Hozzátette, ennek alátámasztására az is jó érv, amit a legutóbbi eset után a bécsi Leopold Múzeum igazgatója mondott: a közgyűjtemény egyszerre a párbeszéd és bizonyos értékek állandóságának helye.

Nem helytálló érvek

Zuh Deodáth kiemelte, hogy a nagy sajtóvisszhangot kapott akciók után a magyarázatok rendszerint kevesebb figyelmet kapnak. Például épp a Klimt-festmény leöntése után az aktivisták elmondták, azért választották a Leopold Múzeum egyik legemblematikusabb képét, mert az osztrák olajipari vállalat – amely ellen fel kívánnak szólalni – a fő szponzora az illető múzeumnak. Hozzátette, bizonyos felfogás szerint azok a nagyvállalatok, amelyek az adóként befizethető összegeket kultúrára költik, ahelyett, hogy befizetnék az államnak, hogy az költhesse kultúrára, tulajdonképpen „túszul” ejtik a kulturális intézményeket.

Zuh Deodáth szerint az egyik gond, hogy az átlagember nagyon keveset ért meg ezekből az akciókból, mert az aktivisták tulajdonképpen csak nagy általánosságokat kommunikálnak, de nem fejtik ki a mondanivalójukat. „Csak félmondatos kiáltványokat és konfúz indoklásokat hallok, olvasok, de sajnos nem adnak túl sok fogódzót, hogy megértsük, mi is történik, mit is akarnak pontosan” – fejtette ki.

Zuh Deodáth azt is kiemelte, kicsit abszurd, hogy éppen olyan marketingstratégiákat alkalmaznak, amiket azok is, akik ellen felszólalnak, illetve pontosan abba a „rendbe” állnak be tetteik által, aminek az irányával nem értenek egyet. Az eszmetörténész szerint nem teljesen helytálló az az érv, hogy ezekkel az akciókkal nincs semmi probléma, hisz a műalkotás nem sérül.

– érzékeltette hasonlattal a helyzetet. Kifejtette, bár a képek nem sérülnek, az ember alkotta környezetet, a múzeumok terét – padlóját, falát – rongálják az aktivisták, és sokakban visszatetszést kelt, hogy a természet rombolása ellen a környezet (ember alkotta) rombolásával tiltakoznak.

– fejtette ki.

A szakember elmondta, párhuzamot lehet vonni a klímaaktivisták és a művészeti világban zajló romboló akciók között. A művészek a legtöbb esetben sokkal tovább merészkedtek, mint a krumplipürét vagy paradicsomlevest használó aktivisták: például 1920 tavaszán a kölni dadaisták kiállításán a művészek maguk biztatták a felháborodott közönséget, hogy az előkészített kalapáccsal szétverjék az alkotásaikat. A nők egyenjogúságáért harcoló csoportok pedig több esetben is arra kényszerültek, hogy erőszakot alkalmazzanak ahhoz, hogy a hatalmon lévők végre meghallják a hangjukat.

„Kissé sarkítva azt is mondhatnánk, még az is lehet, hogy ha ők nem törnek be néhány ablakot, a nők ma sem járhatnának egyetemre.

– mutatott rá Pál Emese.

Hozzátette, művészettörténészi szemmel azoknak a kérdéseknek is komoly kultúrtörténeti hátterük van, amelyeket a londoni Nemzeti Galériában a Vincent van Gogh Napraforgóit paradicsomlevessel leöntő két fiatal feltett, azaz, hogy mi ér többet, a művészet vagy az élet.

Esztétikai érték és csereérték

Pál Emese elmondta, hogy műalkotások fetisizálásának már több száz éves története van, de a 19. század elején, a művész zsenivé való kikiáltása után erősödött fel igazán, napjainkban pedig a műtárgypiac pénze az, ami tovább fokozza a műalkotások „éteri” magasságokba való emelését.

egyszer sem felejtik el hangsúlyozni például azt, hogy a Monet képért 110,7 millió dollárt fizetett a tulajdonosa. Tehát a mű esztétikai értékét azonosítják a csereértékével, és ezáltal a mű áruvá válik” – mutatott rá. Elmondta, hogy az átlagember számára elképzelhetetlen összegek nem csak ma háborítják fel az embereket. Mikszáth Kálmán pl. 1901-ben ezt írta: „Az például az én fejembe se fér, hogy egy szép major egy szép erdővel, a háta mögött egy kis réttel, néhány gyönyörű fával többe kerüljön és többet érjen egy képre festve, mintha örökáron megveszem természetben.” „Nyilvánvaló, hogy ezek a piaci spekulációk abszurd viszonyokat teremtenek” – szögezte le Pál Emese.

– vélekedett Pál Emese.

Testi, lelki, szellemi sérülés

Ütő Gusztáv sepsiszentgyörgyi festő- és akcióművész, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem tanára leszögezte, ezek az akciók tulajdonképpen anarchista megmozdulások, a résztvevők radikális, agresszív cselekedetekkel próbálják felhívni a figyelmet, és egyúttal rendszerellenesek is – a múzeum, egy intézmény rendszere, rendje ellen szólnak.

Felidézte, hogy például a 20-as évek Franciaországában történt egy botrányos eset, amikor valaki lelőtte egy embertársát, és azzal védekezett utólag, hogy ő művész és a művészi szabadság jegyében tette. Ütő Gusztáv azt is elmondta, hogy művészetrombolásra rengeteg példa van a történelemben, hiszen a rendszerváltások mindig művészetrombolással járnak, vagy nemrég a Black Lives Matter mozgalom jegyében is romboltak. Bár a jelenlegi eseteknél nem történik tulajdonképpeni rombolás, a festőművész-tanár szerint ezek mégis ebbe a sorba illeszkednek be.

Kiemelte, ő személy szerint a saját művészete – legyen szó performanszokról vagy festményekről –, illetve az általa szervezett AnnART Nemzetközi Élő-művé­szeti Fesztivál több évtizedes múltjára reflektálva is úgy véli, ahogy a művészetben is mindent lehet addig, amíg embertársaink nem sérülnek sem testi, sem szellemi, sem lelki értelemben, úgy az ilyen akciókban is ezt kéne szem előtt tartani. „Itt ha fizikailag nem is sérül senki és semmi, sokakat bánt lelki értelemben maga a művészet elleni aktus” – mondta Ütő.

Nem az erőszak a megfelelő módszer

Az akciók kapcsán megkerestük egy erdélyi, környezetvédelemmel foglalkozó szervezet vezetőjét is, Hajdu László Hunort, a Pando Egyesület elnökét. Kiemelte, körülbelül 25 éve foglalkozik környezetvédelemmel, de sosem vélte úgy, hogy az erőszakos, radikális cselekmények a legmegfelelőbbek a problémákra történő figyelemfelhívásra. Hozzátette, tény, hogy például a Greenpeace is gyakran választott vehemens módszereket – hőerőművek kapujához láncolták magukat, vagy bálnavadászhajók útjába álltak –, de ezek mindig nagyon konkrét jelenségekre, vállalatokra koncentráltak, olyan dolgokra, amiket sokszor egy „tollvonással” meg lehetett oldani.

Szerinte épp az a sajnálatos, hogy az adott aktivisták maguknak csinálnak nagy reklámot, a saját szervezetüknek, közben a valós problémák elbagatellizálódnak. Rámutatott, akcióik által ezeknek az aktivistáknak nincs hogyan megoldaniuk bármit is, hiszen meg sem nevezik konkrétan, minek a megoldását szeretnék.