Sóbálvánnyá dermedt a nagy múltú strand: csak ingyen kell az önkormányzatnak a görgénysóaknai fürdő

Ami a Szászrégentől 10, Marosvásárhelytől 42 kilométerre fekvő Görgénysóakna büszkesége és kincsesbányája kellene hogy legyen, az sokkal inkább a falu szégyenévé vált. Legalábbis így jellemzi az évek óta pusztulásra ítélt sós fürdőt Ilie Tătar Chirilă, a települést is magában foglaló Görgényoroszfalu polgármestere.

A 2011-es népszámlálási adat szerint a 2888 lakosából alig 18 magyar nemzetiségűt számláló Maros megyei község elöljárója

mindent megtenne annak érdekében, hogy az egykoron közkedvelt, 45 ezer négyzetméteres területen, fák közt elterülő strand visszanyerje egykori fényét, csakhogy az önkormányzat kasszája ezt nem teszi lehetővé.

Mint mondja, volt idő, amikor a polgármesteri hivatal 300 ezer eurót is felajánlott a telek tulajdonosának, csakhogy annak leszármazottjai az összeg kétszeresére tartottak igényt. Jelenleg a 600 ezerrel sem érnék be, a világhálón elérhető hirdetési oldalakon 750 ezerért vesztegetik a teljesen lepukkant állapotba került strandot.

– olvasható a tulajdonosok által megfogalmazott reklámszöveg. A csali részben igaznak számít, ugyanis a környéket már a bronzkorban lakták, majd a rómaiak is bányásztak sót a mai Görgénysóakna területén.

A települést először 1453-ban említik a dokumentumok mint a görgényszentimrei királyi birtok részét képező falut. Egy 1780-ban keltezett dokumentumban olvasható először a község jelenlegi területén levő felszíni só jelenlétéről. Egy 1854-es okirat több mint egytucatnyi sóskútról tesz említést. Egy 1847-es írásban az szerepel, hogy az 1840-es évek előtt már létezett berendezett fürdő, amely az egyik tárna beomlásával alakult ki. A 19. század végére Maros-Torda vármegye egyik legismertebb, kizárólag a társadalom felsőbb kategóriája által látogatott fürdőjévé nőtte ki magát.

A századforduló előtt az állami kincstár elzálogosította, majd egy marosvásárhelyi vállalkozónak, Grün Izsáknak adta el. Ő felújította, hétszobás belső fürdőt és 45 szobás lakóházat épített.

A magyar állam 1913-ban Görgénysóaknát hivatalos fürdőteleppé nyilvánította.

Az impériumváltást követő időszakban Mihai Algiu kezébe került, akit aztán 1948-ban államosítás címen a kommunista hatalom megfosztott tulajdonától.

A hosszas pereskedés ugyan véget ért, azonban Ilie Tătar Chirilă egy utolsó szalmaszálba kapaszkodva még mindig nem hajlandó letenni arról a tervéről, hogy visszaszerezze a fürdőt az államnak. A szociáldemokrata párti (PSD) polgármester óriási hibának tartja, hogy miután az 1990-es években a földosztó bizottság máshová mérte ki az örökösök földjét, 2000 után elődje mégis az eredeti helyszínen átadta a strand területét az Algiu család Kanadában, illetve az Egyesült Államokban élő fiainak.

Az ügy attól válik bonyolulttá, hogy a restitúció azután történt, miután az önkormányzat 49 esztendős koncessziós szerződést kötött az Agroturism Gurghiu Kft.-vel, amely időközben bizonyos beruházásokat is eszközölt, többek közt építkezésekbe kezdett.

A beruházó, a bukaresti Ion házaspár egészen komolyan vette a vállalkozói szerepét: két családi házat adott el, bankkölcsönt vett fel, és uniós pályázaton próbált meg további pénzösszegeket szerezni egy reumatológiai rehabilitációs kórház építésére. A jelen állás szerint pénz és strand nélkül maradt. Előbbiből még láthat valamit, amennyiben Algiuéknak sikerül eladniuk a fürdőt. A pénzügyi hatóság adatai szerint a fővárosi család cége utoljára 2009-ben termelt nyereséget, a következő esztendőt már veszteséggel zárta. Az Agroturism Gurghiu tizenegy éve már csak papíron létezik.

Ilie Tătar Chirilă azonban nem Corneliu Mihai Iont és feleségét, Meda Mărioarát sajnálja, hanem inkább a községházát és a település lakóit.

Ezért is állítja, hogy számára nem lefutott ügy a visszaszolgáltatás. Elismeri, hogy a strand valamikor az Algiu család tulajdona volt, azonban úgy véli, némi törvénytelenség csúszott a restitúciós folyamatba. „Még le kell ellenőriznem pár dolgot – mondja. Egy biztos: a községháza nem fog pénzt adni a strandért. Még akkor sem, ha 300 ezer euróért dobnák utánunk. Más beruházásokat futtatunk, a pályázatokhoz meg önrészre van szükség.”

Felmerült, hogy a sós fürdő megmentésében besegíthetne akár a Maros Megyei Tanács is, azonban Tătar Chirilă szerint ez utóbbi nem érdekelt.

A községgazda úgy tudja, az örökösök elővásárlási jogot ajánlottak a megyei önkormányzatnak, azonban elutasító választ kaptak.

„Na látja, mi lett ebből a mi kis szép fürdőnkből?!” – szólít meg egy helybéli idős férfi, amikor észreveszi, hogy a fakerítésen kívülről szemlélem a fürdőt. Liviu Fola készségesen mutatja, hol hiányoznak a lécek, és be lehet lépni a strand területére. Mint mondja, a falubeliek is ott járnak be, kiváltképpen az idősek, akiknek derékfájdalmuk fölülírja azt a veszélyt, amelyeket a medence deszkázatának a szétesése és a kiálló rozsdás szegek rejtegetnek. Az esőre álló égbolt azonban elővetíti, hogy aznap délután senki nem jön derekát, vállát, térdét kúrálni.

Mindössze két tehén legeli békésen a tó körüli félméteres füvet. Bár a só koncentrátumát illetően a görgénysóaknai tavacska nem vetekedhet a szovátai Rigó-tóval vagy a parajdi strand vizével, a literenkénti 150 gramm megfelelő a különböző betegségek kezelésére. Előnye, hogy a tó fenekéről iszapot lehet nyerni.

– véli Călin Dorgo nyugalmazott sportorvos. Az erdélyi sós tavak és azok gyógyhatásának jó ismerője szerint a településen és a környéken nagyot lendített volna, ha a bukaresti beruházóknak sikerül megépíteniük a strand szomszédságában a kezelőbázist és a rehabilitációs kórházat. Tiszta szerencse, állítja a marosvásárhelyi szakember, hogy a strandot bármennyire is elhanyagolják, a tó vize se nem tűnik el, se nem veszít minőségéből.