Dédszüleink világa még a háborúk idején is emberibb volt, mint a mai – Bogdán Emese új kötetéről

Az Ipekakuána című kötetet már bemutatták tavaly novemberben Baróton, hétfőn pedig a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében ismerhette meg a közönség. Bogdán Mária Emese – aki foglalkozására nézve testneveléstanár – nem először jelentkezik rövidprózai kötettel, A padlás angyala című novelláskötete 2020-ban jelent meg.

Új könyvében édesapjának baróti emlékei fonódnak össze saját gyermekkorához kötődő emlékekkel, történetekkel.

A könyv első felében Ígéret címmel édesapja emlékiratát bocsátja közre, amely erdővidéki, baróti eseményeket idéz fel a múlt század derekáig.

A kötet második részében saját emlékeit osztja meg olvasóival a szerző, A mi utcánk fejezetcím alatt. A szerzőt arról kérdeztük, hogy tornatanárként mi vonzotta a művészetek, az írás, az irodalom felé. Mint mondta, mindig is vonzotta őt az irodalom, eredetileg magyar-angol szakra készült a középiskola után, de közben jelen volt az életében a gyorskorcsolya, az edzőtáborok miatti hiányzások, és végül nem mert felvételizni angoltudásának hiányosságai miatt.

Gyermeki látásmóddal csodálkozni rá a világra

„Édesanyám bánatára a testnevelés mellett döntöttem. Aztán a sors úgy hozta, hogy a testnevelési egyetemet alig tudtam befejezni térdsérüléseim és két térdműtétem miatt, de valahogy a sok kudarcélmény után mégis „kiképződtem bukfenctanárnak” – fogalmazott. Az immár nyugdíjas tanárnő kifejtette,

a megpróbáltatásokkal teli pályát, amit magának „bevonzott”, szeretettel, becsülettel végigvitte, közben írogatott szakmai munkákat, felfigyelt a gyermeklélek megannyi aspektusára a mozgás függvényében, de az igazi íráskényszer csak a pályája végén jelentkezett.

„Nem tudom meghatározni, hogy mikor, vagy miért, csak kezdtem érezni, hogy vannak dolgok, amelyek kikívánkoznak belőlem. De nem csak kikívánkoznak, hanem kényszerítenek, hogy másoknak is megmutassam. Hát így kezdődött” – emlékezett vissza Bogdán Emese. A szerző családjától korántsem idegen a művészetek felé való fordulás, hiszen az öccse Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze, aki számos rangos romániai és magyarországi szakmai díj birtokosa.

Bogdán Emese arra is kitért, azt érezte, hogy jól esik, ha megírhat valamilyen „lelki dolgot”, s az másokat is megérint. Kapott pozitív visszajelzéseket, sokan biztatták, hogy írjon még, mert az olvasók szeretik az írásait.

A padlás angyala című első kötet novellái, elbeszélései gyimesi, erdővidéki történetekből és egyszerű mindennapi rezzenésekből, eseményekből, mozzanatokból álltak össze.

„Többen azt jelezték vissza, hogy „alapból lementem gyermekbe”, s ebben van valami igaz. Én is úgy érzem, hogy sokszor jól esik gyermekszívvel, naivan csak úgy rácsodálkozni valamire, gyakran érzem úgy, hogy makacsul ragaszkodok valamihez, mint egy gyermek, hogy nekem van igazam” – vallotta be a szerző. Mint mondja, most megjelent, második kötete, az Ipekakuána nem indult családi történetnek, aztán mégis az lett belőle valamilyen vonatkozásban. „Néhai édesapámnak tett ígéretemet váltottam be vele, kérésére lejegyeztem az ő erdővidéki emlékeit, majd felidéződtek a sajátjaim – ugyanazzal a tájegységgel kapcsolatban. Így kirajzolódott két korszak jellegzetes, humoros történeteivel, jeles személyiségeivel, vagy tragédiájával. Ez a könyv félig irodalom, félig dokumentum: emléket állít egy olyan Barótnak ami már nincsen” – fejtette ki a szerző. Kérdésünkre, hogy

„Boldogok voltunk, pedig nagy szigorúsággal neveltek”

Bogdán Emesétől azt is megkérdeztük, hogy az ilyen típusú családi történetek, emlékek megírásával vajon tükröt tart-e mások elé abban a tekintetben, hogy egy hasonló jellegű kötet ösztönözhet-e arra olvasókat, hogy másként nézzenek saját családjuk történetére, valamint hogy megőrizzék írásban értékes élményeiket, történeteiket az utókor számára.

