– A sportban nőtt fel, most is abban munkálkodik. Miként látta a magyar sportot úszóként, illetve jelenleg sportvezetőként?

– Magyarországnak mindörökké nagyon fontos volt a sport. Gyerekkoromtól a sportolókra, az olimpikonokra úgy tekintettem, mint a hősökre. Nálunk megvan a hagyománya, hogy négyévente leülünk arra a három hétre a tévé elé, vagy kimegyünk személyesen a versenyekre, szurkolunk, ott vagyunk, segítjük a hangunkkal a versenyzőknek. Azt gondolom, a társadalmunk nagy részében ez jelen van. Ezért is nekem gyerekkori álmom volt az olimpiára való kijutás. Amióta nem sportolok, megmaradt ez a hitem:

– Kiérződik ebből, sportolóként négy évben gondolkodott, így építette fel a pályafutását. Mennyire tudatosult önben, hogy nem egy ország, hanem egy nemzet szorít önnek?

– A londoni olimpia ilyen szempontból nagyon érdekes volt. Abban az időben, ha nem is olyan szinten, mint napjainkban, de már jelen volt a közösségi média. Az előfutamot és a középfutamot követően a döntőre készülve rengeteg üzenetet kaptam az anyaországból, de legalább ilyen sokat Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből.

Az aranyérmet követően pedig jó volt találkozni a székelyekkel, visszaadtam én is valamilyen szinten azt, amit akkor tőlük kaptam. Akár egy fotóról, egy aláírásról, kézfogásról vagy egy beszélgetésről volt szó. Ekkor megtapasztaltam azt, illetve bebizonyosodott bennem, hogy egy egész nemzet akarta, ünnepelte az én sikeremet.

Nyilvánvalóan nem könnyíti meg a helyzetet, hogy egy wellnessközpontban vannak a foglalkozások, meg a kötelek minősége, számos olyan dolog van, ami egy gyerek számára lehetne sokkal jobb feltétel is a készülésre.

 Azt szoktam mondani, hogy anno mi is olyan helyszínen tartottuk az edzéseket, amely nem volt megfelelő, nem volt jó. Aztán versenyen ott voltak a tökéletes körülmények. Akkor számunkra ami egész évben hátrány volt, pillanatok alatt az előnyünkre változott. Nehezítéssel készültünk a versenyekre, hirtelen nekünk könnyebb lett minden, mint a mezőny többi tagjának. Úgyhogy ez sokösszetevős dolog. Most nekünk mindent el kell követnünk, hogy az uszoda melletti körülmények a lehető legjobbak legyenek a gyerekeknek. Ez a szakmán túl akár lehet egy személyes találkozás is.

Visszaemlékszem, 1999-ben, tízéves gyerekként, épphogy úszni tudtam, versenyre készültem, amikor az uszodába betoppant Rózsa Norbert, az olimpiai bajnok példaképem. Előtte soha nem találkoztam vele.

– Lejár még úszni?

– Már nem annyit, mint régen. Nem szorult háttérbe az úszás, de azt érzem, hogy az, amit én aktív versenyzőként végig csináltam, hogy napi tizennyolc kilométert leúsztam, az nem hiányzik már. A versenyzés viszont igen. Az nagyon, de az edzések kevésbé.