A helyzet az, hogy Ukrajna egyre nagyobb katonai, társadalmi és gazdasági nehézségekkel küzd, és ebből a szempontból két év után úgy tűnik, hogy az oroszok állnak közelebb a céljaik megvalósításához.

– Egyáltalán mi tekinthető győzelemnek a felek számára?

– Gyakran elhangzik, hogy Oroszország már vesztett, hiszen nem érte el azt a célját, hogy háború nélkül terjessze ki a befolyását Ukrajnára, vagy komolyabb hadművelet nélkül rávegye, hogy ne csatlakozzon a NATO-hoz. De úgy gondolom, hogy ez eléggé leegyszerűsítő álláspont. Ugyanis csak a végkifejlet fényében tudjuk majd eldönteni, hogy mi történt. Ha Ukrajna meg tudja őrizni valamilyen formában a függetlenségét vagy legalábbis a területi épségének egy részét, akkor nyugodtan hirdethet győzelmet, hiszen – ha áldozatok árán is, de – meg tudta őrizni az állami létét. Jelenleg azonban nem erre utalnak az események, és az orosz fél is többször elmondta, hogy nem célja Ukrajna integritása. Tehát olyan helyzetben vagyunk, ahol a két politikai vezetés egymásnak ellentmondó nyilatkozatait látjuk, de igazából még nem tudjuk pontosan, hogy ki mire készül.

Oroszország viszonylag közel volt az összeomláshoz 2023 júniusában, amikor Prigozsin fellázadt, de azóta csak ezzel ellentétes irányú folyamatokat látunk.

Sőt meg merem kockáztatni, hogy tüzérségi lőszerből az Egyesült Államoknak sincs annyi, amennyit szeretne. Tehát ez a fajta, ipari felőrlő háborúvá vált küzdelem egyre inkább rámutat arra, hogy a hadiipari kapacitások a mai napig meghatározóak.

– Egyáltalán miért erőltetik egyes nyugati országok Ukrajna támogatását? Milyen érdekük fűződik hozzá?

– Számomra is megdöbbentő az, hogy egy egyébként agresszor által megtámadott, a szabadságért küzdő országnak az ügyét – ami amúgy egy erkölcsileg mindenképpen támogatandó helyzet – ilyen egzisztenciális kérdéssé emelték Nyugaton. Egyrészt az Európai Unióban, másrészt az Egyesült Államok bizonyos erői is. Csak találgatni tudok ezzel kapcsolatban. Nekem az a benyomásom, hogy valamiért annak a neoliberális felfogásnak a megvalósulását tűzték a zászlajukra ezek a politikai vezetők, amelyet egyébként Magyarországra is megpróbálnak ráerőltetni. Ennek a fő ellensége kimondva-kimondatlanul Vlagyimir Putyin. Tehát

Az alapvető problémát az jelenti, hogy ezt úgy tették meg, hogy nem gondolták végig az egészet, és nem néztek a hátuk mögé. Ugyanis egy ilyen háborúban nemcsak győzni lehet, hanem veszíteni is. Az elmúlt 30-50 év folyamatos nyugati győzelmei mellett azért volt egy pár olyan kudarc is – mint az iraki vagy az afganisztáni, hogy Vietnámról ne is beszéljünk –, amelyek figyelmeztetésként szolgálhattak volna, hogy a katonai erőnek is megvannak a maga korlátai. Úgy gondolom, hogy ezt a fajta ideológiai harcot akarták megvívni Ukrajnában is. A kérdés csak az, hogy mi lesz utána, mi történik akkor, ha Ukrajna egyre valószínűbb veresége bekövetkezik.

Tehát az alapvető problémát az jelentette – és ez már 2023 elején látható volt, és többen fel is hívtuk rá a figyelmet –, hogy az ukrán hadsereg nem rendelkezik akkora fölénnyel, amilyenre egy ilyen típusú támadáshoz szüksége lenne. Akkor még nem lehetett látni azt a mélységében tagolt védelmi rendszert, amit Szurovikin-vonalnak is szoktak hívni a kialakítójáról, amelyen gyakorlatilag elvéreztek az ukrán támadások, mivel csak műholdképeken szerepeltek, amelyek kevesek számára voltak hozzáférhetőek.

Ezzel szemben Oroszország 2022 végén elrendelte a mozgósítást – a hírek szerint háromszáz-ötszázezer embert vonultatott be –, majd elég jelentősen megnövelte a hadiipari termelését, és ennek köszönhetően a harckocsik és egyéb harcjárművek gyártása is a többszörösére nőtt. Gyakorlatilag ez volt az, ami miatt az ukrán offenzíva kudarcot vallott.

Azt nem tartom valószínűnek, hogy egy Harkiv vagy Odessza méretű nagyvárost az orosz hadsereg hagyományos ostrommal be tudna venni, amíg az ukrán hadsereg harcképes, tud és akar harcolni, de ha ez az állapot megszűnik, akkor beláthatatlan események indulnak el.

– Véget érhet idén a háború? Valóban hihető, hogy Putyin hajlandó lenne fegyverszünetet, majd békét kötni, ha a Nyugat elismerné az eddigi orosz hódításokat?

– Ha nem történik jelentős változás – és nem nagyon látom, hogy mi történhet, bár mindig benne van a pakliban, hogy az embert meglepetés éri – a négy kulcsfontosságú területen (önjáró tüzérségi eszközök, hozzájuk való tüzérségi lőszer, harckocsik-harcjárművek, illetve légvédelmi eszközök), akkor nem látom azt, hogy Ukrajna hogyan tudná folytatni 2024 után a küzdelmet, hiszen mind a négy területen kifogyófélben van ezekből az eszközökből.

Ez nem jelenti azt, hogy például Japán vagy Dél-Korea ne tudna jobban beleállni alkalomadtán a támogatásába, vagy esetleg olyan államok, ahol nagy számban tudnak gyártani 155 milliméteres tüzérségi lőszert, vagy éppen légvédelmi rakétákat, ne tudnák kisegíteni Ukrajnát, de ezt egyelőre nem lehet előre látni.

Ami az orosz békeszándékokat illeti, az összes politikai vezető, aki erről nyilatkozik, minden egyes alkalommal hozzáteszi, hogy akkor tudnak és akarnak békéről tárgyalni, ha a feltételeik teljesültek. Ezekkel kapcsolatban viszont eléggé komoly kérdések merülnek fel, hiszen nem lehet pontosan tudni, hogy ezek mit is takarnak, hiszen olyan általános fogalmakkal dobálóznak, mint a nácitlanítás.

Ezért a békére való hajlandóságról szóló orosz nyilatkozatokat a politikai kommunikáció részének tartom.

Úgyhogy én nem tartok attól, hogy a NATO belépne a háborúba, hiszen ehhez a fő erőnek számító Egyesült Államok döntése kellene, amely ország egyébként nem csupán politikailag megosztott ebben a kérdésben, hanem a háború elejétől kezdve óvatosan kezelte. Szerintem ez csak – mondjuk úgy – a háborús uszításnak a része. Csak azt nem értem, hogy ha valaki katonailag hátrányban van egyedül, mint az európai államok önmagukban, akkor miért próbál egy fegyveres konfliktust provokálni.