Fotó: Kiss Judit
Erdélyben az emberek egyszerre távolságtartóbbak és közvetlenebbek, mint Magyarországon, az erdélyi viszonyulás pedig talán nem is távolságtartás, hanem egyféle tartás. Azt érzi, hogy a kultúrának itt létezik valamiféle nimbusza, lelkileg ünneplőbe öltöznek az emberek – mondta el a Krónikának adott interjúban Lackfi János író, költő, aki a kincses városbeli könyvhét meghívott vendégeként látogatott Kolozsvárra.
2023. június 17., 10:072023. június 17., 10:07
– Hosszú ideje visszajáró vendége erdélyi kulturális rendezvényeknek, Kolozsváron is számos alkalommal tiszteletét tette. Most épp az ünnepi könyvhét meghívott előadójaként érkezett. Milyen érzés a kincses városban tartózkodni?
– Most döbbentem rá, hogy nagyon szeretem Kolozsvárt, de tulajdonképpen kevéssé ismerem. Érzem a várost, az öreg falakat a történelmi spekulációkkal teli emléktáblákkal,
Utóbbiban olyan jó kis dicsőítésen vettem részt pár éve, hogy csak úgy sistergett. És a református teológia épületét is belaktam többször, megtelt fiatalokkal a díszterem. A kiülős kávézók, vendéglők mediterrán életérzése is tetszik. Megcsodáltam párszor a bődült vastag várfal maradványait. A főtéren van egy belga stílusú sültkrumplizó, padon ülve szoktam eszegetni az enyhén csípős szószba tunkolt ropogós szalmapityókát. A kézműves fagyi sem kutya… A Planetárium többemeletes nyüzsgése is belém ivódott, Vecsei Hasiékkal (Vecsei Miklós színész – szerk. megj.) ücsörögtünk ott jó párszor. Jóféle miccseket is ettem emitt-amott. Viszont még hátra van a híres káposztás étterem kalandja, a folyópart, a parkok… Lesz miért visszajönni.
– Az erdélyi, kolozsvári kultúrát is „kitapintotta” már, hiszen számos alkalommal tette is tiszteletét. Milyen az erdélyi kultúrával való viszonya?
– Szívbeli a vonzódásom. Eredeti családnevem Oláh. Apai őseim Somogy megyében éltek, az volt a teória, hogy talán Kiss, vagy Nagy nevezetűek lehettek – s mivel ilyen vezetéknévűből akadt néhány a faluban, ragadványnévként kapták az Oláh nevet, a másik pedig egyszerűen kikopott mellőle. A legenda szerint azért lett Oláh a ragadványnevük, merthogy valaki közülük Erdélyből jött.
Úgy tértem vissza innen, mintha otthonról mennék haza. Az itteni mentalitás is nagyon közel áll hozzám, az emberek egyszerre távolságtartóbbak és közvetlenebbek, mint Magyarországon.
– Hamar befogadják az ide érkezőt?
– A közönség eleinte mintha megdermedne, elkomolyodna, falként nézne szembe velem, aztán tíz perc elteltével egyetlen hatalmas, közvetlen családdá alakul. Reagálnak a poénokra, szívélyes testbeszéddel jelzik, hogy megérkeztek haza.
– Tehát érezhető egyfajta különbség?
– Igen. Az erdélyi viszonyulás talán nem is távolságtartás, hanem egyféle tartás. Azt érzem, hogy a kultúrának itt létezik valamiféle nimbusza, lelkileg ünneplőbe öltöznek az emberek. Például egy irodalmi felolvasáson otthon lazaság érződik, amiért sokat küzdöttünk, hiszen az irodalmi közhangulatot a kolhozavató stílusú kényszeredettségből kellett lassan átmasszíroznunk a jóleső otthonosság irányába. Mára sikerült is. Ám éppolyan jóleső az erdélyi hallgatóság feszült várakozása, amely hamar oldódik barátsággá, bajtársiassággá. Határainkon túl amúgy is gyakran támad „lapogathatnékom”, egyfajta szeretetrohamok törnek rám. Persze azért ne tessék megijedni, fékezem magamat… Oravecz Imrének (aki szintén meghívottja volt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhétnek – szerk. megj.) éppen felemlegettem, hogy amikor mondjuk a Felvidéken azt látom, hogy egy magyar szlovákokkal beszélget, vagy itt egy erdélyi magyar szót ért a románokkal, olyankor egyfajta büszkeség támad fel bennem… Nahát, ezek az én atyafiaim milyen jól megállják a helyüket, ismerik a nyelvet, a kultúrát, befogadják őket.
