A végzet fecskendői

Azóta az irodalom és a zene számtalan feldolgozásban tárta elénk az incesztus vétkével terhelt hőst, a pszichoanalízis pedig leemelte a művészet piedesztáljáról, és a legtitkosabb emberi vágyakat leplezte le segítségével, hogy aztán a thébai király a tudománytól felvértezve térjen vissza a színpadra, zenébe, irodalomba.
Mi újat mondhat egy mai színházi előadás, egy újabb Oidipusz-feldolgozás? Mit tudunk a görög mítoszokról, mit üzennek nekünk? Milyen értéket képvisel ma a nagyszerű király, mi válthatja ki az istenek haragját, és mit jelent a bűnhődés? A lehetséges válaszok, a rendező értelmezése, ha a néző kezébe helyezi a megfejtés kulcsát, újabb kérdésözönt indíthat el, a konkrétumok vagy a metafizika területén.
A Kolozsvári Állami Magyar Színházban bemutatott Oidipusz király első látásra nem osztogat mindenki számára érvényes válaszokat, és nem tesz lehetővé egyetlen értelmezési lehetőséget. Hat a rációra: mitológiai előismeretek nélkül nehéz lenne követni a cselekményt, a harmadára rövidített tragédiát (dramaturg: Visky András). Hat az érzékekre is: a királyi palota átalakul megnevezhetetlen helyszínné, ahol egyszerre vagyunk bent és kint. Olvasólámpák hangolják a félhomályt, de a kocka alakú, zárt tér vastag falait két oldalról és fent két-két sávban repkény (borostyán?) helyettesíti. Kívülről megvilágítva nyugtalanító fényhatásokat idéznek elő: a matt falakon fény és árnyék táncol (tervező: Cristian Rusu). Két fehér zongorát is beépítettek a vastag falakba (baloldalt elől és jobb-hátul), szanaszét esőkabátok, tejesüvegek, mosdótálak, injekcióstűk.
Mihai Mãniuþiu rendező nyomasztó hangulatot teremt a zenével: halk zongorajátékot hangos esőhanggal váltakoztat (a belépők esőkabátot viselnek), néha egy megnevezhetetlen rendeltetésű, kacatokból összehordott kerekes szerkezet tülkölése rondít bele az álmosító hangokba. Kint dögvész tarol – tudjuk a történetet, – és középkori szokás kínál magyarázatot: a leprások csoportba verődve jártak városról városra, de kolompolniuk kellett, hogy az egészséges emberek messziről elkerüljék őket. Az első ijesztő hangra mindenkinek távoznia kellene, aki nem akar szembesülni a szörnyű betegséggel és a nyomorúságos sorsokkal.
A kolozsvári Oidipusz király antik hőseiről ugyanis lekopik minden magasztosság, egy csoport esetlen ember kóvályog a rendetlen színpadon. Gyakori a meztelenség: le kell dobják gönceiket, tiszta ruhát kell ölteniük, hogy ne hozzák be maguk közé a kint dúló ragályt. Egyikük király (Bíró József), aki annak idején megmentette Thébát a Szfinx zsarnokságától. De a rettegett lény (Skovrán Tünde) nem tűnt el Kadmosz hétköznapjaiból: mint egy háziállatot, üvegketrecben tartják, és használt fecskendőkkel áldoznak neki (a fehér műanyagdarabok szinte ellepik, úgy veszik körül, mint a habfürdő).
Az injekciózás az előadás egyik legerősebb eleme. A királynő (Kézdi Imola) magának, Oidipusznak, a karnak és minden érkezőnek beadja a gyógyszert, oltást, fájdalmakat tompító morfiumot, de minden csepp ebből a szerből mintha közelebb vinné a szereplőket végzetükhöz.
Iokaszté teste az első perctől az előadás végéig remeg, mintha ő lenne az egyetlen, akit a kór legyőzött. Görnyedt testtartással, szinte szótlanul imbolyog a palota bunkerében, de a pókszerű Szfinx különös hatással van rá: megfiatalítja, megszépíti.
