Csűry István mb. királyhágómelléki református püspök húsvéti pásztorlevele

Húsvét napkelte az emberiség számára az új élet hajnala. Erre az első húsvéti vasárnapra következik minden hétköznap és ünnepnap, nemcsak a kalendárium rendje szerint, hanem az Istenben reménykedő ember hite és meggyőződése szerint is. Amint minden reggel ébredés van, úgy minden nap új alkalom adódik az élet időszerű, Isten kezéből vett szolgálatának vállalására. Az egyház igehirdetése napjainkban nagy akadályok között szólhatja a feltámadás evangéliumát, az örökélet ígéretét, ennek ellenére nem veszítheti el küldetésének lényegét, azaz a bizonyságtétel hűséges és lendületes közvetítését.

Hajlamosak vagyunk egyéni és közösségi létállapotunkat különféle rémes és aggasztó metaforákban szemlélni. Nem ritka az, amikor a haldoklást, az utolsó ítéletet, az elkerülhetetlen csődöt, mint megoldhatatlan gondnak tekintjük, esélyt sem keresve a kivezető utak megtalálására, illetve megfelelő erők felkutatására. Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak ünnepi szónoklattá legyen a mennyei bátorítás, mert a bennünket vizsgáló, olykor titkon tőlünk eligazítást remélő embertársaink nemcsak miattunk csalódnak, hanem Istentől is távolodnak. A megújuló élet reményében magunkra nézve, és kortársainkra való tekintettel azonosulnunk szükséges a húsvéti csoda első szemtanújának élményével.

Mária a nagypénteki események után olyan lelki terhek alatt szenved, amelyek kevés ember életében jelentkezhettek. Isten fiának a halálát nézte végig, az erőszak különösen fokozott formájával találkozott, és ezek után a veszteség minden gyászban jelentkező bánata gyötörte. Elviselhetetlenül sok ez a megpróbáltatás a legerősebb személyiségek részére is. Ez a törékeny asszony ilyen terhekkel érkezett Krisztus sírjához, ahol a vigasztalás helyett újabb trauma érte. A sírból hiányzott a halott.

Az evangéliumok nem jegyezték fel Mária szavait ezekben a pillanatokban, lehet nem is tudott megszólalni, de elképzelhetjük, milyen gondolatai támadtak. A veszteség súlyát tetézte az a megalázó helyzet, hogy a legmélyebbnek gondolt gyötrelemnek is van még mélyebb és még megalázóbb fokozata. Tehetetlenségében sírt. Mint, ahogy sír ez a világ, jól rejtetten, de egyre feltűnőbben. Ahogy sírunk mi is, amikor elfeledkezünk arról, Aki már Ézsaiás próféta korában azt üzente: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítanak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng nem perzsel téged.” (És.43, 1-2).

A síró ember könnye nagy tartalékú kútfőből árad meg. A lélek fájdalmának mértéke szerint könnyünk visszatarthatatlanul ömlik az arcunkra a szemünk csatornáin keresztül. A könnyező ember megkönnyebbül. Azonban a könnynek nemcsak jótékony hatása van. Vigyáznunk kell, mert a könnyek akadályozzák a tiszta látásunkat. Nem járhatunk könnyek között, nem szokhatjuk meg a sírást, nekünk vigasztalódnunk kell. A mi könnyeink látásunkat és életünket tisztítani fogják. Mária esete ebben is megerősít bennünket.

Könnyei mögött ott volt megalázott élete, könnyei között kínlódott a megnyugvást kereső vágy, de ő a karnyújtásnyi távolságban jelentkező Krisztust sem volt képes felismerni. Az angyalok megjelenése sem tudta az üres sír üzenetét megértetni vele. Krisztust is összetévesztette a kertésszel első látásra. Máriának oda kellett fordulnia Jézushoz, Aki neki jelent meg először, és a könnyeivel küszködő asszonyt nevén nevezve megszólította. Mária húsvétja így kezdődött. Jézus szólt hozzá, nevén szólította és minden arra utalt, hogy a megváltás tökéletesen végbement. A könnyek felszáradtak. Mária hétköznapjait és ünnepeit ez az első húsvét reggeli evangélium töltötte meg élettel és örömmel.

Kedves Testvéreim! Húsvétkor a hívő ember megbizonyosodhat, hogy egy olyan úton halad az élete, amelynek a kezdetén Jézus Krisztus halált legyőző cselekedete, és a megváltás kész ténye van. Az út végén ugyanaz a Krisztus lesz, aki volt, mint akkor is az út elején, és majdan is a végén, a látható valóságos Isten. Legyen reménységünk az Ő szeretete, amely a nem látó könnyes szemeknek is megmutatja önmagát. Ha kell, nevünkön szólít, mint Máriát, ha kell, kenyeret tör, mint Emmausban, hogy szemünk megnyíljon a tiszta látásra.

Nagyvárad, 2009. húsvétján