A pártsajtó iránytűje

Szóval, a sajtószabadság világnapján. Azon a napon, amelyiken a nemzetközi újságíró-szervezetek mérleget szoktak készíteni arról, hogy hol mennyire veszélyes az újságírói mesterség, és egyes országokban mekkora szabadságot élvez a sajtó. A Freedom House értékelése szerint Románia tavaly a 104. helyet foglalta el az országok sajtószabadság mértéke szerinti rangsorában. A közép-kelet-európai térségben csak Albániát sikerült megelőznie. A Riporterek határok nélkül szakmai szervezet kevéssel jobb osztályzatot adott, a 70. helyre, Paraguayjal és Kongóval azonos szintre sorolta Romániát.

A kullogók mögött
A besorolások semmiképp sem tekinthetők afféle szentírásnak. Az is megeshetik, a sorrend nem eléggé alapos, nem eléggé szakszerű vizsgálat alapján állt össze. Hogy a szervezetek valójában csak azokra figyelnek, akik pozitív vagy negatív irányban lógnak ki a sorból; 40 és 140 között szinte esetlegesen kerülnek egymás elé-mögé az országok. Bárhogy is legyen, azt azért kétségbevonhatatlanul üzenik a rangsorok, hogy a romániai sajtónak nemzetközi összehasonlításban nincs oka a büszkeségre.
A romániai magyar sajtó pedig – tegyük hozzá – Romániai viszonylatban is ritkán büszkélkedhet. A hazai magyar újságírók többsége ugyanis elsősorban a román kollégák által összegyűjtött információkból él. Munkájuk nagyobb részt abból áll, hogy megszerkesztik, sajtó alá rendezik mindazt, amit mások bocsátanak a rendelkezésükre. Csak ritkán emelik ki a fejüket a hírügynökségi jelentések, a közlemények és a sajtótájékoztatók készen tálalt információinak a világából. Csak kevesen vállalkoznak arra, hogy olyan témáknak is utánanézzenek, amit nem kínálnak tálcán, vagy amit esetleg egyenesen szeretnének eltitkolni.

Megbomlott összhang
Érthető módon alakult ki az a jelenség, hogy az RMDSZ-es tisztségviselők titkai a romániai magyar sajtóban tabunak számítanak. Ez a sajtó ugyanis olyan közösséget szolgál, amelyik még nem valósította meg maradéktalanul a szabadságát. Amelynek jogkövetelései gyakorta lepattannak a bukaresti törvényhozásról, amelynek szószólói ma is gyakran vannak kitéve etnikai indíttatású támadásoknak. Ilyen körülmények között okkal érezhették a kilencvenes évek elején az erdélyi magyar újságírók: egy csapatba tartozunk képviselőinkkel, szószólóinkkal. Ki-ki a maga szintjén, a maga lehetőségei szerint ugyanazt az ügyet képviseli.
Ez a korszak azonban már a kilencvenes évek derekán lejárt. A közösségen belüli megannyi konfliktus igazolja, nem érvényes már az azonos csapat logikája. Mert hát mit is kezdjen az újságíró azzal, hogy Székelyudvarhelyen korábban az RMDSZ gáncsolta, most meg a polgári frakció gáncsolja el a mandátumigazolás megtagadásával riválisát. Mit szóljon ahhoz, hogy Aradon a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét választás elé állítják: ha részt vesz a gazdák bukaresti tüntetésén, kereshet új irodát magának, mert költöznie kell az RMDSZ székházából. Mit szóljon ahhoz, hogy egy választottja a mandátum idején dollármilliomossá lett, miközben a választók többsége elszegényedett? És mit szóljon ahhoz, hogy a közösség egyik elismert költője – akit történetesen RMDSZ-elnöki és miniszterelnök-helyettesi tisztséggel is felruháztak – milliárdos bevételhez jutott szerzői jogainak eladásából. Miközben a kortárs hazai irodalmat csak pályázati támogatással lehet kiadni, míg nem kevésbé tehetséges és elismert szerzők megalázóan alacsony honoráriummal kénytelen beérni? Ilyen körülmények között is az RMDSZ és a szövetséget megjelenítő tisztségviselők mellett van az újságíró helye? Ha pedig nincs mellettük, ezzel mindenáron azok mellé állt, akik a szövetség ellen vannak?

A pártújságírás ismérvei
Nem kívánom elvitatni Stanik István jogát, hogy RMDSZ-ellenes, magyarellenes összeesküvés szálait vélje felfedezni abban is, ha egyik vagy másik újság egy-egy RMDSZ-es politikus korrupciógyanús ügyeiről rántja le a leplet. Erről is szól a sajtószabadság. Az is természetes, hogy az egyre sokszínűbb politikai közegben a kiéleződő konfliktusok közepette egyes lapok az egyik, mások a másik féllel értenek inkább egyet.
Szabadságukat akkor adják fel, ha gazdasági vagy pártérdekek elvtelen kiszolgálására vállalkoznak. Gazdasági érdekeit az erdélyi magyar közegben eddig csak Csibi István próbálta leplezetlenül a sajtó útján érvényesíteni. Lapja, a Transzilván Figyelő rövid életűnek bizonyult.
Ha valaki arra lenne kíváncsi, melyek az erdélyi magyar pártlapok, azt figyelje, mit írnak a hozzájuk közel álló politikai csoportosulásról. Beállnak-e mindig mögéje? Megírják-e a preferált fél kényes kérdéseit is? Ha igen, megszólaltatják-e a bíráló felet is. Azzal a szándékkal nyúlnak-e a témához, hogy tisztára mossák pártfogoltjukat?
Az erdélyi magyar lapok, rádiós és tévés műhelyek szabadságának fokmérője, hogy mit közölnek saját közösségükről, a hozzájuk közelállókról. Míg iránytűként igazodnak a politika mágneses mezőihez, messze kerülnek a sajtószabadságtól.
(A szerző lapunk vezető szerkesztője.)