Vécés néni voltam az operaházban

A zenekar a nyitányra zendített, felgördült a bíborvörös bársonyfüggöny, a színpad közepén megjelent a társulat üdvöskéje, az ország-világ által ünnepelt fiatal primadonna, rá kis időre pedig tapsvihar fogadta a délceg bonviván belépését, felcsendült az első, az idősebb nézőkből könnyeket fakasztó, a fiatalokból ismételt brávók bekiáltását eredményező duett, úgy döntöttem, eljött az ideje szunyókálni egy kicsit. A mellettem ülő és a két táncoskomikus első poénjára felnyerítő, ötven körüli, vörös hajú hölgy hangjára még valahogy felébredtem, de amikor a színpadon a fiatal pár talán a második keringőjét járta, a szemem teljesen lekoppant. Elhalkult a zene, elnémultak a színészek, és kikapcsolódott körülöttem minden. Egy adott pillanatban ismét képek kezdtek megjelenni előttem, sőt jómagam is benne voltam. Azt álmodtam, alig várom, hogy vége legyen az első felvonásnak, mert nekem rohannom kell oda, ahova még a király is gyalog, de szaporán megy, ha egyszer mennie kell. Nyitom a fülkét, megcsodálom a hihetetlenül tiszta vécékagylót, helyet is foglalok, mire észreveszem: hiányzik a papír. Nadrágot fel, irány a túlsó kabin. Papír itt sincs. Sebaj, hátha akad a harmadikban. Nincs. Se papír, se negyedik fülke. Idegességet meg miegymást visszafogva, rohanok a ruhatárban unatkozó hölgyekhez, odasúgom, de úgy, hogy a mögöttem műsorfüzet iránt érdeklődő nénikék meg a közben elém pofátlankodó suhancok ne hallják, hogy az illemhelyre kérek egy kis papírt. „Nincs budipapír?!” – kérdez vissza csodálkozva a baritonnak is beillő, diszkréten bajuszosodó hölgy, majd ő szolgál megoldással is. „– Hát itt van, fogja, fiatalember, két tekercset vigyen a férfiakhoz, a másik kettőt meg adja be a nőkhöz!” Ekkor végképp elcsendesül körülöttem minden. A szünetre kitért kis- meg nagyestélyis hölgyek és szmokingba öltözött párjaik előtt hirtelen én lettem a főszereplő. Minden szempár engem céloz, miközben a tömeg kétfelé oszolva utat enged, hogy a vécépapírjaimmal akadálymentesen tehessem meg az utat a tágas előtér egyik végétől a másikig. Mire beérek a fülkébe, és fenekem a hideg karimához ér, egy hatalmas gongra kapom fel a fejem: Felébredtem! – szusszanok fel. „Gyere, mert kezdődik a második felvonás!” – szól be valaki kisfiának a túlsó fülkébe. Engem meg ráébreszt, hogy nem is álmodtam, csak egy szűkös költségvetésű operaházban jártam.