Gyerekkori találkozás a példaképpel –ez volt a döntő pillanat Gyurta Dániel karrierjében
Fotó: László Ildikó
Különös érzés, amikor kezet fogsz egy olimpikonnal. Szemeid előtt megjelenik, ahogy elsőként csapott a célba, érintette meg a medence falát: Gyurta Dániel 2012-ben Londonban felért a csúcsra, aranyérmet akasztottak a nyakába a 200 méteres mellúszás döntőjét követően. A kiváló sportember Székelyudvarhelyre látogatott – a helyi Delfinek SE sportolóinak nyújtott át ajándékcsomagokat. Az olimpiai, háromszoros világ- és kétszeres Európa-bajnok magyar úszó a sport mellett maradt, legfontosabb hivatásának azt tartja, hogy minél több olimpikont küldjön az ötkarikás játékokra.
2022. február 18., 13:172022. február 18., 13:17
2022. február 18., 13:182022. február 18., 13:18
– Négy éve hozta meg a döntését, 2018-ban mondta ki, ennyi volt, felhagyott az aktív pályafutással. Addig az a kép élt bennünk, hogy Gyurta Dániel fürdőruhában teljesíti a távokat a medencében. Azóta hogyan alakult életútja?
– Négy olimpián voltam, a pályafutásom pedig teljesnek, szerencsésnek mondható, mert mindent elértem, amit sportolóként el lehet. 2018-ban kellett meghoznom azt a döntést, hogy abba kell hagynom, főképp fizikális gondjaim adódtak. Egyszer még a dobogó legfelső fokára is felállhattam az ötkarikás játékokon, így maximálisan örülök annak, ami alakult. Azóta ugyanolyan szerencsésnek tudom mondani magam, mert a sport mellett tudtam maradni. A Magyar Külgazdasági és Külügyminisztériumban dolgozom, itt pedig a sport része az én munkámnak. Most tehát az úszódresszet felváltotta egy másik ruhadarab, kissé másképp mutatok benne.
Gyurta Dániel a székelyudvarhelyi Delfinek SE sportolóinak nyújtott át ajándékcsomagokat
Fotó: László Ildikó
– A sportban nőtt fel, most is abban munkálkodik. Miként látta a magyar sportot úszóként, illetve jelenleg sportvezetőként?
– Magyarországnak mindörökké nagyon fontos volt a sport. Gyerekkoromtól a sportolókra, az olimpikonokra úgy tekintettem, mint a hősökre. Nálunk megvan a hagyománya, hogy négyévente leülünk arra a három hétre a tévé elé, vagy kimegyünk személyesen a versenyekre, szurkolunk, ott vagyunk, segítjük a hangunkkal a versenyzőknek. Azt gondolom, a társadalmunk nagy részében ez jelen van. Ezért is nekem gyerekkori álmom volt az olimpiára való kijutás. Amióta nem sportolok, megmaradt ez a hitem:
Fotó: László Ildikó
– Kiérződik ebből, sportolóként négy évben gondolkodott, így építette fel a pályafutását. Mennyire tudatosult önben, hogy nem egy ország, hanem egy nemzet szorít önnek?
– A londoni olimpia ilyen szempontból nagyon érdekes volt. Abban az időben, ha nem is olyan szinten, mint napjainkban, de már jelen volt a közösségi média. Az előfutamot és a középfutamot követően a döntőre készülve rengeteg üzenetet kaptam az anyaországból, de legalább ilyen sokat Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből.
Az aranyérmet követően pedig jó volt találkozni a székelyekkel, visszaadtam én is valamilyen szinten azt, amit akkor tőlük kaptam. Akár egy fotóról, egy aláírásról, kézfogásról vagy egy beszélgetésről volt szó. Ekkor megtapasztaltam azt, illetve bebizonyosodott bennem, hogy egy egész nemzet akarta, ünnepelte az én sikeremet.
Fotó: László Ildikó
– És megpróbál visszaadni is. Székelyudvarhelyen ülünk egymással szemben, pár perccel ezelőtt pedig az itteni úszóknak adott át ajándékcsomagokat.
– Nekem fontos a sport, ebben is szeretnék élni. Ez azt is jelenti, hogy a lehető legnagyobb számban próbálom a versenyzőkkel, edzőkkel, klubokkal tartani a kapcsolatot. Nem csupán Székelyudvarhelyen fontos ez, hanem az egész régióban: Hargita, Maros és Kovászna megyékben is. Sok sportág képviselőjével találkozom, veszem fel a kapcsolatot. Rengeteg gyerekről van szó, mellette megannyi vezetőről, akik nagyon sokat tesznek a fejlődésükért. Bízzunk benne, hogy minél több fiatal jut majd ki világversenyekre, olimpiákra.
Csütörtök reggel a székelyudvarhelyi Septimia Wellnessközpont medencéjében tartotta megszokott edzését a Székelyudvarhely Delfinek SK. A foglalkozást megtörte két magyar olimpikon úszó, Takács Krisztián és Gyurta Dániel.
Fotó: László Ildikó
– Itt, az udvarhelyi úszómedence szélénél, amikor a sportolókkal beszélgetett, azzal zárt, hogy azt kívánja, ők is lehessenek olimpikonon. Meseszerűnek tűnik. Tényleg van valós alapja annak, hogy innen a székely gyerek elérheti azt a szintet?
– Közhelyes lesz, amit megfogalmazok, de én azt érzem, hogy ha van olyan tehetséges a gyerek, akkor az kijut. Már láttam ilyen példákat, ott van Boulsevicz Beatrix, aki egy hasonló kis medencéből jutott ki az olimpiára.
Nyilvánvalóan nem könnyíti meg a helyzetet, hogy egy wellnessközpontban vannak a foglalkozások, meg a kötelek minősége, számos olyan dolog van, ami egy gyerek számára lehetne sokkal jobb feltétel is a készülésre.
Azt szoktam mondani, hogy anno mi is olyan helyszínen tartottuk az edzéseket, amely nem volt megfelelő, nem volt jó. Aztán versenyen ott voltak a tökéletes körülmények. Akkor számunkra ami egész évben hátrány volt, pillanatok alatt az előnyünkre változott. Nehezítéssel készültünk a versenyekre, hirtelen nekünk könnyebb lett minden, mint a mezőny többi tagjának. Úgyhogy ez sokösszetevős dolog. Most nekünk mindent el kell követnünk, hogy az uszoda melletti körülmények a lehető legjobbak legyenek a gyerekeknek. Ez a szakmán túl akár lehet egy személyes találkozás is.
Visszaemlékszem, 1999-ben, tízéves gyerekként, épphogy úszni tudtam, versenyre készültem, amikor az uszodába betoppant Rózsa Norbert, az olimpiai bajnok példaképem. Előtte soha nem találkoztam vele.
Fotó: László Ildikó
– Lejár még úszni?
– Már nem annyit, mint régen. Nem szorult háttérbe az úszás, de azt érzem, hogy az, amit én aktív versenyzőként végig csináltam, hogy napi tizennyolc kilométert leúsztam, az nem hiányzik már. A versenyzés viszont igen. Az nagyon, de az edzések kevésbé.
Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap hetente megjelenő sportkiadványában, az Erdélyi Sportban látott napvilágot február 15-én.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!