„Olimpiai bajnoknak nem lehet hiányérzete”. Madaras Norbert a magyar vízilabda egykori és remélt sikereinek kulcsáról

– És az mit jelent az Ön számára, hogy a magyar vízilabdázás többek között Benedek Tibor, Biros Péter, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Molnár Tamás, Szécsi Zoltán nevével fémjelzett aranygenerációjához tartozik, amely beleírta magát a sportág egyetemes történetébe?

– Játékos-pályafutásom során is olyan voltam, hogy mindig mentem tovább: ha megnyertem valamit, attól nem állt meg az élet. Talán nem is ünnepeltem ki magamat soha, mindkét olimpiai győzelmem után két hetet töltöttem otthon, utána összepakoltam és mentem Reccóba, az olasz klubomhoz. Nem vagyok az az ünneplős fajta, mindig előre nézek. Jelenleg is nagyon keveset foglalkozom a múlttal; tanulni igyekszem belőle, de nem foglalkozom vele. Jól élem meg, és nagyon-nagyon büszke vagyok arra, hogy ezekkel a játékosokkal játszhattam, büszke vagyok arra, amit csináltunk, tényleg szerencsésnek gondolom magamat, hogy minden összejött. Azért a csapatsportban nem elég egyetlen ember, kellenek a többiek, és én boldog vagyok, hogy velük lehettem. Ez megmaradt, de azért mindig előre tekintek. Most meg már más feladataim vannak.

– Arra is kíváncsi vagyok, egyetért-e azokkal a szakemberekkel, szurkolókkal, akik szerint minden idők legjobb vízilabdadöntője a 2004-es athéni olimpia fináléja volt, amikor a magyar válogatottal 8-7-re legyőzték Szerbia és Montenegró együttesét.

– Sokan mondják, de kinek melyik, nekünk, magyaroknak nyilván nagyon szép emlék. Sőt azt is sokan mondják, hogy az a magyar válogatott volt minden idők egyik legjobb csapata, de hát ez is mindenkinek más. Nekünk, magyaroknak az egy különösen kedves győzelem, nekem személy szerint nyilván szintén, de nem szeretnék ennyire részrehajló lenni. Számunkra az, én egyetértek, de másoknak, akik a vesztes oldalon álltak, azoknak nem; főleg a szerbek biztosan másikat mondanának, akik azóta amúgy nyertek három olimpiát. Egyébként az athéni döntő valóban nagyon emlékezetes és tanulságos meccs volt, nagyon sokat megmutatott abból, hogy mitől volt az a csapat olyan, hogyan jöhetett össze a Sydney–Athén–Peking-sorozat. Hiszen mi tényleg jó és egységes csapat voltunk sok éven át, nem egy fellángolás volt, hanem egy évtizeden át tudtunk úgy játszani. Ami nagyon nagy dolog, főleg manapság, amikor olyan gyorsan változik a világ, hogy hihetetlen nehéz megismételni.

– Soha nem fordult meg a fejében, hogy edzői karriert válasszon, már korábban is úgy gondolta, hogy a sportvezetőként próbálja ki magát?

– Húszévesen úgy gondoltam, játszom még nyolc-tíz évet, majd valami mást is szeretnék csinálni. Most is úgy gondolom, hogy fogok még mást is, de így hozta az élet. Bevallom, a pályafutásom utolsó egy-két évében nagyon nehéz volt abba belegondolni, hogy az utolsó meccs után leteszem a sapkámat, és nem megyek be többet az uszodába. Adtam is annak idején egy-két interjút, amiben elmondtam: vízilabdázó voltam, és az is maradok, függetlenül attól, hogy esetleg nem leszek mindig a sportágban. Ezt most is így gondolom. Edző soha nem akartam lenni, de azt se gondoltam, hogy ezt hozza az élet, azt meg pláne nem gondoltam, hogy néhány évvel a pályafutásom lezárása után a Magyar Vízilabda-szövetség elnöke leszek. De így alakult az élet, meg kicsit a szerencsés véletlenek ezt hozták. Erre is büszke vagyok, és igyekszem meghálálni a bizalmat mindenkinek, többek között a kluboknak. Mondom, nem így képzeltem, és most is azt gondolom, hogy fogok még azért valami mást is csinálni, de nagyon szeretem az uszoda világát, mert nagyon jó közeg, jó, hogy itt lehetek.

Madaras Norbert: felnőtt világversenyeken is érmekben gondolkodunk

– Két évvel ezelőtt vette át a Magyar Vízilabda-szövetség irányítását, de még nem gondolkodhatott teljes olimpiai ciklusban. Akkoriban milyen elgondolással, célokkal vágott neki a sportági szövetség irányításának, mit tekintett a legfontosabb teendőnek?

– Mivel két év volt az olimpiáig, nyilván akkor a legfontosabb teendő az volt, hogy kijussunk a párizsi játékokra, és ott minél jobban szerepeljünk. Ezzel kapcsolatban azért van hiányérzetem, mert nem nyertünk érmet az olimpián. Továbbá meg kellett ismernem az MVSZ működést, ami nagy szervezet Magyarországon. Létezik 150-170 kisebb-nagyobb vízilabdaklub, amiből igazán komoly 70-80, de ez sem kevés. Van női és férfi vízilabdánk, minden korosztályban indulunk, nagyon sok bajnokságunk van, rengeteg mérkőzéssel. 2023-ban például több mint ötezer meccset rendeztünk, ami döbbenetes szám, ezekre a szövetség küldött játékvezetőt, ha valami gond van, azért mi vagyunk a felelősek. Tehát meg kellett ismernem a szervezetet, a munkát, hogy miből is áll ez, aminek kapcsán volt elképzelésem, hiszen előtte is elnökségi tag voltam, de főállásban csinálni egészen más, sokkal komolyabb, a felelősség is nagy. Ennek tudatában vagyok, és egyébként szeretem is, de nem könnyű, mert kicsit mindennapos munka. Nem csak hétfőtől péntekig dolgozunk, hanem szombat-vasárnap is, hiszen akkor vannak a meccsek, és ha valami gond van, azt úgyis megtudom, és akkor meg kell oldani, de ez nem baj. Valószínűleg nem lehet ezt 20 éven át ilyen intenzíven csinálni, de most még megy, ezért is akartam, hogy újraválasszanak, mert vannak olyan elképzeléseim, amiket csak hosszú távon lehet megvalósítani.

