Aktivisták burgonyapürével öntötték le Claude Monet francia impresszionista festő legmagasabb piaci értékű alkotását a Berlin melletti Potsdamban
Fotó: Letzte Generation/Facebook
Sokakat aggaszt, hogy egyre inkább elterjednek a klímaaktivisták műkincsromboló akciói, amelyekkel a bolygónk védelmére akarják felhívni a figyelmet múzeumokban. Az összetett téma kapcsán környezetvédő, művész, művészettörténész is beszélt a Krónikának.
2022. november 27., 18:592022. november 27., 18:59
Már lassan számontartani is nehéz azokat az akciókat, melyeket klímaaktivisták követtek el műalkotások rovására: ragasztótól krumplipürén át kőolajig sok mindent öntöttek, tettek a milliókat érő festmények védőüvegeire európai múzeumokban. Bár eddig szerencsére egy alkotás sem sérült meg komolyan, az új „trend” sokakat aggaszt. Szakértőkkel igyekeztünk körüljárni a kérdést, környezetvédőt, művészt, művészettörténészt is megkerestünk a téma kapcsán.
Monet, Klimt, Warhol, Van Gogh, Vermeer – csak néhány azon festők közül, akiknek festményeit klímaaktivisták „használták” tiltakozásuk eszközeként, leöntötték őket, a festményekhez ragasztották magukat, állításuk szerint így próbálva felhívni a figyelmet arra, hogy világunk rossz irányba halad. Amikor néhány hete a Just Stop Oil környezetvédő csoport aktivistái paradicsomlevessel támadtak Van Gogh egyik festményére, ilyen kérdéseket tettek fel kiabálva: „Mi ér többet? A művészet vagy az élet? Jobban aggasztja magukat egy festmény védelme, mint az emberéleté vagy bolygónké?”.
Később videóban hangsúlyozták, maguk is tudják, hogy az akció nevetséges volt, de épp az volt a céljuk, hogy az emberek tegyék fel a kérdést, hogy miért tesznek valakik ilyen nevetséges dolgot, majd elmagyarázták: Liz Truss brit politikus bizonyos döntései, illetve a fosszilis tüzelőanyagok használata ellen tiltakoznak így. Néhány héttel később az Utolsó Nemzedék (Letzte Generation) nevű szervezet tagjának – aki fekete folyadékkal (olajjal) öntötte le Gustav Klimt Halál és élet című festményét a bécsi Leopold Múzeumban – trikóján szintén a fosszilis tüzelőanyagok elleni tiltakozás szerepelt feliratként.
Zuh Deodáth nagyváradi filozófia- és eszmetörténész megkeresésünkre hangsúlyozta, tapasztalatai alapján a közbeszédben, vagy akár a baráti beszélgetésekben is az emberek többsége egyetért a tekintetben, hogy az aktivistáknak abban igazuk van, világunk sok szempontból rossz irányba tart.
Hozzátette, ennek alátámasztására az is jó érv, amit a legutóbbi eset után a bécsi Leopold Múzeum igazgatója mondott: a közgyűjtemény egyszerre a párbeszéd és bizonyos értékek állandóságának helye.
Zuh Deodáth kiemelte, hogy a nagy sajtóvisszhangot kapott akciók után a magyarázatok rendszerint kevesebb figyelmet kapnak. Például épp a Klimt-festmény leöntése után az aktivisták elmondták, azért választották a Leopold Múzeum egyik legemblematikusabb képét, mert az osztrák olajipari vállalat – amely ellen fel kívánnak szólalni – a fő szponzora az illető múzeumnak. Hozzátette, bizonyos felfogás szerint azok a nagyvállalatok, amelyek az adóként befizethető összegeket kultúrára költik, ahelyett, hogy befizetnék az államnak, hogy az költhesse kultúrára, tulajdonképpen „túszul” ejtik a kulturális intézményeket.
Zuh Deodáth szerint az egyik gond, hogy az átlagember nagyon keveset ért meg ezekből az akciókból, mert az aktivisták tulajdonképpen csak nagy általánosságokat kommunikálnak, de nem fejtik ki a mondanivalójukat. „Csak félmondatos kiáltványokat és konfúz indoklásokat hallok, olvasok, de sajnos nem adnak túl sok fogódzót, hogy megértsük, mi is történik, mit is akarnak pontosan” – fejtette ki.
Zuh Deodáth azt is kiemelte, kicsit abszurd, hogy éppen olyan marketingstratégiákat alkalmaznak, amiket azok is, akik ellen felszólalnak, illetve pontosan abba a „rendbe” állnak be tetteik által, aminek az irányával nem értenek egyet. Az eszmetörténész szerint nem teljesen helytálló az az érv, hogy ezekkel az akciókkal nincs semmi probléma, hisz a műalkotás nem sérül.
