A legendákhoz hõsök kellenek

„...mindenesetre Mészáros Márta mûve, A temetetlen halott a rendszerváltás óta az elsõ komoly, értékelhetõ játékfilm a forradalomról és mártír miniszterelnökérõl. Ünnepi film, annak minden elõnyével és hátrányával. Pironkodás nélkül, jó szívvel vetíthetõ iskolásainknak, mert hitelesen elbeszéli, ami történt, s amit tudunk, de nem árt sokszor elismételni, az ifjabb generációk kedvéért, akik bármikor újra föltehetik a Moszkva tér tinédzserhõsének kérdését: ki a pöcs az a Nagy Imre?” – írja továbbá Báron a „...cvikkeres öregember...” címû, A temetetlen halottról szóló cikkben.

Az évforduló diktátuma
És akkor már benne is vagyunk a közepében... Természetesen annak is megvannak az okai, hogy hosszú ideig nem készültek filmek a huszadik század magyar történelmének legjelentõsebb, leginkább megfilmesíthetõ eseményérõl. Ahogy azt éppen Mészáros Márta mondja, mikor arról beszél, hogy már évek óta készült filmet csinálni Nagy Imrérõl: az elmúlt idõszak nem volt alkalmas erre, túl sok volt az indulat, kevés a támogatás. Ez is egy ok a még nagyon sok közül.
De közben elérkezett a forradalom 50. évfordulója is, amelyre készülni kellett – akár filmekkel is, amelyeket így már nagyobb lelkesedéssel támogattak. A Miniszterelnöki Hivatal ’56-os bizottságának nyári bejelentése szerint mintegy tíz új magyar film készül ’56-ról állami támogatással, amelyeknek premierjét októberre és novemberre idõzítik. Az emlegetett filmek közül néhány már el is készült, sõt – kicsit megelõzve az októberi évfordulót – már mozikba is került.
Annak, hogy egymáshoz közeli idõpontban több hasonló témájú film jött ki, megvan az elõnye is, a hátránya is. Hátrány lehet például, hogy a „sokadik” élményt nyújthatja a nézõknek. De megtörténhet, hogy ez inkább az elõny kategóriába sorolható – már csak azért is, mert így nagyobb az esélye annak, hogy mindenki megtalálja éppen azt a filmet, amely neki szól. Azért mégsem lehetett túl könnyû dolguk a rendezõknek, annak a szorításában dolgozni, hogy tudták: alkotásuk moziba kerülése után néhány nappal jön a következõ, majd az azt követõ, hasonló témájú film. Talán ezért alakult úgy, hogy igazából nem forradalmi filmek születtek, hanem a forradalom csak valamilyen szinten kapcsolódó eseményként jelenik meg – történelmi háttér egy szerelemhez, mint ok, mint egy emberélet utolsó állomásainak egyike.

Tisztességes lecke
Mészáros Márta Nagy Imre-filmje megelõzte a sort, már az emlékév elõtt elkészült, így már bõven olvashattunk róla kritikákat is – ilyent is, amolyant is –, de azt mindenki elismeri: nagy erénye a hitelesség. Fontos leszögezni mindjárt az elején: a film annyira ötvenhatos, amennyire nem is ötvenhatos. Nagy Imrérõl szól, a forradalmi kormány miniszterelnökérõl – így természetesen a forradalomról is. De mégis inkább az emberrõl kapunk képet – az emlékeirõl, a tisztánlátásáról, a megalázó helyzetekben megõrzött emberi tartásáról – arról az emberrõl, akiben meglátjuk a hõst. Ezt a vonalat követve pontosan építkezik a film; a történet a forradalommal kezdõdik – egy fordulóponttal, amelynek fényében minden apró tett és gesztus hõsiesnek hat. Történelmi személyiségrõl és tényekrõl lévén szó, többnyire tudjuk az események sorrendjét, amit a film be is tart, de olyan adalékokkal fûszerez, amelyek az embert hozzák közel. Snagov, majd a Gyorskocsi utcai fogda, a tárgyalás – és végül, hogy nem kér kegyelmet. Közben emlékek, a család féltése, Kádár János beszédei – afelé halad minden, hogy a Moszkva tér kamaszai a végére megérthessék: Nagy Imre politikus volt, akit 1958. június 15-én hazaárulás vádjában bûnösnek találtak, és halálra ítéltek; az ítéletet végrehajtották, a nyomokat eltüntették, aztán az Új Köztemetõ – 301-es parcella, majd országos gyász és újratemetés. A történelmet ismerõk nem sok újjal találkoznak, de azok, akiknek ez a lecke kimaradt, tisztességes formában pótolhatják A temetetlen halottal. Mészáros Márta filmje viszont nem a forradalom történetét meséli el, hanem a Nagy Imréét, akinek neve ’56-ot jelenti.

