A műteremben vagyok szabad

Majdnem minden felsõ-háromszéki településen helyet kapott egy-egy alkotása – fõként 1848-as forradalmi témájú mûvek. Hogyan vezetett útja a képzõmûvészet felé?

Alkotói környezetben nõttem fel, szobrok, szénrajzok, pasztellek, fémdomborítások és katalógusokkal telt gazdag könyvtár vett körül. A szobrászathoz való vonzódásomat édesapámtól, Vetró Artúrtól örököltem, õ ismertetett meg ennek a mûvészeti ágnak az alapfogalmaival.  Érdekes, õ úgy tartotta, hogy az alkotási folyamatban a legfontosabb maga a mûvészi tett, nem tartotta fontosnak, hogy szélesebb körben bemutassa az alkotásait. Soha nem is volt egyéni tárlata, munkáit otthon és  mûtermében állította ki. 1989 októberében gyõztem meg arról, hogy szervezzünk egy közös tárlatot Kézdivásárhelyen, a Céhtörténeti Múzeum kiállítótermében. Hatással volt rám még Löwith Egon szobrászmûvész szaktanárom, tõle tanultam a tömény formai fogalmazást, stilizálást, az expresszionista szobrászat ismérveit. Az elméleti, szellemi, illetve gondolati alapokat Bretter Györgytõl és Földes Lászlótól kaptam, csodáltam, és most is csodálom Alexander Archipenko, Ossip Zadkine, Henry Moore, Constantin Brâncuºi és Ernst Barlach alkotásait.

Diákkorában milyen tervei, elképzelései voltak a jövõjérõl?

Elég késõn döntöttem el, hogy mûvészi pályára lépek. Nagyon szeretek sportolni, ezért egy ideig azt fontolgattam, hogy a sporttanári hivatást választom. A Kolozsvári Szépmûvészeti Intézetben a diplomamunkám témájául is a sportéletet választottam.

Milyen célt tûzött ki maga elé azzal, hogy ezt a hivatást választotta?

Az alkotás számomra a szabadság érzetét erõsíti – ez különösen akkor van így, ha „körülöttem a világot a rabság, a gúzsba kötött gondolat uralja”, Vargha Mihály szobrászmûvészt idézve. Amikor belépek a mûtermembe, akkor érzem magam igazán szabadnak. Az alkotás számomra egyfajta lelki egyensúlykeresés is. Szeretném, ha a szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, melyek felfedik a szemlélõ lelkének legbensõségesebb rezzenéseit. Többször kérdezték már tõlem, melyik a legfontosabb munkám, melyik alkotásom áll a legközelebb hozzám. Azt szoktam válaszolni, hogy a több százból talán négy vagy öt van, melyek – ahogy Bretter György tanárom fogalmazott – a „különösség kategóriájába” tartoznak. A különösség olyan minõség, amely ha sugárzik a mûbõl, akkor alkotója elérte a célját. Ezt nem lehet belemagyarázni, ezt egy jó alkotásnak úgymond láttatnia kell.

Temesvári születésû, Kolozsváron nõtt fel. 1973-ban Kézdivásárhelyre kérte kinevezését, ahol rajzot és mûvészettörténetet tanít azóta is a helybéli Nagy Mózes Gimnáziumban. Miért épp Kézdivásárhelyre kérte a kinevezését?

Azért, mert úgy éreztem, vár rám egy pár üres tér, amit alkotásokkal kell megtöltenem. Ugyanabban az évben, 1973-ban a Nagy Mózes Gimnázium rajz katedráján szobrászat szakot is létesítettek – azóta is ott tanítok. A gyerekek ötödik osztálytól választhatják a mûvészeti szakosztályt, amelynek keretében a képzõmûvészet összes szegmensét megpróbáljuk bemutatni. Nemcsak mintázást tanítunk a gyerekeknek, hanem elméleti, mûelemzõ órákat is tartunk az alkotás folyamatáról. Fontosnak tartom, hogy diákjaim tudják: miként lesz a semmibõl munkájuk révén alkotás, melynek üzenete, szellemi töltete van.

Felesége és fiai ismert képzõmûvészek. Hogyan látja családfõként a munkásságukat? Milyen érzés olyan családban élni és alkotni, melynek minden tagja a szépmûvészet fele fordult?

Egymás kritikusai, értékelõi vagyunk. Feleségem, Vetró Bodoni Zsuzsa, Feszt László grafikus tanítványaként került Kézdivásárhelyre, ahol együtt tanítunk a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium rajz tagozatán. Gyerekeinkkel, Andrással és Barnabással ugyanaz történt, mint velem: a családi környezet, a mûvészi nevelés eredményeképpen szülõi utasítás nélkül a mûvészi pályát választották. Tanárként, aktív alkotóként vesznek részt kiállításokon, performanszrendezvényeken, és közben hasznosan szervezik generációjuk mûvészeti megnyilvánulásait. Minden bizonnyal örökölt tehetségünk tovább él Péter és Balázs unokámban – ennek elsõ jelei már megmutatkoztak.

