Felemás metamorfózis

Az életében főszerepet játszó férfi lelkesedése határtalan: megállás nélkül arról áradozik, hogy majd jól beszegődik a tejet, este a tévé helyett a csillagos eget bámulják, a gyermek megtanulja, hogy mindenkinek köszönjön, folyton sütik az udvaron a flekkent, beilleszkednek, s néhány év múlva már a természethez közel élő ember magabízásával néznek az elsatnyult városiakra. A két és fél éves is harsányan ordítozza, falusiak vagyunk, falusiak vagyunk. Még nem tudja, hogy körzetesítenek, és nincs joga a belvárosi iskolához. Férj sem tudja, hogy eddig echte városi neje csak a pasztörizált tejet bírja meginni, a másikon, a zsíros-föles házin érzi a tehén szagát. Hogy még a blokk máskor idegesítő állandó neszezése is hiányzik. Ha egyedül van az új házban, rátelepszik a nagy csend. Tudja, hogy hülyeség, mindez mondvacsinált kifogás csak, hiszen a bolti tej a falusiaknak sem tilos, és a csend valójában áldás. Mégis napokig balladai balsejtelem araszolgat benne, míg kilökődik, hogy tényleg a balladák is arról szólnak, az alszegi leányt nem veheti el a felszegi legény, s ha mégis elveszi, az aszszony haláláig idegen marad, ott a Felszegen. Azért igyekszik tovább, köszön, mosolyog, s ha megszólítják, idegenekkel is szívesen szóba elegyedik. A nem túl távoli szomszédon látszik, hogy hazai pályán van, leereszkedően barátságos, amikor megkérdi, „magik költöztek oda?”, s inti a fejével, hogy hova. Mi költöztünk, inti ő is a fejével, hogy hova, s vonja maga elé a két és fél évest, mert az fürtöcskéivel mindenkit lefegyverez. „Az a föld a nagyapámé volt, szegény most forog a sírjában” – zárja rövidre az ember. Ő viszont megkönnyebbülten mosolyog, megtalálta eddig bizonytalan identitását: ő a városi, aki kiköltözött falura.