Mint mondja, volt idő, amikor a polgármesteri hivatal 300 ezer eurót is felajánlott a telek tulajdonosának, csakhogy annak leszármazottjai az összeg kétszeresére tartottak igényt. Jelenleg a 600 ezerrel sem érnék be, a világhálón elérhető hirdetési oldalakon 750 ezerért vesztegetik a teljesen lepukkant állapotba került strandot.

– olvasható a tulajdonosok által megfogalmazott reklámszöveg. A csali részben igaznak számít, ugyanis a környéket már a bronzkorban lakták, majd a rómaiak is bányásztak sót a mai Görgénysóakna területén.

A települést először 1453-ban említik a dokumentumok mint a görgényszentimrei királyi birtok részét képező falut. Egy 1780-ban keltezett dokumentumban olvasható először a község jelenlegi területén levő felszíni só jelenlétéről. Egy 1854-es okirat több mint egytucatnyi sóskútról tesz említést. Egy 1847-es írásban az szerepel, hogy az 1840-es évek előtt már létezett berendezett fürdő, amely az egyik tárna beomlásával alakult ki. A 19. század végére Maros-Torda vármegye egyik legismertebb, kizárólag a társadalom felsőbb kategóriája által látogatott fürdőjévé nőtte ki magát.

A századforduló előtt az állami kincstár elzálogosította, majd egy marosvásárhelyi vállalkozónak, Grün Izsáknak adta el. Ő felújította, hétszobás belső fürdőt és 45 szobás lakóházat épített.

Az impériumváltást követő időszakban Mihai Algiu kezébe került, akit aztán 1948-ban államosítás címen a kommunista hatalom megfosztott tulajdonától.

A beruházó, a bukaresti Ion házaspár egészen komolyan vette a vállalkozói szerepét: két családi házat adott el, bankkölcsönt vett fel, és uniós pályázaton próbált meg további pénzösszegeket szerezni egy reumatológiai rehabilitációs kórház építésére. A jelen állás szerint pénz és strand nélkül maradt. Előbbiből még láthat valamit, amennyiben Algiuéknak sikerül eladniuk a fürdőt. A pénzügyi hatóság adatai szerint a fővárosi család cége utoljára 2009-ben termelt nyereséget, a következő esztendőt már veszteséggel zárta. Az Agroturism Gurghiu tizenegy éve már csak papíron létezik.

Ilie Tătar Chirilă azonban nem Corneliu Mihai Iont és feleségét, Meda Mărioarát sajnálja, hanem inkább a községházát és a település lakóit.

Ezért is állítja, hogy számára nem lefutott ügy a visszaszolgáltatás. Elismeri, hogy a strand valamikor az Algiu család tulajdona volt, azonban úgy véli, némi törvénytelenség csúszott a restitúciós folyamatba. „Még le kell ellenőriznem pár dolgot – mondja. Egy biztos: a községháza nem fog pénzt adni a strandért. Még akkor sem, ha 300 ezer euróért dobnák utánunk. Más beruházásokat futtatunk, a pályázatokhoz meg önrészre van szükség.”

A községgazda úgy tudja, az örökösök elővásárlási jogot ajánlottak a megyei önkormányzatnak, azonban elutasító választ kaptak.

– véli Călin Dorgo nyugalmazott sportorvos. Az erdélyi sós tavak és azok gyógyhatásának jó ismerője szerint a településen és a környéken nagyot lendített volna, ha a bukaresti beruházóknak sikerül megépíteniük a strand szomszédságában a kezelőbázist és a rehabilitációs kórházat. Tiszta szerencse, állítja a marosvásárhelyi szakember, hogy a strandot bármennyire is elhanyagolják, a tó vize se nem tűnik el, se nem veszít minőségéből.