A madárlátta ereklye

Ha netán útjába akad olyan település is, ahol falunapokat ülnek a helybeliek, akkor bizonyára õ lesz a leglelkesebb résztvevõje az eseménynek, gyakran rácsodálkozik a népviselet egyediségére, a prédikáció emberközeliségére, a meghittségre, amely a településen honol. A kellemes tapasztalatokat pedig nem elég csupán fényképeken rögzíteni, nem, kell valami egyéb is, aminek láttán felelevenednek majd az élmények, elszorul a szív, és emberünk sóvárogva gondol vissza a nyári élményekre, amikor még zöld volt a fû, kék az ég, és autójában ülve nem a Lánchíd végeérhetetlenségén kellett bosszankodnia, hanem a duruzsoló kis patak fölé hajló pallón szökellt át a túlsó partra. Ó, boldog idõk, mikor messze a fõváros zajától kedvére fürödhetett az elidegenedést nem ismerõ emberi közvetlenség és nyitottság balzsamában. Valami kézzelfogható kell: egy Ereklye. Igen ám, de nehéz megtalálni azt a tárgyat, amelynek látása összefoglalja a nyár színeit, illatait, túlcsordul a lélekben az emlékezés édes nektárja, és a szem elõtt végiglebegnek az empirikus tapasztalatok folyondárjai. A legmegfelelõbb tárgy csakis olyasmi lehet, ami szorosan összefonódik egy magasztos pillanattal. És megvan: a székelyföldi helység bejáratánál emelt, néphagyományokat õrzõ kapu avatói elvágják a piros-sárga-kék színekben pompázó szalagot. „Kicsi lányom, kerítsd már elõ azt az ollót, hadd vigyek haza egy darabot ebbõl a szalagból. Jó lesz szuvenírnek!”