– érzékeltette hasonlattal a helyzetet. Kifejtette, bár a képek nem sérülnek, az ember alkotta környezetet, a múzeumok terét – padlóját, falát – rongálják az aktivisták, és sokakban visszatetszést kelt, hogy a természet rombolása ellen a környezet (ember alkotta) rombolásával tiltakoznak.
A hágai múzeumban Jan Vermeer van Delft holland festő Leány gyöngy fülbevalóval című festményét akarták tönkretenni
Fotó: Twitter
„Lehet tiltakozni az ellen, hogy műalkotásokat idolokként tiszteljünk, de ha valami jó, az jó. Nem véletlen, hogy ezek az alkotók befutottak, ők a marketingen kívül is tudtak valamit” – fejtette ki. Zuh Deodáth szerint nagyon fontos bolygónk védelme, és ennek számtalan módja van, de nem a legjobb megoldás a monopolhelyzetben levő állami vállalatok kultúrába visszaforgatott pénzén „felhúznunk magunkat” és „kvázi rombolni” . Szerinte nem jelent jó példát a „kvázi rombolás”, illetve az sem, hogy ez annál nagyobb figyelmet kap, minél értékesebb tárgyakat érint, mert az üzenet nagyon könnyen félrecsúszhat, és valós rombolásra ösztönözhet.
Pál Emese művészettörténészt, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) oktatóját is felkerestük a téma kapcsán. Elmondta, hogy a közelmúlt akciói igencsak ambivalensek, és bár ő művészettörténészként egyértelműen a képek védelme mellett kellene kiálljon, és „bunkónak”, „műveletlennek” bélyegezze azokat az aktivistákat, akik a tiltakozásnak ezt a formáját választották, ennél árnyaltabban látja a képet.
„Én inkább a Föld nevű bolygó lakójaként gondolkodnék el ezen a kérdésen, olyan emberként, akit már többször is utolért az úgynevezett klímaszorongás, de aki napjainak jó részét műalkotások vizsgálatával és tanulmányozásával tölti, tehát egyértelműen értékeli azokat” – fejtette ki Pál Emese. Hozzátette, mindenképpen annak a hangsúlyozásával kell kezdeni, hogy ezeknek az akcióknak nem az alkotások megrongálása a céljuk.
– fejtette ki.
A szakember elmondta, párhuzamot lehet vonni a klímaaktivisták és a művészeti világban zajló romboló akciók között. A művészek a legtöbb esetben sokkal tovább merészkedtek, mint a krumplipürét vagy paradicsomlevest használó aktivisták: például 1920 tavaszán a kölni dadaisták kiállításán a művészek maguk biztatták a felháborodott közönséget, hogy az előkészített kalapáccsal szétverjék az alkotásaikat. A nők egyenjogúságáért harcoló csoportok pedig több esetben is arra kényszerültek, hogy erőszakot alkalmazzanak ahhoz, hogy a hatalmon lévők végre meghallják a hangjukat.
„Kissé sarkítva azt is mondhatnánk, még az is lehet, hogy ha ők nem törnek be néhány ablakot, a nők ma sem járhatnának egyetemre.
– mutatott rá Pál Emese.
Hozzátette, művészettörténészi szemmel azoknak a kérdéseknek is komoly kultúrtörténeti hátterük van, amelyeket a londoni Nemzeti Galériában a Vincent van Gogh Napraforgóit paradicsomlevessel leöntő két fiatal feltett, azaz, hogy mi ér többet, a művészet vagy az élet.
Pál Emese elmondta, hogy műalkotások fetisizálásának már több száz éves története van, de a 19. század elején, a művész zsenivé való kikiáltása után erősödött fel igazán, napjainkban pedig a műtárgypiac pénze az, ami tovább fokozza a műalkotások „éteri” magasságokba való emelését.
egyszer sem felejtik el hangsúlyozni például azt, hogy a Monet képért 110,7 millió dollárt fizetett a tulajdonosa. Tehát a mű esztétikai értékét azonosítják a csereértékével, és ezáltal a mű áruvá válik” – mutatott rá. Elmondta, hogy az átlagember számára elképzelhetetlen összegek nem csak ma háborítják fel az embereket. Mikszáth Kálmán pl. 1901-ben ezt írta: „Az például az én fejembe se fér, hogy egy szép major egy szép erdővel, a háta mögött egy kis réttel, néhány gyönyörű fával többe kerüljön és többet érjen egy képre festve, mintha örökáron megveszem természetben.” „Nyilvánvaló, hogy ezek a piaci spekulációk abszurd viszonyokat teremtenek” – szögezte le Pál Emese.
Gustav Klimt festményét fekete olajjal öntötték le klímaaktivisták a bécsi Leopold Múzeumban
Fotó: Letzte Generation Österreich
Az is kiemelte, hogy bár az aktivisták látszólag a múlttal, illetve az elődökkel szemben tiszteletlenek, tulajdonképpen a hatalom ellen lázadnak, és a fennálló hatalmi viszonyokat igyekeznek támadni és megkérdőjelezni. Nem az egyedi alkotásokat, hanem az azokat birtokló gyűjteményeket és a privilegizáltak azon körét támadják, akik hathatósan közbeléphetnének a klímakatasztrófa megelőzése érdekében.
