Rombolásra ösztönöznek a klímaaktivisták – Vélemények a műtárgyak elleni szimbolikus erőszakról

Már lassan számontartani is nehéz azokat az akciókat, melyeket klímaaktivisták követtek el műalkotások rovására: ragasztótól krumplipürén át kőolajig sok mindent öntöttek, tettek a milliókat érő festmények védőüvegeire európai múzeumokban. Bár eddig szerencsére egy alkotás sem sérült meg komolyan, az új „trend” sokakat aggaszt. Szakértőkkel igyekeztünk körüljárni a kérdést, környezetvédőt, művészt, művészettörténészt is megkerestünk a téma kapcsán.

Monet, Klimt, Warhol, Van Gogh, Vermeer – csak néhány azon festők közül, akiknek festményeit klímaaktivisták „használták” tiltakozásuk eszközeként, leöntötték őket, a festményekhez ragasztották magukat, állításuk szerint így próbálva felhívni a figyelmet arra, hogy világunk rossz irányba halad. Amikor néhány hete a Just Stop Oil környezetvédő csoport aktivistái paradicsomlevessel támadtak Van Gogh egyik festményére, ilyen kérdéseket tettek fel kiabálva: „Mi ér többet? A művészet vagy az élet? Jobban aggasztja magukat egy festmény védelme, mint az ember­életé vagy bolygónké?”.

Később videóban hangsúlyozták, maguk is tudják, hogy az akció nevetséges volt, de épp az volt a céljuk, hogy az emberek tegyék fel a kérdést, hogy miért tesznek valakik ilyen nevetséges dolgot, majd elmagyarázták: Liz Truss brit politikus bizonyos döntései, illetve a fosszilis tüzelőanyagok használata ellen tiltakoznak így. Néhány héttel később az Utolsó Nemzedék (Letzte Generation) nevű szervezet tagjának – aki fekete folyadékkal (olajjal) öntötte le Gustav Klimt Halál és élet című festményét a bécsi Leopold Múzeumban – trikóján szintén a fosszilis tüzelőanyagok elleni tiltakozás szerepelt feliratként.

Zuh Deodáth nagyváradi filozófia- és eszmetörténész megkeresésünkre hangsúlyozta, tapasztalatai alapján a közbeszédben, vagy akár a baráti beszélgetésekben is az emberek többsége egyetért a tekintetben, hogy az aktivistáknak abban igazuk van, világunk sok szempontból rossz irányba tart.

Ám abban is egyetértés van, hogy nem ez az adekvát forma a tiltakozás kifejezésére.

Hozzátette, ennek alátámasztására az is jó érv, amit a legutóbbi eset után a bécsi Leopold Múzeum igazgatója mondott: a közgyűjtemény egyszerre a párbeszéd és bizonyos értékek állandóságának helye.

Zuh Deodáth kiemelte, hogy a nagy sajtóvisszhangot kapott akciók után a magyarázatok rendszerint kevesebb figyelmet kapnak. Például épp a Klimt-festmény leöntése után az aktivisták elmondták, azért választották a Leopold Múzeum egyik legemblematikusabb képét, mert az osztrák olajipari vállalat – amely ellen fel kívánnak szólalni – a fő szponzora az illető múzeumnak. Hozzátette, bizonyos felfogás szerint azok a nagyvállalatok, amelyek az adóként befizethető összegeket kultúrára költik, ahelyett, hogy befizetnék az államnak, hogy az költhesse kultúrára, tulajdonképpen „túszul” ejtik a kulturális intézményeket.

Felhívta a figyelmet arra is, hogy éppen ezen logika mentén sem elfogadhatók ezek az akciók, hisz ha valakit túszul ejtenek, akkor nem a túszt támadjuk.

Zuh Deodáth szerint az egyik gond, hogy az átlagember nagyon keveset ért meg ezekből az akciókból, mert az aktivisták tulajdonképpen csak nagy általánosságokat kommunikálnak, de nem fejtik ki a mondanivalójukat. „Csak félmondatos kiáltványokat és konfúz indoklásokat hallok, olvasok, de sajnos nem adnak túl sok fogódzót, hogy megértsük, mi is történik, mit is akarnak pontosan” – fejtette ki.

Az eszmetörténész szerint tény: szinte mindenki tudja, hogy az aktivistáknak igazuk van, de az, hogy igazuk van, még nem legitimizálja a módot, ahogyan ki akarják fejezni az igazukat.

