Összhang és szerethető­ség - „A körülöttünk levő világ is mi vagyunk. Ahhoz, hogy szeretni tudjunk, képesnek kell lennünk szeretni és elfogadni önmagunkat. A gondolataink, a döntéseink, a cselekedeteink, valamint azok összhangja kell hogy szerethető legyen. Ez érvényes az egyénre is, a közösségre is. Kevés jobb helyszínt ismerek ennek felmérésére, illetve megélésére, mint a színház” – válaszolta megkeresésünkre Molnár Levente, akitől azt kérdeztük, véleménye szerint miként teheti manapság szerethetőbbé a körülöttünk lévő világot a színház világteremtő ereje.

A többi lárifári – színházról 2018-ban - Elmesélek inkább egy történetet. Este előadás, Gorkij Éjjeli menedékhelye, mi az eredeti címen játsszuk: A mélyben. Megérkezem a parkolóba, mint rendesen, az előadás kezdése előtt másfél órával. Amikor kiszállok az autóból, odalép hozzám egy hölgy. Megszólít románul. Hogy szeretné megköszönni a munkánkat. Ma fogja sokadjára látni az előadást, magamban próbálok utánaszámolni, egyáltalán ment-e már annyiszor? Azt jelenti, szinte minden alkalommal itt volt. Azt mondja, azért, mert nagyon nehéz szakaszát éli az életének. Nem részletezi, nem is kérdezem. De akkor miért éppen A mélybent nézi meg újra meg újra? Ha jól értem, azért, mert így könnyebb megharcolnia, elviselnie a saját küzdelmeit. Gondolom, sokunknak vannak ilyen történetei. Sokat mesélhetnék a Homemade utáni beszélgetésekről, tekintetekről. A légy jó mindhaláligban az együtt éneklő gyerekekről, akik két perccel korábban az öltözőben, a folyosókon még türelmet próbáló kis- (vagy már nem is kis) ördögök, mégis, ahogy a finálé megszólal, feldereng bennük valami csoda, valami remény, s a teremben ülők arcán tükröződik egy pillanatra. Az ilyen pillanatokban hiszek. Hogy vannak találkozások, és ami sokszor nem tűnik többnek, mint lehetőleg tisztességgel elvégzett munkának, valakit mégis megszólít. Csak elmondásból, legendaként tudom, de igaz lehet: az egyik legkiválóbb magyar színésznőt megkérték egyszer, mondja el, milyennek látja a mögötte álló elképesztő karriert. Azt válaszolta, hogy talán volt 2-3 este, amit tökéletesnek érzett, aztán még néhány pillanat, amikor közel járt a tökéleteshez. A többi: munka. Vagy ugyanez, máshol, másként, de mégis kísértetiesen hasonlóan, Görgei Artúrtól: „Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték m aguka t néhányszor. A többi lárifári.” Dimény Áron

„Már annak is örülök, ha a színház felé megyek a buszon” - „Pont nehéz’’ – ahogy a hároméves kislányom mondaná – beszélni nekem a színházról. Miért is? Mert nincs új a nap alatt, hiszen már majdnem minden elhangzott róla, ami csak lehet, mert lenyúztak róla már annyi bőrt, kapott hideget-meleget, hogy aztán a művészetek királyává koronázzák, vagy éppenséggel mellőzzék, mert nem tartják újnak vagy rosszul mondva, divatosnak. Van itt baj. De van jó is. Mert én szeretem a színházat, és szeretek játszani, hála legyen az Istennek, ebben nagy örömöm van. Ha csak a színház felé megy a buszom, már annak is örülök, és még jobb, ha a nézőknek tetszett, amit csináltam. És ami a legjobb, amikor a színpadon egy igazi csapat kovácsolódik össze, sok jó emberrel, és nézőként sok-sok jó ember ezt megnézheti. No és tetszik nekik. Láttak valamit, ami nem hagyta őket hidegen. És ez jó. Nagyon jó! És a műszaki fiúk fütyörészve bontják le a díszletet, mert érzik, hogy valami történ t ma is. A csoda. A színház. Boldog színházi világnapot!  Varga Csilla