Narancsvér

És mindez többek között attól, hogy a következő idénytől kezdve a fiúk narancssárga mezben lépnek pályára az idegenbeli mérkőzéseken. Kevin McCabe, a Ferencváros labdarúgócsapatának (mert természetesen erről van szó) új tulajdonosa hangsúlyozta, a kampány, amelynek jelszava a „Comeback”, azaz a visszatérés, és amelynek részeként a narancsszínű mezt is bevetik, egy új stratégia része, s a cél, hogy a pályán és azon kívül is sikeres legyen a klub.
Jómagam javíthatatlan Fradi-drukkerként természetesen örülök, hogy végre komoly befektető érkezett a klubhoz, akinek föltett szándéka, hogy az együttes hírnevéhez és múltjához méltó stadiont építsen, és visszajuttassa a klubot az európai élvonalba. Ezt a narancssárga dolgot viszont nem egészen értem. Jó, rendben, egyes források szerint a narancssárga szín a szellem és a libidó egyensúlyát jelképezi, Kínában és Japánban a szeretet és a boldogság színe, a buddhista szerzetesek ruhájának színeként pedig a láng, a megvilágosodás fénye, az isteni szeretet kinyilatkoztatása. A zsidó hagyományban meg a ragyogás és a pompa színe.
De hogy ettől hogy jön a Ferencváros zöld-fehér kombinációjához? Emlékszem, hogy egy ideig a Barcelona is narancssárgára váltotta a hagyományos gránátvörös-kék mezt az idegenbeli meccseken, de hát egyrészt a Barcát hagyományosan erős kötelékek fűzik az ebben a színben játszó hollandokhoz, másrészt meg azt azért csak nem gondolják, hogy a kitűnő Baktalórántháza vagy a Tuzsér játékosai az égő narancsszínben pompázó jamaikai vagy elefántcsontparti fradisták láttán azt hiszik, hirtelen a katalán klassziscsapat termett a pályájukon…?
Vagy attól szeppennének meg, hogy a mezekből csak úgy sugárzik, hogy viselőjük szelleme és libidója tökéletes egyensúlyban van, boldog, sőt meg is világosodott, ezért aztán hirtelen frusztrációrohamot kapnak, és inkább legyalogolnak a pályáról? De hát ez van, az igazi fradista szíve ettől még ugyanúgy a zöldekért dobog. Vagyis, bocsánat, idegenben a narancssárgákért.