A Holdra lépett, a Földön állott

Így aztán a tévécsatornáknak, a globális médiának kevés dolga, kevés témája akadt. És nem lévén különösebben érdekelt, hogy magát törje, a közönség tájékoztatását is letudta rövid úton. Magyarán szólva, adósunk maradt. (Armstrong nyilvános búcsúztatását helyi idő szerint csütörtökön délelőtt tartották a washingtoni Nemzeti katedrálisban többek között a NASA igazgatója, Charles Bolden, aktív és nyugállományú asztronauták, valamint más hírességek részvételével. A Holdon járó első embert kívánsága szerint a tengeren temetik el, ám egyelőre nem tudni, hogy az Atlanti- vagy Csendes-óceánon helyezik-e hullámsírba.)

De az orrát mindenbe beledugó politika számára sem termett sok babér. A zártkörű megemlékezésre még maga Obama elnök sem kapott meghívást, meg is elégedett annyival, hogy elrendelte a zászlók félárbocra eresztését. (A gyászszertartáson megjelent viszont a 91 éves John Glenn, akire mostanában már országán kívül alig emlékeznek. Pedig Amerika első űrhajósa volt.) Aztán, ahogy a komolyabb hetilapok is megjelentek (a világhálón én a németeket szoktam böngészgetni), egy és más napvilágra került Neil Armstrong utolsó éveiről. A közszereplések elhárítását, a világtól való elvonulást viszont nem az öregség esztendeiben kezdte, hanem már az 1969-es holdutazás után.

Amerikában, a sorozatban gyártott hősök, a sztárok és a sztárlettek világában Armstrong nem akart hivatásos ünnepelt lenni. Gyermekkorát egy ohioi farmon töltötte, ohioi farmon élte le utolsó éveit is. Amikor egy ízben a Holdról faggatták, szűkszavúan csak annyit vetett oda: „Érdekes hely, ajánlhatom.” De Amerika nemcsak a feltupírozott sztárok világa, hanem a mindenből pénzt csináló bizniszelésé is. Amikor Armstrong fülébe jutott, hogy mennyiért adják tovább jóhiszemű aláírásait, senkinek sem adott többé autogramot. Amikor pedig a fodrásza kezdett üzletelni levágott hajfürtjeivel, rövid úton kirúgta a mestert.

Armstrong halála kapcsán újra és újra kísért az emlékezés, hogyan is éltük át mi itt, Kelet-Európában fél évszázada az emberiség űrkorszakának a kezdeteit. Hogyan láttuk akkor, és hol tartunk ma, mi is vált valóra az akkori jóslatokból? Csak most, e sorok írása közben veszem észre, hogy a téma már tavaly májustól ott lappang a tudatom alatt. Akkor történt ugyanis, hogy Brassóban Dumitru Dorin Prunariu űrkalandjának a harmincadik évfordulójára emlékeztünk. És minthogy az eseményt néhány felhasznált ötlettel magam is színesítettem, meghívtak ezért a szervezőbizottságba. Így kerülhettem néhány napra emberközelbe előadói asztaloknál, de asztaltársaságban is a régebbi ismerős Prunariu mellett a magyar első Farkas Bertalannal, a bolgár második Alexandr Alexandrovval, meg az orosz Leonyid Popovval, Prunariu csapattársával, akiről ugyan nem tudom, pontosan hányadik volt, de már sokadik lehetett a szovjetek közül, hát ők is eljöttek kollégájukat köszönteni. A Brassóban összegyűlt űrhajósoktól tudtam meg, hogy saját, külön világszervezetük van, és hogy akkortájt 600 körül járt a kozmoszban megfordultak száma. Annak viszont csak most, Armstrong után jártam a nyomában: mindeddig összesen 12 asztronauta – szelenauta? – fordult meg a Holdon.

Brassóban sok mindenről szó esett, például a készülő román és magyar szatellitekről. A Goliat, illetve a Masat–1, külsőre szinte ikertestvérek az űrszerkezetek világában, mindkettő azóta Föld körüli pályára állott. Meg szegény Gagarin is szóba került, akiről köztudott, hogy gondosan felkészítették az űrrepülés sokkjaira. Arra a szerepre, lelki megterhelésre viszont, amit a korabeli propaganda vele eljátszatott, mármint hogy egy magát felsőbbrendűnek vélő világrendszer kirakati reklámbábuja legyen, arra bizony a derék fiatalember aligha volt pszichésen felkészítve.

A rá nehezedő nyomást enyhítendő, egyre gyakrabban nyúlt a pohár után, amíg aztán ma sem teljesen tisztázott repülőszerencsétlenségben életét nem veszítette. Farkas Bertalan is Gagarinhoz mérhető diadalmenetben, nyitott gépkocsin, ünneplő tömeg sorfala között vonulhatott végig Budapest utcáin, egészen az Országház lépcsőjéig, ahol ünnepélyesen fogadta az egész akkori stáb Kádár Jánossal az élen. Ennek a filmjét csak utólag, a világhálóról nézhettem meg, mert maga Farkas Bertalan persze hogy nem ezt, hanem a Csillagvárosban történt felkészülésről, tréningekről készült dokumentumfilmet vetítette le a brassói magyarok előtt. Mint ahogy arról sem szólott, hogy talán éppen Gagarin szerencsétlenségéből tanulva, rövidesen el is tiltották a vadászgépeken való repüléstől.

A most eltávozott Neil Armstrongra emlékezve megkísért egy tétova sejtelem. Semmi sem történik véletlenül. Vajon abban, hogy az első holdutas még idejekorán visszakozott attól, hogy Amerika egyik legnagyobb hősének önpusztító szerepét elvállalja, ehhez Gagarin szomorú vége, intő példája nem járulhatott-e hozzá? Egyszer talán ezt a kérdőjelet is megválaszolhatják. Addig azonban keressünk valamilyen lazább befejezést komorabb soraink feloldására. Tavaly Brassóban Armstrongról ugyan nem esett szó, de a marosvásárhelyi származású Prunariu asszonnyal, egy személyben Románia jereváni nagykövetével, beszélgetve (űrhajós férje egy időben szintén nagykövet volt, és nem is akárhová, Moszkvába Putyin mellé delegálták) két régi vicc a holdutazásról is elhangzott. Kérdés a jereváni rádióhoz: van-e élet a Holdon? A Jereváni rádió válaszol: ott sincs...

A második jópofa elméncség arról szólott, a milliárdos létszámú kínaiak hogyan jutnak fel a Holdra. Ezer bocsánat, de ennek a poénját én itt most elhallgatom. Nem mintha megriadnék Mao bácsi egyre magabiztosabb szellemétől. Hanem azért, mert ha az első ember Neil Armstrong volt a Holdon, majd utána tizenegy honfitársa következett, a tizenharmadik nagy valószínűséggel éppen kínai lesz. És ha az évtized végéig, ahogy ők tervezik, nekik ez bejön, akkor a dolgokkal nekünk sem illik viccelődni.

Krajnik-Nagy Károly