– Ez nem is volt kérdés, tavaly októberben további négy évig megerősítették a posztján, és meghirdetett egy négy pilléren nyugvó sportágfejlesztési stratégiát, amely 2032-ig meghatározza a magyar vízilabda jövőjét. Melyek a legfontosabb elemei ennek a stratégiának, mit kell tenni ahhoz, hogy a magyar vízilabdázás ismét világelső legyen?

– Először is fenn kell tartani a szakmaiságunkat, amiben jók vagyunk most is, viszont a 2028-as Los Angeles-i ötkarikás játékokon 20 éve lesz, hogy legutóbb olimpiai döntőt játszottunk. Hét olimpián rendeztek női vízilabdatornát, és ebből nekünk összesen egy bronzérmünk van, amiről úgy gondolom, hogy van ebben több is, miközben tudom, milyen nehéz. Nem szabad hátradőlnünk, elaludnunk, hanem szakmailag is mindent meg kell tennünk, a szövetséget a lehető leginkább fenntarthatóan kell működtetnünk, illetve a sportágat is felelősségünk népszerűsíteni. Ezzel Magyarországon kevesebb baj van, inkább nemzetközileg nehezebb, de mindezekért mindent meg kell tennünk. Nagyon fontos, hogy mi továbbra is jók legyünk, és legyen beleszólásunk abba, mi és hogyan történik a vízilabdában.

– Az utánpótlás-nevelés hangsúlyos szerepet kap irányítása alatt a szövetségben, aminek az eredménye máris látszik, hiszen a magyar válogatottak – a világon egyedüliként – az elmúlt két évben mind a hat korosztályos világ-, illetve Európa-bajnokságon a legjobb négy közé kerültek, 2023-ban pedig négy aranyérmet szereztek. E téren jól fest a magyar vízilabda jövője, de vajon megalapozhatja a majdani sikereket is?

– Elég szépen néz ki a jövő, hiszen ha az elmúlt két év utánpótlás-versenyeit nézzük, akkor biztosan mi vagyunk a legeredményesebbek, főleg, ha mindkét szakágat egybe vesszük. Mindkettőben jó csapataink vannak, tehetséges játékosokkal, de itt nagy a felelősségünk is. Aki ugyanis szakmailag ért a vízilabdához, az látja, hogy a 18-20 éves fiataloknál az utolsó lépés a legnehezebb, ott van egy nagy lépcső. A szövetség és az edzők felelőssége, hogy ne higgyük el, miszerint automatikus dolog, hogy ezek a gyerekek felnőttként is mindent elérnek. Már csak azért is, mert nagyon szoros a mezőny, van 6-8 nemzet, amelyik dolgozik. Ugyanakkor a magyar vízilabda esetében kimondhatjuk, hogy nagyon nehéz ugyan, de azért felnőtt világversenyeken is dobogóban, érmekben gondolkodunk, és lehetőleg a győzelemben. Mindezért nagyon sokat kell tennünk a jövőben is.

– Már csak azért is, mivel a sportágban szélesedett a paletta, nőtt azoknak a válogatottaknak a száma, amelyek világversenyeken odajuthatnak a legjobb négybe, vagy akár a döntőbe. Ön szerint mi hiányzik ahhoz, hogy Los Angelesben magyar válogatott, esetleg válogatottak álljanak fel a dobogó legfelső fokára?

– Nagyon bízom benne, hogy semmi. Azt azért ki kell mondani, hogy olyan reális célkitűzéseink lehetnek – ugyanezt mondtam egyébként két évvel ezelőtti megválasztásom után is –, hogy azon túl, hogy ott kell lennünk mind a két szakágban az olimpián, olyan csapatok szálljanak fel majd a Los Angelesbe tartó repülőgépre, amelyek mindenképp dobogóra esélyesek, de akár a végső győzelemre is. Mert akár egy-egy gól dönthet majd, hiszen láthattuk a párizsi olimpián, hogy nagyon pici különbség van a csapatok között, sokszor ötméteres párbaj döntött, egy gól ide, egy gól oda. Nem nagyon látok már olyan csapatokat a vízilabdában, amelyek esetében nagy lenne az odds. Reális cél, hogy nekünk igenis olyan csapatunk legyen mindkét szakágban, amely a legjobb három-négy válogatott között van, ott pedig bízunk abban, hogy a két hét alatt azok a lányok és fiúk a lehető legtöbbet kihozzák magukból. Szerintem ez a reális cél. Persze álmodozhatunk, és mondhatjuk, hogy nagyon szeretnénk olimpiai aranyérmet nyerni, de picit túlzásnak tartom erről sokat beszélni, és túl nagy felelősséget, nyomást tehet a csapatokra.

korábban írtuk

Fejlődési ív, éremszerzési potenciál: a magyar vízilabda-válogatott főszereplői a Krónikának a világkupa-selejtező tanulságairól

Nem tudta átmenteni korábbi kiváló formáját az otopeni-i világkupa-selejtező döntőjébe a magyar férfi vízilabda-válogatott, és simán kikapott a csoportmeccsen még legyőzött spanyol együttestől.