A Szfinx xoanon, fából faragott szobor, amely azonosul az ábrázolt lénnyel – a görögök hittek abban, hogy mozog, néha megfürösztötték vagy megsétáltatták saját házuk oltalmazóját. Talán ezzel magyarázható, hogy néha kiszabadul fészkéből, és ilyenkor nem éri be a számára előkészített eledellel, a tejjel, hanem hatalmába kerít bárkit (Iokasztét kivetkőzteti magából, az érzékek fölött is csak neki van hatalma), bármit (Oidipusz álmát).
A fecskendők és a Szfinx nyugtalanító jelenléte mellett az előadás markáns eleme a Teiresziasz-kettős: Hatházi András és Sinkó Ferenc bő öltönyben, keménykalapban, fehérre mázolt bohócarccal jelenik meg. Piros helyett zöld szín rajzolja ki szájukat, szemöldöküket, jelezvén, hogy ők nem hétköznapi mutatványosok, szerepük az előadásban többszörös. Már az előcsarnokban fogadják a közönséget, szintetizátoron játszanak egy egyszerű dallamot, kalapoznak, néha sopánkodva énekelnek (Ó, Oidipusz!). Az előadásban egyikük, a néma (Sinkó) a háttérben kinyitható ajtókban jelenik meg, helyben szalad, mintha a közeledő végzet lenne. A másik bohóc (Hatházi) a baloldali zongora előtt gubbaszt, letakarva, majd Teiresziaszként szólal meg, a borzalmas igazságot közli a királlyal, aki abban a jelenetben maga válik nevetségessé, mert majmolja a látnokot.
A bohócok kettős jelenetei ellenpontozzák a színpadon uralkodó borús hangulatot: kíméletlenül gúnyolják a szereplőket, Iokaszté reszketését, a percenként bemutatott injekciózásokat, majd Freud díványává alakítják a királyi ágyat, egymást vetik alá pszichoanalízisnek. Ugyanakkor Teiresziasszal azonosulnak, látják a szerencsétlen emberek sorsát, így tudják, hogy a delphoi jósda jövendölése be fog következni, és minden igyekezet nevetséges, ha az emberek saját maguk akarják irányítani sorsukat, vagy ha egyszerűen el szeretnék kerülni végzetüket. Talán éppen ezért engedhetik meg maguknak, hogy a Szfinxszel is kapcsolatba lépjenek, bohóckalapot adjanak neki, és bevonják játékukba. Egy másik jelenetben ők „ássák elő” a pásztort, aki leleplezi, hogy Oidipusz tulajdonképpen Laiosz és Iokaszté fia (a vérfertőzés bűne őt terheli, a Thébát pusztító betegség is csak akkor szűnik, ha bűnhődik.)
Az előadás zárójelenetében a kar (Balla Szabolcs, Fogarasi Alpár, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin), amelynek tagjai eddig rettegéssel követták és kommentálták az eseményeket, Kreón (Salat Lehel) szavára megenyhülnek, köpenyeikkel borítják be a meztelen, immár vak Oidipuszt. A végzet hatalma mindent elsöpört, Iokaszté holtan fekszik, a néma bohóc is megrendülést mímel, a Szfinx pedig ismét kiszabadul, hogy a király szavaival zárja le a tragédiát – csakhogy utolsó csavarként nem drámai hangon szólal meg, hanem a bohócok gunyoros hangján (az „Ödipussz” szó hangos pusziban végződik), még egyszer elbizonytalanítva a nézőt, még egyszer könnyítve a tragédia súlyát. Maradnak a kérdések...

Szophoklész: Oidipusz király. Állami Magyar Színház, Kolozsvár. Rendező: Mihai Mãniuþiu. Dramaturg: Visky András. Díszlet- és jelmeztervező: Cristian Rusu. Szereplők: Bíró József (Oidipusz), Kézdi Imola (Iokaszté), Salat Lehel (Kreón), Hatházi András (Teiresziasz), Sinkó Ferenc (Teiresziasz), Orbán Attila (Hírmondó), Galló Ernő (Pásztor), Skovrán Tünde (Szphinx), Balla Szabolcs, Fogarasi Alpár, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin (kar). Hegyi Réka