Zuh Deodáth azt is kiemelte, kicsit abszurd, hogy éppen olyan marketingstratégiákat alkalmaznak, amiket azok is, akik ellen felszólalnak, illetve pontosan abba a „rendbe” állnak be tetteik által, aminek az irányával nem értenek egyet. Az eszmetörténész szerint nem teljesen helytálló az az érv, hogy ezekkel az akciókkal nincs semmi probléma, hisz a műalkotás nem sérül.

– érzékeltette hasonlattal a helyzetet. Kifejtette, bár a képek nem sérülnek, az ember alkotta környezetet, a múzeumok terét – padlóját, falát – rongálják az aktivisták, és sokakban visszatetszést kelt, hogy a természet rombolása ellen a környezet (ember alkotta) rombolásával tiltakoznak.

„Lehet tiltakozni az ellen, hogy műalkotásokat idolokként tiszteljünk, de ha valami jó, az jó. Nem véletlen, hogy ezek az alkotók befutottak, ők a marketingen kívül is tudtak valamit” – fejtette ki. Zuh Deodáth szerint nagyon fontos bolygónk védelme, és ennek számtalan módja van, de nem a legjobb megoldás a monopolhelyzetben levő állami vállalatok kultúrába visszaforgatott pénzén „felhúznunk magunkat” és „kvázi rombolni” . Szerinte nem jelent jó példát a „kvázi rombolás”, illetve az sem, hogy ez annál nagyobb figyelmet kap, minél értékesebb tárgyakat érint, mert az üzenet nagyon könnyen félrecsúszhat, és valós rombolásra ösztönözhet.

Pál Emese művészettörténészt, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) oktatóját is felkerestük a téma kapcsán. Elmondta, hogy a közelmúlt akciói igencsak ambivalensek, és bár ő művészettörténészként egyértelműen a képek védelme mellett kellene kiálljon, és „bunkónak”, „műveletlennek” bélyegezze azokat az aktivistákat, akik a tiltakozásnak ezt a formáját választották, ennél árnyaltabban látja a képet.

„Én inkább a Föld nevű bolygó lakójaként gondolkodnék el ezen a kérdésen, olyan emberként, akit már többször is utolért az úgynevezett klímaszorongás, de aki napjainak jó részét műalkotások vizsgálatával és tanulmányozásával tölti, tehát egyértelműen értékeli azokat” – fejtette ki Pál Emese. Hozzátette, mindenképpen annak a hangsúlyozásával kell kezdeni, hogy ezeknek az akcióknak nem az alkotások megrongálása a céljuk.

– fejtette ki.

A szakember elmondta, párhuzamot lehet vonni a klímaaktivisták és a művészeti világban zajló romboló akciók között. A művészek a legtöbb esetben sokkal tovább merészkedtek, mint a krumplipürét vagy paradicsomlevest használó aktivisták: például 1920 tavaszán a kölni dadaisták kiállításán a művészek maguk biztatták a felháborodott közönséget, hogy az előkészített kalapáccsal szétverjék az alkotásaikat. A nők egyenjogúságáért harcoló csoportok pedig több esetben is arra kényszerültek, hogy erőszakot alkalmazzanak ahhoz, hogy a hatalmon lévők végre meghallják a hangjukat.

„Kissé sarkítva azt is mondhatnánk, még az is lehet, hogy ha ők nem törnek be néhány ablakot, a nők ma sem járhatnának egyetemre.

– mutatott rá Pál Emese.

Hozzátette, művészettörténészi szemmel azoknak a kérdéseknek is komoly kultúrtörténeti hátterük van, amelyeket a londoni Nemzeti Galériában a Vincent van Gogh Napraforgóit paradicsomlevessel leöntő két fiatal feltett, azaz, hogy mi ér többet, a művészet vagy az élet.

Pál Emese elmondta, hogy műalkotások fetisizálásának már több száz éves története van, de a 19. század elején, a művész zsenivé való kikiáltása után erősödött fel igazán, napjainkban pedig a műtárgypiac pénze az, ami tovább fokozza a műalkotások „éteri” magasságokba való emelését.

egyszer sem felejtik el hangsúlyozni például azt, hogy a Monet képért 110,7 millió dollárt fizetett a tulajdonosa. Tehát a mű esztétikai értékét azonosítják a csereértékével, és ezáltal a mű áruvá válik” – mutatott rá. Elmondta, hogy az átlagember számára elképzelhetetlen összegek nem csak ma háborítják fel az embereket. Mikszáth Kálmán pl. 1901-ben ezt írta: „Az például az én fejembe se fér, hogy egy szép major egy szép erdővel, a háta mögött egy kis réttel, néhány gyönyörű fával többe kerüljön és többet érjen egy képre festve, mintha örökáron megveszem természetben.” „Nyilvánvaló, hogy ezek a piaci spekulációk abszurd viszonyokat teremtenek” – szögezte le Pál Emese.

