(a Zurbolóban táncoltak és táncolnak olyan fiatalok is, akik nem voltak bogáncsosok, de a zöme bogáncsos). Fontos lépés volt az is, hogy 2002-ben létrehoztuk a saját egyesületünket a Bogáncs–Zurboló Egyesületet, amely jogi személyként pályázik, és fenntartja az együtteseinket.

Mert közben mi ott maradtunk az egykori iskolánk épületében, amely ma a János Zsigmond Unitárius Kollégium. Itt van a tánctermünk és a ruhatárunk is. Jelen pillanatban 160 gyerekkel foglalkozunk a Morzsabogáncs, Apróbogáncs, Kisbogáncs és Bogáncs csoportjainkban. A város minden iskolájából és részéből járnak hozzánk gyerekek, a Morzsabogáncsba 5-7 évesek járnak, az Apróbogáncsba 8-10 évesek, a Kisbogáncsba 10-14 évesek, a Bogáncsba pedig a suhancok, a 14-18 évesek. A Zurbolóval együtt jelenleg majdnem kétszázan vagyunk.

Zenekarok is alakultak mellettünk, például az Üsztürü, ők azóta Magyarországra telepedtek, vagy később a saját nevelésű egykori zenekarunk, a Zurboló zenekar – amikor a Tranzit Házban 2000 és 2005 között mi szerveztük heti rendszerességgel a kolozsvári táncházakat, ez a zenekar volt az állandó kolozsvári táncházzenekar. Aztán felbomlott a zenekar, mert szétszállingóztak a tagjai, utána tíz évig a Harmadik zenekar kísért, jelen pillanatban pedig a Rezeda zenekarral dolgozunk.

– A néptáncegyütteseik más településeken is fellépnek?

– A legkisebbeknek sok fellépésük nincsen, mert mi az az együttes vagyunk, akik elég sok mindent hozunk az „őstáncházas” korszakból. (Ehhez valószínűleg az is hozzátartozik, hogy édesapám, Könczei Ádám volt az, aki megszervezte az első kolozsvári táncházakat.)

A morzsabogáncsosoknak és az apróbogáncsosoknak évente két-három fellépésük van, minden évben tartunk karácsonyi műsort, ahol mindenki színpadra lép, valamint évente fellépnek tavasszal is egyszer-kétszer a gyerekek. A Kisbogáncs tagjainak évente több fellépésünk van, a Bogáncsnak pedig szinte havonta. Akik jönnek-mennek, és akár egész estés előadásokat tartanak, azok a zurbolósok, a felnőttegyüttes tagjai. Nem szeretjük, hogy a kisgyerekek produkálják magukat, mi azt szoktuk mondani, hogy a kicsi tanuljon meg táncolni, és majd ha zurbolós lesz, ha tényleg tud táncolni, akkor lépjen fel. Persze, ahogy egyre több táncot ismernek, egyre jobban táncolnak, úgy egyre több a fellépési lehetőség a gyerekek számára is.

– A közösségformálásban, az ízlés alakításában, a személyiségfejlődésben milyen szerepe lehet annak, hogy a gyerek néptáncot tanul?

– Eleve, ha táncolni tanul, az fontos, mert megtanul ritmusra lépni, járni, fejlődik a ritmusérzéke, a testtartása, a zenei hallása. Egyébként azt szoktuk mondani, hogy van két íratlan alapszabályunk: bárki lehet bogáncsos, és hogy nem kötelező. Ha valakinek nem megy, nem tetszik, senki nem kötelezi, hogy maradjon, ugyanakkor bárki be tud állni a csapatba. Ha jön egy kisgyerek, és egy év alatt tanul két-három népdalt, valamint megtanulja, hogy melyik a jobb és a bal lába, már sikert értünk el. Ha pedig tizenévesként szabadon el tud táncolni négy-öt hagyományos táncrendet, az már elégtétel.

Közösségformáló erőről is beszélhetünk, és természetesen van olyan, hogy „bogáncsos szellemiség”. Ezt le lehet mérni például a házasságokon, a „bogáncsos gyerekeken” is: sokan találtak itt társat, így a mai csapatokban sok olyan gyerek táncol, akinek a szülei is nálunk táncoltak annak idején. Az egyesületünk meg azért is működik, hogy az együttes régi tagjai tarthassák egymással a kapcsolatot: a harmincas-negyvenes korosztály tagjai rendszeresen összegyűlnek egy-egy bogáncsos esemény keretében. Mármint, akik itt vagyunk Kolozsváron, mert az egykori tagok közül nagyon sokan szerteszét a világban, szétszóródva élnek.