Fotó: Kirják Attila
2009. március 26., 10:082009. március 26., 10:08
– Kolozsvári egyetemi évei alatt melyik volt a legmeghatározóbb találkozás – akár szöveggel, akár emberrel?
– 1990 őszétől 1998 nyaráig – hoszszabb-rövidebb megszakításokkal – Kolozsváron éltem, de irodalmi bemutatkozásomra csak eléggé későn, 1995-ben került sor. 1991-ben én is szerepeltem ugyan Lazics bá’ (Lázár László) híres, Új tollak című rovatában, de eszembe se jutott, hogy költőnek tartsam magam. Nem volt merszem például odapofátlankodni az „éberek” (Vida Gábor, Vermesser Levente és társaik) asztalához a legendás Emmában (jellemző, hogy csak 1993 őszén találkoztam velük „élesben”, amikor én felvételiztem a bölcsészkarra, ők meg pótvizsgáikra készültek ugyanott).
Tehát egyáltalán nem voltam csodagyerek, nem voltam olyan szerencsés alkat, mint – mondjuk – Jékely Zoltán vagy Szőcs Géza vagy Kovács András Ferenc (KAF), akik már első megszólalásaikban megcsillogtatták azokat a költői erényeket, amelyek később olyan fontosakká váltak költői pályájukon. Nekem sokáig kellett keresgélni, amíg megtaláltam a saját hangomat.
Olvastam összeviszsza mindent, de fogalmam sem volt, hogy mi történik a kortárs magyar irodalomban, nem nagyon jártam irodalmi szeánszokra se, így aztán jócskán meglepődtem, amikor elolvastam Kemény István A koboldkórus című kötetét. Kolozsvári egyetemi éveimből mindenképpen ezt a könyvet emelném ki. Azt sem tudnám megmondani, hogy miért tetszettek azok a furcsa szövegek, hiszen sok Kemény-verset akkor sem értettem és ma sem értek.
De A vak filozófus és a zajok vagy A turizmus születése című versek szó szerint elbűvöltek, hatásuk rám egészen egyértelmű. Hálából számos, Keményre való utalást „erőszakoltam be” az első kötetembe, legfontosabb nőszereplőm, Móni neve például Kemény István El című verséből származik...
– Műfordítóként Mircea Cărtărescu és Alexandru Vakulovski regényét, valamint Doina Ioanid verseit ültette át magyarra. Hogyan talált rá ezekre a szerzőkre? Milyen kapcsolatban van a kortárs román szerzőkkel?
– Cărtărescu nevével az 1990-es, Hajónapló című, kortárs román költőket bemutató antológiában találkoztam először, de akkor még nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Később viszont már muszáj volt megjegyezni a nevét: 1992-ben volt a Látónak egy „román” száma, abban olvastam egy részletet Levantul című eposzából, KAF pazar fordításában. Tehát amikor az Előretolt Helyőrségnél rám bízták az Őrszem című rovat szerkesztését, egyértelmű volt, hogy Cărtărescu nemzedékének bemutatásával kell kezdeni a munkát.
Amúgy eléggé esetlegesen, „saját szakállamra” turkáltam a román irodalomban: amikor nem volt jobb dolgom, a könyvesüzleteket jártam, s ha egy könyv kielégítette mindenféle igényeimet, akkor azt feltétlenül megvettem. Răzvan Petrescu Farsa című, 1994-ben UNITER-díjas színművét például kizárólag azért vettem meg, mert rövid volt, és így lazán befért a Helyőrségbe (a darabot különben nem én, hanem Orbán János Dénes fordította le).
A román tollforgatókkal, sajnos, még ma is eléggé esetleges a kapcsolatom: néha rákeresek az Observator cultural honlapjára, de ebben ki is merül az én, kultúrák közti „híd” szerepem, s hogy még mindig fordítok, az egyedül a megrendeléseknek köszönhető. Pedig zavar az esetlegesség: néhányszor akartam is javasolni EMIL-közgyűlésen, hogy indítsanak már el egy rendes könyvsorozatot alapos, a kortárs román irodalmat jól ismerő szerkesztő irányításával, de soha nem jutottam el a javaslattételig. Lehet, hogy a közgyűlések alkalmával mindig túl korán megittasodtam...
– Eddig csak verseskötetei jelentek meg, viszont regényeket is fordít. Tervez saját regényt?