A szerző azt mondta, ami a családi vonatkozást illeti, nem gondolt arra, hogy tükröt mutasson, vagy másokat ösztönözzön családfa-kutakodásra, vagy valami hasonlóra, de a kérdést hallva utólag kicsit másként látja. „Azt mondom, hogy megéri egy kicsit visszatekinteni, sőt bárkinek visszamenni a családja múltjába, mert olyan más világot hoz fel, amiből tanulhatunk.

– emelte ki a szerző.

Mint sorolta: jóakarat, a jóra való igyekezet, erkölcs, összetartozás, becsületes munka, küszködés, szenvedés, őszinte jó humor minden nehézségben – ez volt jellemző az akkori világra.

A szerző azt mondta, ez köszön vissza a dédszülők történeteiből, de nemcsak a régi emlékekből, hanem az ő erdővidéki vakációinak emlékeiből is, amik abból a korszakból származnak, amikor már Csíkba kötözött a család.

„Szép gyermekkorunk volt az „átkosban” is. Boldogok voltunk, pedig nagy szigorúsággal neveltek, de azért haramiák is maradtunk sokszor. Más volt az értékrend, voltak szabályok, viselkedni kellett, mert ha nem, megszóltak.

tisztelni a felnőtteket, igazat mondani” – emlékezett a szerző. Rámutatott, ez volt a norma Baróton és nem csak az ő családjában – ilyen volt az életvitel akkor.

Beszédes, barátságos és szerény az erdővidéki ember

„Gondolom, nem erdővidéki sajátosság volt ez, más erdélyi vidékeken is hasonlóan éltek és éreztek azokban az időkben az emberek, de én ott éltem meg mindezt. Sok színes esemény, humoros vagy szomorú történet idéződött fel a könyvben. Az erdővidéki ember beszédes, barátságos, segítőkész és szerény. Én ezzel maradtam, ezzel az érzülettel élek” – fejtette ki a szerző. Mint mondta,

meglátása szerint van egy olyan vetülete ennek az érzésvilágnak, hogy születésünkkor a Jóisten egyebek mellett „belénk kódolja” a földet is, a vidéket, ahová leküld, s az úgy beletartozik a lelkünkbe, hogy aztán nem tudjuk kitörölni – minduntalan visszaszólít, ha messzebbre megyünk.

„Aki elkötözik onnan, ahová leküldték, az számol ezzel s nem érzékenykedik, de tapasztalnia kell, hogy időnként visszavonzza a múltja, a származása, a táj, az emberek melegsége oda, ahol meglátta a napvilágot, s ahová a rendeltetése szólt” – fogalmazott a szerző.

A brazíliai gyógynövény neve mint a székely gyermekek mondókája

Azt is megkérdeztük Bogdán Emesétől, mit jelent a sokak számára talán ismeretlenül csengő szó, ami a kötet címét adta. A szerző elmondta, az ipekakuána – latin neve Carapichea ipecacuanha – Brazíliából származó, útszéli gyökér, jelentése: a gyökér, ami beteggé tesz. „A növény az első világháború idején került Erdélybe, Erdővidékre is, hánytatásra és köptetőként alkalmazták katonáéknál. Hogy miként került a kötetem címébe?

– fejtette ki Bogdán Emese.

Mint mondta, mivel különösen csengett az ipekakuána szó – akárcsak ma is a székely fülnek az idegen kifejezések – rámondták a köptetőre, amit egyenesen csodaszernek tartottak. A könyvben többször is előfordul a szó, ezért jött az ötlet hogy ez legyen a címe. „A bújócskához nagyanyám köptető szirupjának nevét is kiszótagoltuk, nem tudtuk a jelentését, de szajkóztuk, amíg bírtuk:

– és akire az utolsó szótag esett, az volt a kieső a játékból” – mondta el a szerző.

Izgalmas korrajz a kétszáz éves családtörténet – Vallasek Júlia műfordító Jane Austen angol írónő magánlevelezéséről

Magyarországon is napvilágot láttak a népszerű angol írónő, Jane Austen levelei Vallasek Júlia fordításában, szerkesztésében. A kolozsvári műfordító az Austen regényeiből, leveleiből fölsejlő, kétszáz évvel ezelőtti világ „sűrű realista légköréről” beszélt a Krónikának.

Vissza az ősök földjére: Szántó-Juhász Lili és a családfakutatás

Nem bujkál szomorúság a hangjában, elfogadja azt, amit az élet kínál, és minden percét családjának, hobbijának szenteli. Besegít unokái nevelésébe, gondozza 92 éves édesanyját, s közben kutatja a múltat. Szántó-Juhász Lili fogadott otthonába.