Várjátékok

Amiben speciel talán még igazuk is lehet, hiszen tény, hogy a jókora reneszánsz építmény turisztikai látványosságként és szabadidőközpontként eurómilliókat hozhat a településnek. Mindezt persze abban az esetben, ha megtalálható benne a korszerű vendégfogadáshoz szükséges infrastruktúra, és a látogatónak nem kell mindjárt a főkapu előtt attól tartania, hogy egy óvatlan pillanatban a fejére esik egy fél bástya. Nagyváradon ugyanis jelenleg ez a helyzet, amiért nem annyira a mostani városvezetés, mint inkább az elmúlt nyolcvan év politikája a felelős, sőt ma épp az a cél, hogy a várat bekapcsolják a turisztikai vérkeringésbe. Ámde: az rendben van, hogy meg kívánják honosítani az évente megrendezendő várünnepet lovagi tornával, íjászbemutatóval és egyéb középkort idéző látványosságokkal fűszerezve, ám az, hogy a biztonságosnak mondható várkert helyett a még alig öt százalékban felújított életveszélyes romhalmazban tartsanak tömegrendezvényt, már nem annyira. Az elhanyagolt műemlék belsejében ugyanis omladoznak az épületek, emellett ráadásul még évtizedekkel ezelőtt a bástyákat is föltöltötték földdel, ami utolérhetetlen élményt biztosít: az ember belép a főkapun, gyalogol ötven métert egy enyhébb lejtőn, majd azzal szembesül, hogy a lába alatt nyolcméteres mélység tátong. Ez a tény, valamint az az eshetőség, hogy valaki az éjszakába nyúló rendezvényeken a sötétben terepismeret nélkül legyalogolhat a bástya pereméről, valahogy elkerülte a szervezők figyelmét, így aztán sem figyelmeztető táblákkal, sem korlátokkal nem jelezték a veszélyt. Aminek természetesen az lett a következménye, hogy volt olyan, aki a sötétben lezuhant a bástya pereméről, és azóta is medencecsonttöréssel nyomja az ágyat, az illetékesek legnagyobb dicsőségére.
Persze nem lehetetlen, hogy a szervezőknek mégiscsak van stratégiájuk az ilyen esetekre. Például ha valaki kitöri a nyakát, esetleg róla nevezik el az egyik bástyát.