– Amíg karcolatot, sőt: egypercest se tudok írni, hiába is terveznék regényt... Nem nekem való a próza. Egyrészt azért nem, mert én sem hiszem, hogy „próza az, amit kinyomtatnak”. Ahogy vénülök, egyre jobban zavar a „szóömlés”, zseniális, csodálatos, közérdeklődésre számot tartó történeteim pedig, ma még nincsenek. Másrészről: nem kizárt, hogy túl komolyan veszem Maupassant axiómáját, mely szerint akármit akar mondani az ember, mindig csak egyetlen szó van kifejezésére, egyetlen ige megelevenítésére s egyetlen jelző meghatározására.
Én szeretem a gazdaságosságot a nyelvhasználatban is (a Székelyföld szerkesztőségében például minden fiatal kollégámat elneveztem – spórlásból – Lajcsinak, még a nőket is!). Nem vagyok meggyőződve, hogy az én ötven-száz szavas alapszókincsem elég lenne a prózához... Úgyhogy pótcselekvésként inkább prózát fordítok. Pompásan el lehet szórakozni például Cărtărescu kétoldalas, barokkos körmondataival vagy Gheorghe Crăciun rendkívül sűrű szövésű szövegeivel...
– Az ember életében talán a két legkegyetlenebb dolog az öregedés és a halál. Harmadik kötete, a Két szék között a rák és a halandóság tapasztalatát dolgozza fel. Az öregedésről csak kevesen írnak, és ritkán választják témául más művészeti ágak is. Ön szerint miért?
– Hát, azért föl lehetne sorolni jó néhány „öreges” alkotást. Gondoljunk Arany Jánosra. Vagy Füst Milán Öregség című, hátborzongató, katartikus, engem mindig megríkató versére. Vagy Rembrandt öregkori önarcképére. „Egy köpésnyibe sem telik és öregek leszünk” – mondja Theokritosz a XXXIX. idillben... Néhány hete Fekete Vince az orrom alá dugta Juhász Ferenc Rezi bordal című gyönyörű versét. Első szakaszát feltétlenül idézni kell:
„Ne sírj ifjúság múlásán,
zúgó idő szárnyalásán,
bárhogyan süvít!
Húsos lombok mind elasznak,
hulldogálnak rőt harasztnak.
Az öregség kövér hava mindent elborít”.
Ugyanakkor készséggel elismerem, hogy sokkal több alkotás szól a betegségről/halálról, mint az öregségről... Meghalni viszont biztosan meghal az ember. Ahogy Janus Pannonius mondta: „szertetörik múló létének gyönge cserépje”... Sajnos...
Sólyom Jenő Széchenyi-díjas fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja vehette át az Akadémiai Aranyérmet az MTA 199., ünnepi közgyűlésének hétfői ülésén.
Szerelmi történetbe ágyazva a magyar néptáncot mutatja be a Magyar menyegző című játékfilm, a kalotaszegi világba betekintést nyújtó alkotás várhatóan jövő év elején kerül a mozikba.
Mihail Afanaszjevics Bulgakovnak A Mester és Margarita című művéből készült előadás premierjét tartja pénteken a szatmárnémeti Harag György Társulat.
A bukaresti „I.L. Caragiale” Színház és Filmművészeti Egyetem (UNATC) nemzetközi konferenciát és workshopot szervez, melynek tematikája az úgynevezett „oktatófilmek” felhasználási gyakorlata a volt szocialista országokban.
A romániai magyar színházakról és az IFesztről is szó esett a Nemzeti Kisebbségi Színházak Nemzetközi Találkozóján, de felmerült egy budapesti helyszínű erdélyi fesztivál lehetősége is.
Film- és könyvbemutatóval tisztelegtek Janovics Jenő, a magyar filmgyártás úttörőjének munkássága előtt a kolozsvári Művész moziban. A magyar film napja alkalmából szervezett eseményen a „Szamos-parti Hollywoodba” kaphattak betekintést az érdeklődők.
Magyarország és Európa egyik legeredetibb és legkeményebb underground együttesének, a Vágtázó Halottkémeknek a koncertje is szerepel a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában.
Bár a világon az egyik legnagyszerűbb dolog a tánc, hiszen egyetemes, mindenki számára befogadható „nyelv”, amely az életerőt és az életörömöt hordozza, a virtuális „nézelődéshez” szokott mai társadalom ellustult – jelentette ki Könczei Csongor.
A Déryné Program Határtalan alprogramja részeként a magyar nyelvű színjátszás válik elérhetővé Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság és Erdély mintegy 60, magyarok által lakott településén – jelentette be Novák Irén.
A népi együtt muzsikálás és éneklés nemcsak közösségi élményt, de életformát is jelenthet – mondta el az Erdélyben több helyszínen működő Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány (EHHA) kolozsvári intézetének kulturális szervezője, Nagy Kata.