De olyan jó érzés közben látni, hogy ahol én kommunikációs falba ütközöm, – bár tudok franciául, vagy próbálkozom angolul – ott teljesen természetes, hogy az erdélyi magyarok könnyedén elboldogulnak. Valahogy azt érzem: na, őket nem fújja el az első könnyű szél.
– Gyakran és szívesen posztolja verseit, gondolatait a közösségi oldalon, így az internet népe – és nemcsak – tudja önről, hogy az irodalmat, az irodalmon keresztüli megszólalást a lehető legszélesebb körben igyekszik eljuttatni az emberekhez. Nemcsak a lassan már megkerülhetetlenné váló közösségi médiában, de közönségtalálkozókon, tévés megjelenések formájában is. Miért érzi fontosnak eljuttatni az irodalmat a lehető legtöbb emberhez?
– Az irodalom alapvetően kommunikáció, beszélgetés. Descartes szerint a filozófia olvasása baráti beszélgetés minden idők legjobb elméivel. Így van az irodalommal is: kinyitok egy könyvet, és lehet, hogy már rég meghalt a szerző, vagy több ezer kilométerre él tőlem, mégis akár pillanatok alatt legjobb barátommá fogadom. Orhan Pamuk sok könyvét olvastam, és utána úgy jártam Isztambul utcáin, minthogyha valódi közöm lenne a városhoz, holott hát még csak törökül se tudok. Az irodalom nem arról szól, hogy nagyon tudós könyvtárakban, poros, nagy szakállú bácsik olyan érthetetlenül beszélnek, még ők maguk se értik.
Ti énekeljétek: „héjj-héjj”, ti meg: „hó-hó”, a változó meg ő maga „rappelte el”. Szóval valami ilyen ősi, közös érintettségből fakad mindaz, amit ma a könyvekben látunk összegződni.
– Tehát mindenképp fontos az irodalom élővé tétele, ugye?
– Igen, visszaváltoztatni élővé az irodalmat.
Érdemes őrizni bizonyos dolgokat, emlékeket, kéziratokat, ám talán még fontosabb folyamatosan, a legkülönfélébb formában adaptálni, „kibontani”, az olvasókhoz eljuttatni azokat az értékeket, amiket íróemberek létrehoztak, papírba csomagoltak és fölpakolásztak a polcra.
Fotó: Kolozsvári Ünnepi Könyvhét/Facebook
– A kortárs költészet élő megszólalása is fontos ebben a tekintetben?
– Igen. Még ha nem is minden vers egyaránt alkalmas erre. Lépcsőfokokat érdemes építeni, mert nyilván van olyan elvont Vörösmarty-óda, aminek már a felét sem érti a mai ember. Léteznek remekművek, melyek igazi rejtvényfejtést követelnek, ezekből aligha lesznek utcán szavalható, dalolható nóták. Érdemes előbányászni a közvetlenül érthető, akár alkalmi költeményeket, aztán az eggyel nehezebben érthetőket, mindig emelni kicsit a tétet, és lépcsőzetesen vezetni az olvasót a bajosabban kibogarászható értékekig. Magam is írok rendszeresen alkalmi műveket, locsolóverset, pandémiás csujogatót, TESCO mellett estvéledős népdalt, bodybuildinges Kosztolányit, könnyed pesti Babitsot. Olykor csasztuska-ízűek, sebaj.
Kosztolányi is írt az akkor ultramodernnek számító gramofonról vagy telefonról. Petőfi megfogalmazta: „száz vasútat, ezeret”. Nyilván akadt, aki azt mondta erre: „mivé lett a költészet, miért nem csak a csillagvirág-mennylobogásról szól már?” Viszont a költőt is ugyanazok a mindennapok veszik körül a költőt, mint bárki mást: kártyával fizet, adózik, benzint vesz, elmegy a gyereke szülői értekezletére. Nagyon körbeépítettük a költő figuráját romantikus miszticizmussal, ezt most érdemes lebontani.
Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert még mindig megvannak a foszlányai a tévképzetnek, hogy elefántcsonttoronyban él a költő, és fogalma sincs a körülvevő valóságról – holott az irodalom éppen a valóságról szól. Minden költészet és minden próza az életről szól, még akkor is, ha áttételesen. Az alkalmi versek nem ördögtől valók, mindig születtek ilyenek. Arany János írt barátja disznótoráról, Petőfi a könyvkereskedőjéről, Tóth Árpád a házmesterről meg a bankcsődről, Kosztolányi a manikűrös kisasszonyról, Juhász Gyula a megesett cselédlányról és sínre tett csecsemőjéről.