Nemcsak képzõmûvész, hanem szenvedélyes gyûjtõ is...

Valóban. A képzõmûvészi és pedagógusi tevékenység mellett a sportolás, sportjelvények és kitüntetések, régi tárgyak gyûjtése a hobbim – ezeket kiállítom, hogy a fiatal generáció egy kis ízelítõt kapjon múltunk színes, dicsõ epizódjaiból. A hétköznapjaim fõleg alkotással telnek, hiszen a világ számára egyszer lehetek csak szobrász, ezért minden pillanatot kihasználok, dacolva az elmúlás egyre inkább elhatalmasodó gondolatával. 

Mûveit sorozatokba tömörítette: a lovag-bohóc, a nõ-anyaság témakörét járja körül. Melyek a kedvenc témái? Hogyan közelíti meg ezeket?

Egyik kedvenc sorozatom A lovag és a Nagy mutatvány (Bohóc), amely a törekvés és küzdelem képregénye kíván lenni. Groteszk, ugyanakkor emberi és elnézõ mozzanatait mutatja be annak a harcnak, amit az egyén vív szabadulásáért. Bereményi Géza író a bohócaimat gáthõsöknek nevezi, akik mindent megtesznek a kétségbeesésig, a nyaktörõ ravaszságig, hogy szabadok lehessenek. Hiszen bensõjük eleve szabad. Úgy gondolom, hogy az ember beleszületik egy idõ és tér által megszabott koordináta-rendszerbe, amely idõnkét kevésnek bizonyul, s amelybõl megpróbál kitörni. A búsképû lovag, Don Quijote az utópia ismeretlen tartományai, újabb szélmalmok és Dulcineák felé igyekszik, lándzsáját rázva. Másik kedvelt sorozatomban az anyaság témakörét mintáztam meg: az anya és gyermeke közötti összetartozást, a genezist, a szülõi féltést és az önállósulás gondolatát próbáltam formába önteni.

Hagyományõrzõ honvéd, mûkedvelõ színész, múzeumbarát, kiállításszervezõ. Március 15-i tárlatokat szervez, a forradalom több fontos személyiségérõl is készített már alkotást...

Olyan vidéken alkotok – Felsõ-Háromszéken –, amelyet méltán neveznek a nemzeti önvédelem központjának: nemcsak Kézdivásárhelynek, hanem minden egyes környezõ településnek van egy forradalmi hõse. Idõvel kialakult egy nemes versengés a települések között a szobrok és a dombormûves emléktáblák felállítását illetõen. Szerencsésnek tartom magam, hogy majdnem minden felsõ-háromszéki településen helyet kapott egy-egy alkotásom. Ezenkívül az aradi vértanúk utolsó napjairól, utolsó soraiból, végrendeletébõl olvasva elhatároztam, hogy formába öntöm az arcképüket. Ükapám – akit Alexy Lajosnak hívtak – kassai puskamûves volt, aki 1849-ben feltalálta a hátul tölthetõ puskát, amelyet aztán nem gyártottak. Csodálatos tervrajzait megtaláltam, sokat tanulmányoztam, és én is éreztem késztetést arra, hogy tervei mintájára puskát készítsek. Nagyapám az elsõ világháborúban huszárkapitányként több kitüntetést is kiérdemelt. Egy igazi hõs volt. Emlékük elõtt is tisztelegtem, amikor elvállaltam a 15. Székely Határõr Gyalogezred I. Zászlóalja I. Szakaszának vezetését. 1996-ban alakultunk, a hagyományõrzõ csapatunk tagjait a Nagy Mózes Gimnázium tanulóiból verbuváltuk. Ezzel a csapattal és a többi, környékbeli településeken – Gelencén, Bélafalván és Csernátonban – megalakult szakaszokkal együtt több ízben vettünk részt ünnepségeken.

Milyen terveket, álmokat dédelget még?

Nagyon szeretném, ha az 1956-os emlékmûtervem a közeljövõben megvalósulna  Kézdivásárhelyen és a testvérvárosunkban, Szentendrén.

Vetró András
1948. október 14-én született Temesváron. 1973-ban végzett a Kolozsvári Szépmûvészeti Intézet szobrászati szakán. Tanárai: Löwith Egon szobrászmûvész, Bretter György filozófus, Földes László esztéta és édesapja, Vetró Artúr. 1973-ban Kézdivásárhelyre kérte kinevezését, ahol mintázást, rajzot és mûvészettörténetet tanított a helybéli Nagy Mózes Gimnáziumban. 1973 óta részt vesz egyéni és csoportos kiállításokon, hazai és külföldi alkotótáborokban. Szabadtéri munkái több hazai és külföldi városban megtalálhatóak. A Nagy Mózes Közmûvelõdési Egyesület Hagyományõrzõ Társaságának keretében mûködõ 15. Székely Határõr Gyalogezred I. Zászlóalja I. Századának parancsnoka.