A jó díszlet együtt lélegzik az előadással

– Első UNITER-díját vette át a Román Színházi Szövetség múlt heti marosvásárhelyi gáláján, de nem ez volt az első jelölése...

– Hanem az ötödik. Idáig négy évben jelöltek, azonban öt díszletem volt, mert volt egy év, amikor két díszletemet is nevezték, az pedig egy jelölésnek számít.

– Árulja el, miként működik ez: minden évben megjelenik a díjátadón, beszéddel készül, hátha...?

– Nem. Most sem készültem. Én dolgozni szoktam, soha nem a győzelem a cél. Egyszer gondoltuk úgy, hogy több ember fogja megkapni a csapatból a díjat, akkor is Bocsárdi Lacival s a sepsiszentgyörgyi színházzal dolgoztam, s az Yvonne, a burgundi hercegnő című előadásból pont ugyanazokat terjesztették fel, mint idén a Hamletben: a legjobb rendezés, legjobb előadás, legjobb főszerep, mellékszerep és a legjobb díszlet kategóriájában.

Az volt az egyetlen alkalom, amikor számítottunk arra, hogy valaki vagy valakik kapnak díjat – s akkor nem kapott senki. Amúgy én nem szoktam ezekkel sokat foglalkozni. Mielőtt a második kisfiam megszületett, 2005 előtt sokszor vettem részt jelentős programokban Amerikától egészen Koreáig mindenféle képzőművészeti projektekben. Azok is különböző díjakkal járnak, de ezeket én nem tartom olyan fontosnak. Nem használom a doktori címemet sem.

– Merthogy külsőségek, ezért nem fontosak?

– Nem mondanám, hogy nem fontosak, mert azért jólesik az embernek, hogy dolgozik, dolgozik, aztán elismerik a munkáját. Többen is kérdezték, eleve úgy csinálom-e azt a darabot, hogy majd eljusson az UNITER-re. De hát én akkor nem is gondolok erre, nem is vagyok a Román Színházi Szövetség tagja, mert a képzőművészeti szövetséget erősítem, s hülyeségnek tartom, hogy két szövetséghez is tartozzam.

– Felvetődik a kérdés, hogy akkor mi is Bartha József foglalkozása? Díszlettervező? Grafikus? Képzőművész?

– Vizuális művésznek tartom magam, abba ugyanis elég sok minden belefér. A színház és látvány is bizonyos fajta vizuális művészet, a médiaművészet, a videók, a fotográfiák, a konceptuális művészet, amikkel foglalkozom, mind vizuálisak. Azonkívül tanárnak is tartom magam.

– S mindezen művészeti ágak közül melyik keltette fel először az érdeklődését?

– A vizuális művészetekkel való kapcsolatom még Székelyudvarhelyen a pionírházban kezdődött, amikor el kellett dönteni második osztályban, hogy milyen foglalkozásokra iratkozzak. Én is – mint minden fiú – rögtön motorozni akartam, de az első úton rosszul lettem, s rájöttem, hogy inkább elmegyek rajzolgatni. Onnan már nagyon egyszerű volt az út a művészet felé, ugyanis az a Verestóy Árpád volt a pionírházban a rajztanár, aki megalapította Udvarhelyen a művészeti általános iskolát. Oda toborzott diákokat, köztük engem is.

Nem mi voltunk a legelső évfolyam, előttünk volt még egy osztály. Így oda jártam ötödiktől nyolcadikig, s abban az időben, aki tovább akart tanulni művészeti iskolában, annak egyetlen lehetősége volt: a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskola, amely akkor az egyetlen magyar nyelvű volt az egész országban. Jöttünk is ide Udvarhelyről vagy öten, s ebből ketten mai napig kiállító művészek vagyunk. Középiskola után háromszor felvételiztem a kolozsvári egyetemre, közben katona voltam, majd a dicsőszentmártoni üveggyárban dolgoztam reklámgrafikusként –, s így talált engem a forradalom. Utána jártam doktori iskolát is.

– Mikor került képbe a B5 Stúdió? Sokan ahhoz kapcsolják Marosvásárhelyen Bartha József nevét.

– Jóval később. Ha arról beszélünk, hogy a képzőművészetből miként lett bizonyos fajta szervezési dolog, az akkor alakult, amikor én elkezdtem különböző külföldi ösztöndíjas programokban részt venni. Ezeket külföldi művészeti tartózkodási rendszernek is lehet fordítani, s arról szól, hogy elmentem valahová két-három hónapra, ösztöndíjat kaptam, és kiállítást rendeztem. Közben rájöttem, hogy emigránsként nem tudok élni.

Egyszerűen nem szeretek emigráns lenni sehol. Így találtam ki, hogy hazajövök, és megteremtem itt a lehetőségeket. Tudtam, hogy Marosvásárhely elég kihalt ilyen szempontból, távol sem hasonlított a ‘89 előtti önmagához a város, ezért kitaláltam, hogy megszervezem itt a művészeti életet. ’96-ban puccsot csináltunk a képzőművészeti szövetségben, s átvettük a hatalmat, így került egy fiatal társaság oda. Pár praktikus dolgot véghez is vittünk, de rájöttem, mivel anyagi lehetősége nincs a szövetségnek, s állami szervként pályázni sem pályázhat, nem tud igazán nagy projekteket megvalósítani. Így az egészet lemondtam, s létrehoztam ‘99-ben az Arteast Alapítványt – Művészet keleten, ezt akarja jelenteni.