Közben viszont fontos közel lépni sz olvasóhoz, és ha mi, költők nem tesszük meg, más se fogja helyettünk… Hiszen mi tudjuk, hogy élmény az irodalom. Életet ad, segít, akár egy háztartási kisgép vagy kisállat, ami közel van, hasznos vagy megvakarhatom a füle tövét.
– Az irodalom az Istenhez, a hithez is közelítheti az olvasót – ezt bizonyítják a jóéjtpuszi hashstaggel ellátott versei, amikből két kötet is megjelent már. Ezeket a verseket a közösségi oldalon teszi közzé, elég sűrűn, és úgy tűnik, nagyon népszerűek az olvasók körében.
– A hit sem tabutéma, a legtöbb kortárs birkózik vele. Nagyon örülök, ha istenes szövegeim bekerülnek valakinek a napi imájába, vagy elhangzanak egyes gyülekezetekben. Sokat hívnak mindenfelé tanúságot tenni is. Sokak élménye, hogy közel hozzák ezek a versek Isten figuráját.
– Itt, Erdélyben is népszerűek a hasonló jellegű versei, például a Kolozs megyei Szászfenesen a tavalyi elsőáldozási meghívón az a részlet szerepelt az egyik verséből: „Kétezer éve aznapi frissen,/ Morzsakenyérben ember az Isten”.
– Hát ennek nagyon örülök! Gryllus Dániellel közösen írtuk ezt az oltárasztali éneket. A visszajelzések azért is fontosak, mert az emberek pontosan azt érzékelik, hogy „a cső” túlvégén van egy emberi hang, amely számukra érdekes dolgokról beszél. Igazából e lényegesebb, mint az irodalomtörténeti körítés, mellyen oly bőségesen nyakon öntjük a műveket a közoktatásban.
– A kolozsvári könyvünnepen rendhagyó irodalomórát tart itt, valamint az új, Rocky című új regényét mutatják be.
– A rendhagyó irodalomóra kicsit Petőfi körül forog. A Cerkabella kiadó jelentette meg Így él Petőfi című könyvemet: ebbe a kötetbe nyolcban legkedvesebb Petőfi-verseket válogattam, plusz izgalmas levélrészleteket, a versekre írt mai változataimat. QR-kóddal meghallgató, hogyan szavalom el Sándor pár poémáját. Rocky című vadonatúj regényem hőse úgy üt, mint Rocky, úgy fut, mint Rocky a filmben.
Fotó: Libri.hu
Az a fránya vér meg mindig kijön a testből, pedig benn kellene maradnia. Körülötte pörög ájtatos nagynénje, Zsoffa, a disznó mondókákat mondogató, folyton a nőkre kacsingató Pestabá. No meg a szobafestő Kareszka, a maffiózó aranyfogú Ottó, a konyhafőnök Miska bácsi és a többiek. Börtönvilág emberbőrbe varrott Jézusokkal, nőnek használt férfiakkal. Esküvő, szülés, apasági tesztek, gasztro-utazás, Amerika sötét bugyrai. Kavargó sorsregény megbocsátásról, halálról, életről, félelemről, hatalomról.
– Föltennék még egy erdélyi vonatkozású kérdést. Köztudott, hogy jó barátságot ápolt Kányádi Sándorral. Hogyan emlékszik rá?
– Nagyon szerettem Sándor bátyámat. Pár hónapja Nagygalambfalván is átutaztunk, és a kútnál rögvest leszólított egy biciklis figura, kikérdezett mindenről, honnan jövünk, hová megyünk, mit csinálunk. Sándor bátyám szellemét éreztem abban a nagydumás közvetlenségben.
– Kányádinak volt egy szállóigévé vált mondata, amit egy gyerektől kölcsönzött: „a vers az, amit mondani kell”. Ezt így gondolja Ön is?
– A versnek több élete van, sokszor olvasva is van benne dallam, képiség, zengés.
Minden versmondás értelmezés, újramerítés, akkor is, ha valaki csak nagy nehezen elnyökögi, és akkor is, ha szavalja.
– Több rétegű ez a nagyon egyszerű rövid kijelentés, talán olyan olvasata is lehet, hogy ami belülről jön – a közlésre való ösztönzés – , azt másoknak el kell mondani.
