Mikor válik bűnössé az ártatlan és mikor tekinthető bűne ellenére ártatlannak a vétkes? Hol húzhatóak meg az emberi tűrőképesség határai?

Bár első hallásra úgy tűnhetne, hogy távol áll egymástól a 19. századi dráma és a hard rockot, az ipari metált és az elektronikus zenét ötvöző zene, aki megtekinti az előadást, rájön, hogy ez koránt sincsen így. Albu István rendezése szerves egységbe hozza Büchner egyszerre durva, ugyanakkor az emberi lélek leheletfinom rezdülésire reflektáló drámáját a 30 éve működő Rammstein zenéjével,

A metál számoknak a produkcióba való beemelése szokatlannak tűnő, de nagyszerű ötlet: a dalok érzelmileg felerősítik a drámai helyzeteket – ilyenformán kiemelendő a zenei vezetők munkája, amit a társulat színészei: Moldován Blanka, valamint a Woyzecket játszó Nagy Csongor Zsolt végez.

Az ügy sajtóvisszhangja, a nyilvánosságra hozott rendőrségi dokumentáció, az esetet rögzítő jegyzőkönyvek ihlették Georg Büchner harmadik és egyben utolsó darabját. Az előadás a dráma egyik nagy kérdését is tovább gondolja: vajon beszámítható állapotban volt-e a gyilkos tette elkövetésének idején.

Albu István rendezésében valamennyi, az elkerülhetetlen tragédia felé vivő úton felbukkanó, a drámai folyamatot előrevivő szereplő a „helyén van”, erőteljesen hozza a karakterét, és mindannyian szervesen hozzájárulnak ahhoz, hogy a Woyzeck-féle, a magány, halálközelség, bűn, bűnhődés tengelyén forgó univerzum megteremtődhessen.

Ilyen például az, amikor a bűntudat és a halál közelségének szinte „tapintható” lelki közegében ismételgeti: „Megváltóm, hogy megkenném a lábadat illatos kenettel”. Marie figurája többek közt amiatt a pillanat miatt is emlékezetes marad, amikor – immár meggyilkolása után – úgy folytatja a zenekarban való tevékeny részvételét, hogy a rendezői koncepciónak köszönhetően szép, szimbolikus szituációba kerül.

Érdekes – bár az erdélyi színházakban nem előzmény nélküli ötlet – a kutya szerepeltetése az előadásban. Woyzeck barátjának, Andresnek a „szerepében” Paco, a színpadi közeghez ügyesen alkalmazkodó németjuhász lép fel. A rendezői ötlet egyrészt jó, mert aláhúzza Woyzeck magányának különféle dimenzióit, illetve a magányból való kitörés felé mutathat utat.

Másrészt kicsit az a néző érzése, hogy az eb jelenléte nem mutat túl eléggé önmagán: amikor a kutyás jelenetek zajlanak, akkor a jól idomított Paco „mutatványára” figyel inkább a néző, a gondolatok felszínén maradva, és nem arra, amit a kutya jelenléte üzenhet.