2009. június 23., 10:182009. június 23., 10:18
Cage személye akár maga elrettentheti az olvasót attól, hogy megtekintse a filmet – és annyiban igaza is van, hogy a korábban szebb napokat látott színész az elmúlt években pocsékabbnál pocsékabb mozikban került vászonra. A Fegyvernepper óta gyakorlatilag nem volt jó filmje – a Veszélyes Bangkokért például két tonna Citrom-díj sem lenne sok – így a Képlet kimondottan kellemes meglepetésnek tekinthető. Persze nem csupán Cage, hanem az alapsztori, illetve Alex Proyas rendező miatt is, aki mind a misztikus thriller – A holló – , mind a sci-fi műfajban – Én, a robot – bebizonyította már jártasságát, a kettő ötvözete – azaz a Képlet – pedig ennek nyomán egész tűrhetőre sikeredett.
Knowing. Amerikai–ausztrál sci-fi-thriller, 121 perc, 2009. Rendezte: Alex Proyas. Szereplők: Nicolas Cage, Chandler Canterbury, Nadia Townsend, Lara Robinson. Írta: Stiles White, Juliet Snowden, Ryne Douglas Pearson. Kép: Simon Duggan. Zene: Marco Beltrami. Értékelés az 1–5-ös skálán: 4 |
A sztori 1959-ben indul, amikor egy amerikai kisvárosban iskolát avatnak, a diákok pedig azt a feladatot kapják, hogy rajzolják le, szerintük hogyan néz majd ki a világ 50 év múlva. Sorra születnek is az űrhajós-felhőkarcolós-mágnesvasutas alkotások, egy kivétellel: az egyik, meglehetősen furcsa viselkedésű kislány csupán egy számokkal sűrűn teleírt lapot ad át a tanító néninek, mondván, azokat láthatatlan lények súgták neki.
Az alkotások a számsorral együtt bekerülnek egy időkapszulába, amelyet pontosan 50 év múlva fölnyitnak, hogy szétosszák a rajzokat a gyerekek között. Véletlenül – illetve később kiderül, hogy egyáltalán nem – épp a főhős, a Cage alakította John Koestler kisfia, Caleb kapja meg a számokat tartalmazó lapot, amely komoly fejtörést okoz mindkettejüknek. Persze nem sokáig: az asztrofizikus John hamarosan rájön, hogy a számok az elmúlt ötven év összes jelentősebb katasztrófájának időpontját és koordinátáit tartalmazzák, az áldozatok számával együtt. És a lapon még három olyan esemény van, ami nem következett be.
Bár a film nem tud szabadulni a hollywoodi kliséktől – a determinizmust élből elvető főhős magányos cowboyként veti bele magát a rejtély felgöngyölítésébe, hogy megkísérelje megmenteni a világot –, a Képlet mégis képes a székéhez bilincselni a nézőt. Köszönhető mindez Proyas atmoszférateremtő képességének: a filmet mindvégig valami melankolikus világvége-hangulat járja át, amelyet csak fokoznak az őszi képeket, a haldokló természetet bemutató jelenetek.
Ráadásul a történetben is mesteri kézzel adagolja a feszültséget, a misztikumot és a természetfeletti jelenségeket, majd a végén a csavart. A néző ugyanis folyamatosan úgy érzi, már kezdi érteni, miről van szó, hogy aztán a zárójelenetből kiderüljön: a lehető legtávolabb állt a megoldástól. Miközben ugyanis azt hiszi, a világvége rejtélyes hírnökeiként érkező albínó idegenek kapcsán csak az a kérdés, angyalok vagy ördögök, kiderül: szó sincs egyikről sem.
A film annyiban is szakít a klasszikus sablonokkal, hogy a főhős csupán részsikereket könyvelhet el: kitalálni ugyan kitalálja, milyen katasztrófákra kell számítani, megakadályozni azonban nem tudja őket.
Persze lehet, hogy mindez csak azért van, hogy az alkotók megmutathassák: ők aztán értenek a számítógép-animációs látványteremtéshez – kap is a néző az arcába olyan légi katasztrófát meg metróbalesetet, hogy csak kapkodja a fejét a robbanások közepette lángolva rohanó emberek és a szűk alagútban mindent letaroló metrókocsik között. Persze itt is igaz az, hogy a kevesebb több lett volna: annyi látványt zsúfoltak bele a filmbe, hogy egy idő után már „túlcsordul”.
Nicolas Cage sem igazán tud elszakadni az elmúlt évek filmjeiben nyújtott teljesítményétől: ugyanazt a szomorú tekintetű, merev arcú karaktert hozza (bár lehet, hogy ez nem annyira a kiégettségnek, mint inkább a Botox-injekcióknak tudható be). Mindez azonban nem befolyásolja azt, hogy a film új értelmezést ad a világvége fogalmának, illetve a Bibliában foglaltaknak – persze az itt bemutatott verzió sem eredeti elmélet, de a természetfeletti irányába hajló nyitány után a befejezés teljességgel a meglepetés erejével bír hatni. A zárás ugyan nagyon szájbarágósra sikeredett, de tény, ami tény: ilyen hangulatos világvége-ábrázolást rég láttunk.
Sólyom Jenő Széchenyi-díjas fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja vehette át az Akadémiai Aranyérmet az MTA 199., ünnepi közgyűlésének hétfői ülésén.
Szerelmi történetbe ágyazva a magyar néptáncot mutatja be a Magyar menyegző című játékfilm, a kalotaszegi világba betekintést nyújtó alkotás várhatóan jövő év elején kerül a mozikba.
Mihail Afanaszjevics Bulgakovnak A Mester és Margarita című művéből készült előadás premierjét tartja pénteken a szatmárnémeti Harag György Társulat.
A bukaresti „I.L. Caragiale” Színház és Filmművészeti Egyetem (UNATC) nemzetközi konferenciát és workshopot szervez, melynek tematikája az úgynevezett „oktatófilmek” felhasználási gyakorlata a volt szocialista országokban.
A romániai magyar színházakról és az IFesztről is szó esett a Nemzeti Kisebbségi Színházak Nemzetközi Találkozóján, de felmerült egy budapesti helyszínű erdélyi fesztivál lehetősége is.
Film- és könyvbemutatóval tisztelegtek Janovics Jenő, a magyar filmgyártás úttörőjének munkássága előtt a kolozsvári Művész moziban. A magyar film napja alkalmából szervezett eseményen a „Szamos-parti Hollywoodba” kaphattak betekintést az érdeklődők.
Magyarország és Európa egyik legeredetibb és legkeményebb underground együttesének, a Vágtázó Halottkémeknek a koncertje is szerepel a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában.
Bár a világon az egyik legnagyszerűbb dolog a tánc, hiszen egyetemes, mindenki számára befogadható „nyelv”, amely az életerőt és az életörömöt hordozza, a virtuális „nézelődéshez” szokott mai társadalom ellustult – jelentette ki Könczei Csongor.
A Déryné Program Határtalan alprogramja részeként a magyar nyelvű színjátszás válik elérhetővé Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság és Erdély mintegy 60, magyarok által lakott településén – jelentette be Novák Irén.
A népi együtt muzsikálás és éneklés nemcsak közösségi élményt, de életformát is jelenthet – mondta el az Erdélyben több helyszínen működő Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány (EHHA) kolozsvári intézetének kulturális szervezője, Nagy Kata.