A művészetet nem magyarázni, hanem megértetni kell

– Bejövet meglepődve láttam a plakátokon, hogy idén ünnepli 90 éves fennállását a Francisc Hubic Művészeti Iskola. Ezek szerint már akkoriban sem járt gyerekcipőben, amikor édesanyám sikertelenül ugyan, de próbálkozott balettezésre fogni. Akkor Népi Művészeti Iskolának nevezték, de nem is a név a fontos, hanem hogy azelőtt is, azóta is kitartó igény van az ilyenfajta oktatásra. Kérem, mutassa be röviden iskolájuk sajátosságait, vagyis azt, mit is takar a fenti „ilyenfajta”.

– Az iskolát én is jó régen ismerem, jártam ide rajzra, 2003 óta viszont ez a munkahelyem, itt tanítok. A képzőművészeti csoportokba a legkülönbözőbb korosztályokhoz tartozók járnak, gyakorlatilag 7 éves kortól nyugdíjasokig. A legszerencsésebb kor a 7–12 éveseké, mert akkor még megvan bennük az ösztönös cselekvési vágy, és még „tiszták”.

Holló Cs. Kinga
1976. április 6-án született Nagyváradon, a művészeti gimnáziumban érettségizett,
a Nagyváradi Egyetem festészet szakán végzett, 2003-tól a Francisc Hubic Művészeti Iskola tanára.

Olyan értelemben, hogy még nem hatottak rájuk olyan erősen a különböző elméletek. Igaz viszont az is, hogy a számítástechnika sokat ront, vagy helyesebben sokat ronthat ezen a „tisztaságon”, de ez ellen már hiába is hadakoznánk, hiszen táblagépeket és okostelefonokat az oviban is használnak.

Talán lehetne 7 éves kor előtt kezdeni, de biológiailag nem megfelelő, mert az egészen kicsi gyerek nem tud úgy koncentrálni. Heti egy alkalommal jönnek, átlagban három óra a foglalkozás. Nekem korosztályok szerint három évfolyamom van plusz egy gyereknap, az említett 7–12 évesek csoportja.

– Feltételezem, aki művészeti iskolába jár, az titkon már önmagát is érett művésznek tartja. Lehet-e egyáltalán művésszé alakítani valakit, vagy két lehetőség van: eltanácsolni vagy elfogadni a maga öntörvényűségében? A gyerekek esetében a szülők ambícióival is meg kell-e küzdenie, illetve az idősebbeknél esetleg a különböző frusztráltságokkal?

– Ez mind benne van a munkámban s emellett még nagyon sok árnyalata az emberi természetnek. Mindegyikre nem is tudok kitérni, inkább olyasmit említenék, ami gyakoribb. A szülői ambíciókkal kapcsolatban például volt olyan, aki előírta – volna! –, hogy mit tanítsak a gyerekének, akár azért, mert konyított valamelyest a rajzhoz vagy a színek-formák világához, akár azért, mert egyáltalán nem értett hozzá.

Külön művészet megmagyarázni, hogy hamarosan úgyis kiderül, vélt vagy valós-e a gyermek tehetsége, kiderül az is, mi érdekli – tulajdonképpen erre szolgál az egy hónap próbaidő. Felvételi vizsgát is tartunk, amit inkább válogatásnak kellene mondanunk, hisz rajz-, arány- és formaérzékpróba van, és ezután áll össze 10-11 emberből egy csoport. Az idősebbekkel sokkal könnyebb a szelekció, mert inkább hobbiból vagy időtöltésből járnak hozzánk, nincsenek világot megváltoztatni akaró művészi elképzeléseik.

– Mennyi ideig tart a képzés? Az iskola sikeres befejezése mire jogosítja a volt hallgatókat, milyen kapuk nyílnak-nyílhatnak meg az itt kapott diplomájuk előtt?

– Iskolánknak három profilja van: képzőművészet, zene és balett. A képzőművészet keretén belül festészetet, szobrászatot, grafikát és divattervezést lehet tanulni, de egyik szakon sem vagyunk kimondottan ráállva a diploma elismertetésére. Már az előbb említettem, hogy az idősebbek inkább hobbiból járnak hozzánk, a fiatalok pedig úgy mondanám, hogy pótképzésre vagy egyetemi felkészülésként jönnek. Többen vannak a művészeti gimnáziumból, én is jártam annak idején a középiskolán kívül ide is. A magam tapasztalatából tudom, hogy nálunk szabadabban bontakozhatnak ki, mintha intézményesen, iskolai keretek közt irányítanák őket.

– Holló Cs. Kinga példája nem igazán általánosítható, hiszen édesapja, Holló Barna Nagyvárad egyik népszerű, elismert képzőművésze, édesanyja viszont gyógyszerész. Ez a családi háttér mennyire lendítette művészi pályára vagy esetleg épp ellenkezőleg, vissza szerette volna fogni?

– Mindkét viszonyulás igaz, ugyanakkor mindkettőn kell egy kicsit finomítanunk. Az öcsémmel együtt kiskorunkban állandóan mentünk édesapánk műtermébe, és igazán otthonosan mozogtunk a kész vagy félig kész művek között. Ennek ellenére én matek–fizikára akartam menni, a szobám fala tele volt rajzolva képletekkel, pedig olyan nagyon sokat nem is értettem belőlük, a testvérem pedig informatika szakos osztályt végzett. Bennem egyszer csak mintha elfordult volna egy csavar, és világos lett, hogy képzőművész akarok lenni, az öcsém a mai napig az infótudásával keresi a kenyerét, bár „mellékesen” ő is elvégezte a reklámgrafika szakot. A szüleink „nyilvánosan” nem avatkoztak be a pályaválasztásunkba, de finoman, láthatatlanul mégis irányítgatták lépteinket.

