Erdélyről készült „leltár”, ami kézről kézre járt

A már feliratozott, sokszorosításra előkészített képeslapnegatívok az 1930-as és az 1940-es évek erdélyi falvait, városait, fontosabb épületeit, fürdőit ábrázolják, érzékeltetik a táj természeti szépségeit. A gyűjtemény értékes részei a népviseletet dokumentáló sorozatok, a falusi és a városi életképek, családi, társadalmi események felvételei, amelyekből kibontakozik a két világháború közötti erdélyi hétköznapok hangulata.

Blos-Jáni Melinda fotótörténész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem filmművészet, fotóművészet, média szakának oktatója megkeresésünkre elmondta,

Filmhíradón a Mátyás-szobor, az opera

„A film családfájának egyik gyökere a fotó. Volt, hogy a fotóra, volt, hogy a filmre volt nagyobb igény Kolozsváron, ezért a Fotofilm cég alapítója, Fekete László egy cég keretében próbálta művelni mindkettőt. A nagyváradi származású Fekete László, aki fotósként kezdte a pályáját, Janovics Jenő operatőrévé vált 1920-ig, miután Bécsben eltanulta a filmkészítés mesterségét” – mondta el a fotótörténész.

– fejtette ki Blos-Jáni Melinda. Hozzátette, ebben az időszakban, a két világháború között csak a híradó volt az, ami filmként eladható volt, játékfilmkészítésre nem nagyon volt keret, pénz, háttérintézmény, így ennek köszönhetően a Fotofilm vállalkozás tevékenysége eltolódott az üzlet, a műtermi fotózás irányába. A Fotofilm műhely, laboratórium a mai bábszínház udvarán működött, és egy ideig itt őrizték a Janovics-filmek fennmaradt kópiáit is.

Belelátni a képeslapkészítés műhelytitkaiba

Szabó Dénes Fekete Lászlónak volt az utódja, aki a céget fotóműhelyként fejlesztette rangosabb szintűre – magyarázta a fotótörténész.

„Az 1945 utáni korszak kevésbé jelenik meg az OSZK gyűjteményében. Az 1930-as években mérsékelt volt az igényelt fotók mennyisége, a 40-es évek elején ez a mennyiség nagyon megnövekedett, hiszen erős érzelmi hatások elérése végett intenzívebben használták a képeket a korabeli médiában is. Az 1945 utáni években jóval kevesebb a fotó, mondhatni az 1960-ig tartó korszak az archívumokban is vakfolt, ami felfedezésre vár” – fejtette ki Blos-Jáni Melinda.

– mondta Blos-Jáni Melinda. Mint kifejtette, a Fotofilm-gyűjteményben egyébként kuriózumnak számító archív fotókat is találhatunk, mint a Sebestyén-palota építéséről tudósító képeket – mivel az épület 1905 körül épült, ezt Szabó Dénes nem fényképezhette, csak reprózta.

A századelő krónikása

„A képeslapoknak nagyon látványosaknak kellett lenniük, az erdélyi tájat látványosságként tálalták, a településeknek pedig keresték a városiasabb, modernebb arcát.

A Szabó Dénes-gyűjtemény arról is tanúskodik, hogy egy képeslapkészítő milyen nagy körutakra kényszerült, hogy lefedje megrendelőinek az igényeit, feltehetőleg egy-egy helyszínen nem időzött sokat, ezért nem kerülhetett közelebbi kapcsolatba az ottani világgal – mondta a fotótörténész.

Mint fogalmazott, emiatt kevesebb a pillanatfelvétel, inkább az épületek monumentálitását megmutató látképek dominálnak, amelyeken alig látni embereket. „Kicsit olyanok ezek képek, mint egy múzeumi katalógus képei. Szabó Dénes mintha »egybegyűjtötte volna a tájakat«, ahogyan elődje, Veress Ferenc (kolozsvári fotográfus, 1832–1916) tette, akinek szintén az volt a célja: „múzeumi tárgyként” megörökíteni korának Erdélyét fotókon – mondta a fotótörténész.

Vannak riportfotók és műtermi, megrendelésre készített képek is: esküvők, családi fotók, műtermi portrék, amelyek egy szociológiai/antropológiai olvasat számára is érdekesek lehetnek. „Úgy gondolom, Szabó Dénes nem annyira fotóművészként releváns, hanem remek kisiparosként, aki jól ismerte a korszak képi fordulatait, és olyan intenzíven volt jelen az éppen aktuális eseményeken, helyszíneken, hogy a huszadik század elejének krónikásává vált” – összegzett Blos-Jáni Melinda.