Az is kiemelte, hogy bár az aktivisták látszólag a múlttal, illetve az elődökkel szemben tiszteletlenek, tulajdonképpen a hatalom ellen lázadnak, és a fennálló hatalmi viszonyokat igyekeznek támadni és megkérdőjelezni. Nem az egyedi alkotásokat, hanem az azokat birtokló gyűjteményeket és a privilegizáltak azon körét támadják, akik hathatósan közbeléphetnének a klímakatasztrófa megelőzése érdekében.

– vélekedett Pál Emese.

Ütő Gusztáv sepsiszentgyörgyi festő- és akcióművész, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem tanára leszögezte, ezek az akciók tulajdonképpen anarchista megmozdulások, a résztvevők radikális, agresszív cselekedetekkel próbálják felhívni a figyelmet, és egyúttal rendszerellenesek is – a múzeum, egy intézmény rendszere, rendje ellen szólnak.

Mint mondta, az egész kérdés nagyon érdekes és összetett, mert a 20. század folyamán maguk a művészek is gyakran nyúltak az erőszakhoz vagy romboláshoz mint kifejezőeszközhöz, de szerinte ennek csak addig van létjogosultsága, amíg nem sérül senki – sem testi, sem lelki, sem szellemi értelemben.

Felidézte, hogy például a 20-as évek Franciaországában történt egy botrányos eset, amikor valaki lelőtte egy embertársát, és azzal védekezett utólag, hogy ő művész és a művészi szabadság jegyében tette. Ütő Gusztáv azt is elmondta, hogy művészetrombolásra rengeteg példa van a történelemben, hiszen a rendszerváltások mindig művészetrombolással járnak, vagy nemrég a Black Lives Matter mozgalom jegyében is romboltak. Bár a jelenlegi eseteknél nem történik tulajdonképpeni rombolás, a festőművész-tanár szerint ezek mégis ebbe a sorba illeszkednek be.

Kiemelte, ő személy szerint a saját művészete – legyen szó performanszokról vagy festményekről –, illetve az általa szervezett AnnART Nemzetközi Élő-művé­szeti Fesztivál több évtizedes múltjára reflektálva is úgy véli, ahogy a művészetben is mindent lehet addig, amíg embertársaink nem sérülnek sem testi, sem szellemi, sem lelki értelemben, úgy az ilyen akciókban is ezt kéne szem előtt tartani. „Itt ha fizikailag nem is sérül senki és semmi, sokakat bánt lelki értelemben maga a művészet elleni aktus” – mondta Ütő.

A művész azt is kifejtette, szerinte sem a szabályok szigorítása, sem a nemrég például Olaszországban beharangozott jegydrágítások nem szabhatnak gátat ezeknek az akcióknak, hiszen ha egy „anarchista” tényleg akar valamit, azt el is éri.

Az akciók kapcsán megkerestük egy erdélyi, környezetvédelemmel foglalkozó szervezet vezetőjét is, Hajdu László Hunort, a Pando Egyesület elnökét. Kiemelte, körülbelül 25 éve foglalkozik környezetvédelemmel, de sosem vélte úgy, hogy az erőszakos, radikális cselekmények a legmegfelelőbbek a problémákra történő figyelemfelhívásra. Hozzátette, tény, hogy például a Greenpeace is gyakran választott vehemens módszereket – hőerőművek kapujához láncolták magukat, vagy bálnavadászhajók útjába álltak –, de ezek mindig nagyon konkrét jelenségekre, vállalatokra koncentráltak, olyan dolgokra, amiket sokszor egy „tollvonással” meg lehetett oldani.

Szerinte a mostani eseteknél az a probléma, hogy túl általános, komplex, és nehezen megoldható problémát közelítenek meg egy nagyon távoli pontról.

Szerinte épp az a sajnálatos, hogy az adott aktivisták maguknak csinálnak nagy reklámot, a saját szervezetüknek, közben a valós problémák elbagatellizálódnak. Rámutatott, akcióik által ezeknek az aktivistáknak nincs hogyan megoldaniuk bármit is, hiszen meg sem nevezik konkrétan, minek a megoldását szeretnék.