– Sok közönségtalálkozón veszek részt, az tapasztalható, hogy az élő hang „viszi” a verset. Erről az jut eszembe, latinos kollégáktól hallottam, hogy hibásan értelmezzük a latin mondást, miszerint „a szó elszáll, az írás megmarad”. Ma azt jelenti: milyen nagyszerű, hogy létezik írásbeliség, így minden fennmaradhat századokon át. Nem zárható ki ez az értelmezés, de eredetileg a rómaiaknál a hangsúly azon volt, hogy a szó mintegy továbbviszi az írást. Vagyis ha leírjuk a szöveget, akkor az attól fogva bután helyben marad, nem mozdul többé.
elviszi más tájakra, indulatot, arcot kölcsönöz neki, ily módon továbblendíti. De visszatérve Kányádi Sándorhoz: nagyon jó volt őt hallgatni, remekül tudott mesélni. Volt egy története, amit biztosan sokszor elmesélt másoknak is. Annak idején kiküldték, vigye el a költészet hírét a munkásosztálynak, mondja el nekik, merre hány méter a proletár művészetben. Ő pedig elszavalt két verset az összegyűlt munkásoknak: nézzék meg, milyen a burzsoá dekadens költő 32. születésnapja, és milyen egy igaz munkásköltő 32. születésnapja. Elszavalta, hogy „Harminckét éves lettem én, meglepetés e költemény...” – mondván, hogy ugye szegény munkásember milyen szomorúan tölti a születésnapját, mindenki csak bántja őt. Aztán elszavalta a Kosztolányi-verset, hogy „Most harminckét éves vagyok./Nyár van./ Lehet, hogy tán ez, amire/ vártam (...) megyek fehér ruhában a lugasban./ Pipámba sárgálló dohány,/ a füstje kékes, halovány. /A fák alatt egy kerti széken / alszik szelíden feleségem. / A küszöbön fiam. A szeme kék láng, /nagy szőke fej...” Sándor bátyám le is vonta a tanulságot, íme a költő, akinek bosszantóan mindene megvan.
A nép ugyanis teljességgel nevelhetetlen, a burzsoá, dekadens, minden földi jóval betelt költőre szavaz a szegény, megnyomorított, galádul cserbenhagyott proletár költő ellenében. Ez is gyakran eszembe jut: nem biztos, hogy a nép arra akar nevelődni, amerre mi nagy garral terelgetjük.
„tessék, ez mind a tiétek, meg az enyém is, a mindannyiunké”. Leginkább ennek a tobzódásnak vagyok a szócsöve.
Egyensúlyban, félelem nélkül címmel szerveznek Nősziget konferenciát november közepén Marosvásárhelyen, és ennek egyik meghívottja Lackfi János magyarországi költő.
Nagyváradon kezdte erdélyi és partiumi körútját a hét végén Lackfi János magyarországi író, költő, aki rendhagyó zenés irodalmi esttel örvendeztette meg közönségét.
A Kolozsvári Magyar Opera Puccini-sorozatának következő darabja a Manon Lescaut című előadás, amit csütörtökön láthat a közönség. Az előadást beharangozó gondolatokat közöljük.
Multikulturális helyszínen tartják a romániai kisebbségi társulatok találkozóját, a vasárnapig tartó Ifesztet. Szatmárnémeti pezsgő fesztiválhangulattal várja a kétévente megszervezett, ismét a Harag György Társulat tereiben zajló interetnikai szemlét.
Vecsei H. Miklós színművész és QJÚB nevű csapata erdélyi turnéra indul. Az első állomás Kolozsvár.
Kolozsvár emblematikus épületét, a volt Központi Szállót járhatták be kedden délután az érdeklődők. A magyar néptáncoktatás, a hagyományőrzés egyik erdélyi fellegvárának szánt impozáns, felújított épület történetiségét művészettörténész ismertette.
Borsodi L. László csíkszeredai költő, irodalomtörténész, kritikus, tanár kapta az Év szerzője díjat a 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron – közölték szombaton a rendezvény szervezői.
Ifj. Vidnyánszky Attila rendezései elképesztően sodró erejűek, dinamikusak és „fiatalosak”, de mély gondolatiságúak is, így óriási az esélyük, hogy megszólítsák az ifjú generációkat.
A minap mutatták be azt az albumot, amely az aradi Kölcsey Egyesület újkori történetének egyik sikeres rendezvénysorozatát, a Kölcsey Galéria 2013 és 2023 közötti képzőművészeti kiállításait foglalja össze.
A boszorkányságról és különféle hiedelmekről szóló előadást hallgathatnak meg az érdeklődők a nagybányai Teleki Magyar Ház szervezésében.
Ma még a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem régi épületének az aulájában áll, de az új épületszárny felépítése után kikerül a négy fal közül Wagner Nándor nagyváradi születésű szobrászművész és felesége, Csijo asszony mellszobra.
Szatmárnémetiben zajlik az Interetnikai Színházi Fesztivál, amely a romániai kisebbségi színjátszást képviselő társulatokat, és azok reprezentatív előadásait vonultatja fel.
szóljon hozzá!