Én Kolozsváron próbálkoztam először, nem sikerült, maradtam a váradi egyetemnél, ahová Kolozsvárról is jöttek tanárok, és a diplománk is „kétlaki”: kolozsvári és nagyváradi. Nagyon jó tanáraim voltak, tőlük tanultam meg, hogy a témaválasztás sikere elsősorban a „tálalástól” függ. Mondok is egy jó példát: dr. Ioan Aurel Mureșan egyetemi tanár, aki váradi ugyan, de akkoriban a kolozsvári egyetemen is tanított, témaként Pandóra szelencéjét adta meg. Elsőre nem tetszett, nem tudtam, mit lehetne ezzel kezdeni, amikor viszont a témáról meghallgattam a külön „mesét”, a történetmondásból nemcsak megértettem tanárunk szándékát, de annyira meg is tetszett, hogy ez lett a végzős munkám.

– Most a saját diákjaival szemben alkalmazza-e ezeket az egyetemen eltanult finom fogásokat?

– Hogyne. Ezt a témamesélést mindenképpen, de ezen túlmenően is az interaktivitás révén nagyon jól működik a kölcsönös tanulás. Az időszakos kiállításaink egyikén például az egyik diák mondhatni reklamált, hogy miért bizonyos munkákat választottam ki, mert azok nem is jók. Nehezen ugyan, de sikerült neki megmagyaráznom, miért nem lehet ilyesmit mondani, esetleg azt, hogy nekem a kép színvilága, a témaválasztása tetszik vagy nem tetszik, mindezt meg is beszéljük a kiállítások előtt, de ilyen „határozott” elutasítást nem fogadhatunk el.

Volt egyszer Velencében egy idevágó különös élményem: az egyik kiállításon a katalógusban szerepelt a szerző neve, a kép címe, ahogy a katalógusokban általában, a teremben viszont csak a képek, minden felirat nélkül. Nagyon jó gyakorlat volt ez az értékek szubjektív megítélésére, vagyis nem azért tetszett egy mű, mert tudtam, hogy egy Picassot nézek, hanem mert személyesen megérintett. Ezt is elmondtam a diákoknak, hogy értsék meg, mit is jelent a szubjektivitás.

És még egy példa: a 7–12 éves csoporttal sok kreatív foglalkozásunk van, nagyon szeretik a különböző anyagok újrahasznosítását, a fából vaskarikát, a nagyobbak viszont ezt ovis programnak tartják. A csoportos foglalkozásnak ez is az egyik hozadéka, hogy hatnak egymásra, megbeszélik helyben a munkáikat, tanulnak egymástól. Kiállításokra is együtt szoktunk menni, bár ez megint olyasmi, amit egy kicsit lenéznek, amolyan kötelező iskolai elfoglaltságnak veszik.

– Az utánpótlás biztosításáért tesznek-e külön valamit, vagy úgyis megteremtődik magától az érdeklődés? Értem ezalatt mindenekelőtt azt, hogy tartják-e az iskolákkal a kapcsolatot, hívják-e látogatóba a diákokat?

– Persze, minden évben vannak nyílt napjaink, eljönnek, megismerkednek a hangszerekkel, a festészet, szobrászat, grafika eszközeivel, illetve megnézik a tanév végi zárókiállításunkat. Ezeken a nyílt napokon valósul meg az, ami szerintem egyébként is fontos volna: különböző művészetek közös hatást gyakorolnak az érdeklődőkre.

– Az iskola örömei-gondjai után beszéljünk Holló Cs. Kinga fiatal képzőművész személyes terveiről, arról, hogy változtatna-e, s ha igen, milyen irányban, illetve az édesapja és más kollégák művészi világával való közelségről, esetleg távolságról.

– Huh, hogy változtatnék-e?! Hát persze. Szeretnék minél szabadabban élni, utazni sokat, igazi világcsavargó lennék. De a lényeg, hogy minél több tapasztalatot szeretnék szerezni, jártamban-keltemben akár tanítanék is, de örülnék, ha jobban elmélyedhetnék abban, ahogy az absztrakt, az expresszionista művészetet miként is befolyásolja a mindenkori társadalom. Persze nem azon akarok töprengeni, hogy mit akart az alkotó mondani, ettől a szintagmától kifejezetten borzongok.

A művészetet nem magyarázni kell, hanem gondolkodva megértetni. Természetesen kikérem az édesapám véleményét, de aztán azt csinálok, amit akarok. Meghallgatom, de mindketten tudjuk, hogy ösztönből festünk, „ahogy jön”. A kollégákkal más a kapcsolat, most nincs „csoport”, mint volt a 80-as években a 35-ösök – köztük édesapámmal –, most nincs közös cél, közös program. Mindent lehet, találkozunk, beszélgetünk, de hely sincs nagyobb tárlatokra. Aki festészetből akar megélni, az óhatatlanul prostituálódik, jó, ha valaki mást is tud, nem lehet bohémkedni, mert az nem hoz a konyhára.

– Gondolt valaha pályamódosításra?

– Csak nagyon közvetve: ha lehetne, cukrász lennék. Illetve cukrász is. Mert a festészet a szemet, a zene a fület gyönyörködteti, s ha mindehhez még az ízlelőbimbók is gyönyörködnének az ízekben, akkor szívesen mondanám, hogy cukrász-festő vagyok, aki munka közben folyton zenét hallgat. De végső soron nem akarom a választ elviccelni, mert a legfontosabb számomra is, hogy el kell fogadni azt, ami van, megtalálni az élet kínálta egyensúlyt, s akkor az alkotás is a megelégedettséget és nem a frusztráltságot fogja tükrözni.