Legenda szamizdatban
De ’56 még sok más is volt – és még sokáig. Azt mondják, Pesten hosszú ideig keringett egy történet egy fiúról, akit 1956 után, megvárva, míg 18 éves lesz, kivégeztek. A legenda Mansfeld Péterrõl szólt, s mint a legendák általában, kevés információból rakódott össze. Aztán Mansfeld Péter neve is közismert lett, szobrot állítottak neki a Borbolya utcában – történetét sokan értelmezték így is és úgy is.
Szilágyi Andor régi tervét valósította meg 2006-ban, amikor filmre vitte a legendát. De éppen ez a legenda-jelleg a film gyenge pontja is – mintha a rendezõ nem döntötte volna el, hogy melyik irányvonalat követi: azt, amelyik azt mondja, hogy Mansfeld tulajdonképpen köztörvényes volt, csak a kihallgatásokon tanúsított lelkiereje miatt végezték ki, vagy azt, hogy a fiú az ’56-os forradalom bûvöletében hõssé akart válni, új forradalmat tervezett, de elbukott. Mansfeld Péter története nem túl hosszú – mindösszesen 18 év, amelynek utolsó évét mutatja meg Szilágyi Andor filmje, a kivégzésig. Tizenhat évesen a Széna téren Szabó János (Szabó bácsi) mellett élte meg a forradalmat, késõbb pedig a megtorlások ideje alatt bebörtönzött sógorát akarta kiszabadítani. Fegyvert lopott, bandát szervezett, autót loptak, majd elraboltak egy rendõrt – a lebukás után mindent magára vállalt, elsõ fokon 2:1 arányban gyõzött a nem halálos ítélet, másodfokon viszont Vágó Tibor bíró halálra ítélte. Tizenegy nappal a 18. születésnapja után akasztották fel.
Ötvenhatos film-e Szilágyi Andor filmje? Ha azt nézzük, hogy a filmben a legnagyobb hangsúlyt a vizsgálat ideje kapja, a kihallgatások, Fenyõ fõhadnagy küzdelme a fiúval, míg végül „magasabb szempontból” döntenek – mindenképpen az. Hiszen azt a terrort rajzolja meg, amely a szovjet tankok bevonulása utáni megtorlás éveit jellemezte. Amikor magasabb szempontok szerint döntöttek életrõl és halálról. Ha a film megválaszolatlanul hagyott kérdéseit nézzük, nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy a magyar forradalomról szól a film. Csak annyit, hogy egy gyerekrõl szól – aki valahogyan hõssé lett. (Ha párhuzamot keresünk a Nagy Imre-film és a Mansfeld-történet között, ez a legszembetûnõbb különbség: Nagy Imre végig tudatában volt a következményeknek, emlékirataiban halálának dátumát is beírta, csak az utolsó szám helyét pontozta ki: 195... Mészáros Márta filmje éppen ezt a tudatos képet erõsíti meg, annak ellenére, hogy sok kérdést nyitva hagy. Mansfled Péterrõl viszont, Szilágyi Andor filmje után sem tudjuk eldönteni, mi mozgatta cselekedeteit.) Talán egyértelmûbb lett volna a történet, ha a történelmi hûséget nem tartja annyira szem elõtt. Ha szabadon engedi hinni, hogy Mansfeld Pétert igazságszeretete, törhetetlen karaktere vitte 1959. március 21-én az akasztófa alá. Ha enged a legendának. Hiszen bármennyire is jól dokumentált esemény az 1956-os forradalom, igazán csak a legendákon keresztül jut el a következõ nemzedékekhez.
Mészáros Márta: A temetetlen halott, 2004
Szilágyi Andor: Mansfeld, 2006


Valahogyan rendszerbe kellene fogni mindazt, ami szétesik, és sehogyan sem akarja kiadni a kerek egészet, amiben minden mindennel összefügg, a történetnek eleje lesz és vége... és menetközben is szól valamirõl. De neked csak szilánkjaid vannak. Egy-egy bevillanó kép, jobb esetben, képsor, amelyek mellé csak érzések/érzetek társulnak. (A legjobb szó mindig csak utólag jut eszünkbe... türelmetlenül villog a kurzor, várja a folytatást, de a mondat sehogyan sem akar továbbgördülni. Hol van ilyenkor a legjobb szó?)
Mészáros Márta: A temetetlen halott – Nagy Imre életérõl, mi lenne inkább ötvenhatos, ha ez nem: és nem tudsz másra gondolni csak a csótányt kergetõ emberre a börtönben... a zuhanyzós jelenetre a tárgyalás elõtt... A forradalmi képek valahogyan most elkerülnek. Kádár beszédei: nem is tudott magyarul. És aznap halt meg, amikor Nagy Imrééket rehabilitálták. Ugyanazon a napon.
Miért kell írni róla? Miért fontos? Miért fontos neked, mi történt Budapesten 1956-ban? Hiszen még sehol sem voltál, a szüleid is alig voltak tízévesek – és távol, nagyon távol egy másik világban. Egy másik diktatúrában. Talán ezért lett fontos. Neked is, aki élõ egyenesben láttál egy meg sem történt forradalmat. Érdekes, a halottak akkor is halottak maradnak, ha késõbb kimondatik: nem történt meg a forradalom.
Valahogyan rendszert kellene teremteni. A képek között, a sokféle múltak között. Valahogyan érthetõvé/élhetõvé kellene tenni. A lyukas zászlókat, a lyukas történelmet. Hány történelemórára lenne szükség, hogy bepótoljuk, amit menetközben kihagytunk? Mert nem figyeltünk eléggé, mert nem vettük észre, ki áll mellettünk. Ki mesél, és mirõl.
Azt mondják: 13 percet haldoklott. Tizennyolc évvel és tizenegy nappal a születése után. Plusz tizenhárom perc. Vagy nem plusz. Ki tudná megmondani, hogy mi történt az alatt a tizenhárom perc alatt? Ugyanúgy nem tudja senki, mint ahogy azt sem lehet már soha megtudni, mi volt a tizenhatodik éves Mansfeld Péter fejében, amikor a Széna téren Szabó bácsi mellett volt összekötõ. S mire gondolt késõbb? Mindenre két változat van: a nyomozati okmányok és a család, az ismerõsök emlékei. Két történet – mindkettõ logikus, mindkettõ elhihetõ: egyik érzelemmentes, a másik csak érzelmi. Melyik változaton mégy végig te? Melyiket hiszed el?
Melyik világban helyezkednél el, ha csak akasztottak és akasztók léteznének?