Rögtön be is robbantunk a köztudatba, ugyanis 2000-ben elnyertünk egy euroartos pályázatot, s egy olyan médiaművészeti kiállítást csináltunk, amelynek az volt a neve, hogy Unplugged – Kikapcsoltan. Ez arra utalt, hogy ‘89 előtt Románia, a térség, az erdélyi magyarság ki volt kapcsolva, vagy egyszerűen arra, hogy Romániában abban az időben egyfolytában kikapcsolták az áramot. Erre a kiállításra közben nagyon fontos és neves médiaművészeket hívtunk meg, s így meg is történt az Arteast berobbanása.

Azután már egyszerűbb volt meghívni embereket különböző projektekre. Az alapítványnak nem volt székhelye, kiállító helyisége sem, különböző helyszíneken valósítottuk meg a programjainkat ’99-től 2007-ig, például Udvarhelyen és Borszéken. Ez volt az Arteast első szakasza, de 5-7 évenként meg kell újulni, én pedig közben különböző céges barátaimat meggyőztem, hogy fontos egy olyan műtermet, galériát létrehozni, amelyben havonta egyszer csinálunk valami érdekeset, ahová ők majd eljöhetnek egy pohár bort meginni.

Ez lett a B5, mert a Bolyai tér 5. szám alatt működik az egész. Ez azonban nem az Arteast Alapítvány székhelye, hanem az én saját műtermem, amelyben időnként szervezek valamit. Ez volt a második korszak, ami 2012-ig tartott, amikor is kiderült, hogy az épületrészt megtámadta egy könnyező fagomba, ami miatt majdnem összedőlt a műemlék épület.

A művelődési minisztérium segítségével hoztuk rendbe, s mire minden rendben lett, eljött 2013, amikor kitaláltuk, hogy jöjjön a harmadik szakasz, vagyis a B5-ben csinálunk egy ösztöndíjas helyet. Most például az a cél, hogy legyen kilenc kiállítás, erre három embert meghívunk, három megpályázza, és hármat felajánlunk fiataloknak. Ez most zajlik, várjuk, hogy ez a belső tér, amely eddig raktár volt, legyen vendégszoba, mert a fürdőt, konyhát megcsináltuk. Aztán jöhetnek az ösztöndíjasok.

– Mindemellett véletlenül lett díszlettervező?

– Hát még azt sem tudom, lettem-e egyáltalán. Az ilyen típusú embereket, mint én, úgy hívják, hogy ejtőernyősök, akik valahonnan érkeztünk. Úgy lettem díszlettervező, hogy amikor nem sikerült a felvételim, hazamentem Udvarhelyre. Azelőtt sokat jártam táncházba, amelynek művészeti igazgatója Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera mostani igazgatója volt, akinek megmondtam, adjon nekem egy termet, hogy tudjak felkészülni a felvételire. Azt mondta, hogy jó, de akkor csinálsz nekem különböző plakátokat. S én csináltam is. Az első díszletem a népszínháznak készült, Kocsis István Tárlat az utcán a nyolcvanas évek elején, aztán még készítettem egyet Balázs Attilával, aki a temesvári színház igazgatója.

Vele szoktuk emlegetni, hogy én voltam az első díszlet- és jelmeztervezője, amikor ő játszotta a kis herceget. Aztán ezt el is felejtettem, elvégeztem az egyetemet, elkerültem Dicsőszentmártonba, és a kilencvenes évek elején, amikor éppen itthon voltam, találkoztam a Tutunban Bocsárdi Lacival, akit még régebbről, a középiskolából ismertem, mivel egy generáció vagyunk. Kérdezte, tudok-e díszletet csinálni, mondtam, nem tudom, tudok-e, vagy nem, de már csináltam kettőt. S akkor kezdtünk el együtt dolgozni.

– Bocsárdival dolgoztak a legtöbbet együtt?

– Igen, most már haladunk a majdnem századik díszlet felé közösen. Persze dolgoztam másokkal is, de a legtöbbet vele. De dolgoztam Kovács Leventével, Barabás Olgával, Tompa Gáborral, Kövesdi Istvánnal is. A budapesti Bányavirág és a vásárhelyi Bányavakság díszletét is én csináltam. Kettőt Radu Afrimmal, legutóbb a marosvásárhelyi Ördög próbáját. Nagyon sok emberrel tudnék én együtt dolgozni, de Bocsárdi Lacit előnyben részesítem, s nem fér minden bele az időmbe. Tudnék én dolgozni, de nem akarom háttérbe szorítani a kiállításokat sem.

– S hogy jött létre a díjnyertes Hamlet-díszlet?

– Mindig azt mondom, hogy az a jó díszlet, amelyik együtt lélegzik az előadással. Ez nem azt jelenti, hogy mindig belesimul a tájba, hanem hogy amikor kell, akkor előlép, amikor nem kell, akkor háttérbe szorul. A színház csapatmunka, amelyben nem fontos semmi, csak az előadás. Persze van egy tábornok, a rendező, aki összefogja az egészet, de azonkívül vannak ezredesek, akik igazából kitalálnak dolgokat.

A fontos azonban az, hogy az előadás működjék. Ezért volt fontos az is, hogy a Hamletet mint előadást is felterjesztették díjra, valamint a legjobb rendező, a legjobb szereplők, mellékszereplő kategóriájában is volt jelölés. Ezt azt jelenti, hogy valami összejött az egész előadásban, ezt pedig a zsűri is látta, s remélhetőleg a közönség is.