– vélekedett Pál Emese.
Ütő Gusztáv sepsiszentgyörgyi festő- és akcióművész, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem tanára leszögezte, ezek az akciók tulajdonképpen anarchista megmozdulások, a résztvevők radikális, agresszív cselekedetekkel próbálják felhívni a figyelmet, és egyúttal rendszerellenesek is – a múzeum, egy intézmény rendszere, rendje ellen szólnak.
Felidézte, hogy például a 20-as évek Franciaországában történt egy botrányos eset, amikor valaki lelőtte egy embertársát, és azzal védekezett utólag, hogy ő művész és a művészi szabadság jegyében tette. Ütő Gusztáv azt is elmondta, hogy művészetrombolásra rengeteg példa van a történelemben, hiszen a rendszerváltások mindig művészetrombolással járnak, vagy nemrég a Black Lives Matter mozgalom jegyében is romboltak. Bár a jelenlegi eseteknél nem történik tulajdonképpeni rombolás, a festőművész-tanár szerint ezek mégis ebbe a sorba illeszkednek be.
Kiemelte, ő személy szerint a saját művészete – legyen szó performanszokról vagy festményekről –, illetve az általa szervezett AnnART Nemzetközi Élő-művészeti Fesztivál több évtizedes múltjára reflektálva is úgy véli, ahogy a művészetben is mindent lehet addig, amíg embertársaink nem sérülnek sem testi, sem szellemi, sem lelki értelemben, úgy az ilyen akciókban is ezt kéne szem előtt tartani. „Itt ha fizikailag nem is sérül senki és semmi, sokakat bánt lelki értelemben maga a művészet elleni aktus” – mondta Ütő.
Az akciók kapcsán megkerestük egy erdélyi, környezetvédelemmel foglalkozó szervezet vezetőjét is, Hajdu László Hunort, a Pando Egyesület elnökét. Kiemelte, körülbelül 25 éve foglalkozik környezetvédelemmel, de sosem vélte úgy, hogy az erőszakos, radikális cselekmények a legmegfelelőbbek a problémákra történő figyelemfelhívásra. Hozzátette, tény, hogy például a Greenpeace is gyakran választott vehemens módszereket – hőerőművek kapujához láncolták magukat, vagy bálnavadászhajók útjába álltak –, de ezek mindig nagyon konkrét jelenségekre, vállalatokra koncentráltak, olyan dolgokra, amiket sokszor egy „tollvonással” meg lehetett oldani.
Szerinte épp az a sajnálatos, hogy az adott aktivisták maguknak csinálnak nagy reklámot, a saját szervezetüknek, közben a valós problémák elbagatellizálódnak. Rámutatott, akcióik által ezeknek az aktivistáknak nincs hogyan megoldaniuk bármit is, hiszen meg sem nevezik konkrétan, minek a megoldását szeretnék.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Az Udvartér-lét című időszakos képzőművészeti tárlat fogadja a látogatókat a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum kiállítótermében július 18-ig.
Demeter András István bukaresti kulturális miniszter hivatalos látogatást tett Magyarországon, ahol anyaországi kollégájával, Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszterrel megállapodtak egy új kulturális együttműködési cselekvési tervről.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház az évadot Thornton Wilder A mi kis városunk című drámájának a bemutatójával zárja.
Elkészült 2024 kultúrmérlege, mely szerint 2024-ben nőtt a könyvtárba járok száma, ezzel szemben a mozik, múzeumok és nyilvános gyűjtemények látogatottsága csökkent – derül ki az Országos Statisztikai Intézet hétfőn közzétett adataiból.
Újabb évfordulós koncerttel készül ünnepelni a kincses városi Schola Cantorum Transsylvaniensis kamarakórus.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház a legjobb előadás, míg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház produkciója a legjobb rendezés díját kapta meg a június 20-28 között megrendezett Magyar Színházak 37. Kisvárdai Fesztiválján.
Gyerekként ugyanazokat a könyveket olvasták, és ugyanazokra az ételekre vágytak – ismeretlen curryk illatát keresték a lapokon, anélkül, hogy tudták volna, milyen az ízük.
Történelem, legendák és szociális felelősségvállalás – ez jellemezte a kolozsvári Unió szabadkőműves páholy működését a 19. század végén.
Az idei Kolozsvári Ünnepi Könyvhét egyik érdekes, sokakat vonzó beszélgetése Szécsi Noémi új kötetéről, Jókai és a nők című könyvéről szólt.
Lars Saabye Christensen norvég-dán író volt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét díszvendége. A 72 éves szerző pályafutásáról, első verséről, zenei ihleteiről és az elveszett, legendás kéziratos bőröndről mesélt csütörtök este a kincses városi közönségnek.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!