Második évadja van zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó Nagy Imre Galéria és Emlékház. Ennek ellenére a több évtizedes hagyománnyal bíró, évente változó, reprezentatív Nagy Imre-kiállítások sorát idén is új válogatás gazdagítja. Csupán a helyszín más. Lányok, asszonyok Nagy Imre művészetében címmel június 18-án nyílt kiállítás a Mikó-vár épületében.
2021. augusztus 30., 22:232021. augusztus 30., 22:23
A tematikus tárlat folytatása a két évvel korábbi kezdeményezésnek, amely az állatok témájával foglalkozott a zsögödi mester életművében. Az idei kiállítás a nőkről szól, a nők nagyimrei reprezentációinak sokféleségét tárja fel sajátos szűrőkön keresztül.
Kurátorként, Ladó Ágota művészettörténész kolléganőmmel együtt úgy válogattunk a csíki múzeum gyűjteményéhez tartozó közel hétezer Nagy Imre alkotásból, úgy próbáltunk illeszkedni a reprezentatív kiállítások hagyományához, hogy következetesen arra helyeztük a hangsúly, ami nem tipikus, nem megszokott. Ennek magyarázata elsősorban abban keresendő, hogy
A kérdést bizonyára felerősítette a galéria és emlékház átmeneti bezárása is, ugyanakkor a hagyaték gondozásának felelőssége is. Jelen kiállítás nemcsak egy sajátos tematikus válogatás, hanem a hagyatékról való gondolkodásnak is tükre. Megmutat egyfajta elmozdulást, nyitottságot, talán némi bátorságot is arra, hogy friss szemmel, a megszokottól merészen elrugaszkodva tekintsünk arra, amiről azt hittük, hogy jól ismerjük, unalomig néztük. Ily módon kimozdulva, nézőpontot váltva egészen meglepő részletek kerülhetnek felszínre. Így történt ezúttal is.
A válogatás azonban nem mellőzte a reprezentativitás igényét, csupán másképp jelölte meg a hangsúlyokat a kiállítás felépítésénél. Ezúttal nem a festmények a főszereplők. Néhány olajkompozíció ugyan bekerült a kiállításba, amelyek felidézik Nagy Imre különböző festői korszakait, de sokkal hangsúlyosabb a grafikák, illetve a festményeket megelőző vázlatok, tanulmányok, rajzok, metszetek vagy a festmények vázlatainak tekintett akvarellek jelenléte.
Ezt a válogatási szempontot mégis inkább az a meggyőződés magyarázza, hogy a gyors vonalú rajzok, ösztönösen megragadott mozdulatok vagy például az akvarell technikájából adódó pillanatszerűség sokkal élőbb munkákat eredményezett, sokkal elevenebb helyzeteket, érzékenyebb rajzokat, mint a sok esetben nagyon gondosan megtervezett és aprólékosan kidolgozott nagy olajkompozíciók. Éppen ezért úgy gondoltuk, hogy mai távlatból könnyebben, közvetlenebbül lehet az előbbiekhez kapcsolódni, és így közelebb is férkőzhetünk művészetéhez.
A nő alapvető téma Nagy Imre művészetében, így magától kínálkozott, hogy e mentén válogassunk (ahogy az állatok témája is az volt két évvel korábban). Nagy Imre köztudottan minden alkalmat megragadott arra, hogy gyakorolhasson, bármilyen téma jó ürügy lehetett a rajzolásra, környezete tárgyaitól a természet képein át az őt körülvevő emberekig. Gyakran ismeretleneket is megállított egy-egy mozdulat rögzítésének idejére.
Ilyen körülmények között rengeteg lány és asszony vált képeinek szereplőjévé, az édesanya folyton visszatérő alakjától Ilonán, a hűséges szolgálón, vagy Zsuzsikán, nevelt leányán keresztül a nagy múzsákig, a grófnőtől a cigányleányig, Apor Máriától a szomszédasszonyig, a színésznőtől a gyári munkásnőkig, a városi lányoktól a parasztasszonyig.
Rengeteg ismert és ismeretlen szereplőt fel lehetne sorakoztatni, róluk sokat és sokféleképpen beszélni, ez a válogatás viszont következetesen kerüli a megszemélyesítésüket. Bár folyamatosan felbukkannak, a képaláírások mellőzésével, illetve a képek elrendezésének változó ritmusával kilétük hangsúlyát veszti a megrajzolt élethelyzet, érzés, állapot javára.
Hogy mindez miből adódik? Elsősorban nyilván abból, hogy nagyon sokféle nővel volt sokféle kapcsolata, de adódik abból is, hogy számos technikával dolgozott, amelyek más és másfajta képminőségeket eredményeztek, más és másfajta elidőzéseket tettek lehetővé.
És adódik abból is, hogy élete során Nagy Imre művészete erőteljes stílusváltásokon ment át. Voltak méltán elismert nagy korszakai, és voltak kevésbé sikerül próbálkozásai is, mint például a szocialista realizmus esztétikájának való megfelelési kísérlete, amelyre szintén kitér a kiállítás. És adódik a történelemből. A huszadik század embert próbáló nagy korszakainak lenyomatát ott látjuk az arcokon, az emberi viszonyokban, a változó iramú, érzékeny vonalakban, a színek minőségeiben. És persze adódik Nagy Imre nyitottságából, érzékenységéből, amivel a legintimebb élethelyzetekhez is természetesen tudott viszonyulni, közel tudott menni, jelen tudott lenni fontos pillanatokban.
A látogatót egy szófelhő fogadja, melyben olyan asszociációk kaptak helyet, melyeket Nagy Imre nőábrázolásai hívtak elő. Az első, kisebb terem rajzai a gyermekkor témájához kapcsolódnak, kezdve az érdekességnek számító, a nemi jegyek megragadását próbálgató vonalaktól a környezetét felfedező gyermek játékos világáig. A feszesen sorakozó gyerekportrékkal a család meleg hatású, de nem éppen gondtalan képei feleselnek.
Ebből a viszonylag kicsi, mégis tágasnak ható térből a lányanyaság és a dolgozó gyermek képeivel lépünk át a következő életszakaszba, a múzeumi bástyaterembe, ahol a felnőtt nő különböző életminőségei, élet- és testhelyzetei, különböző női szerepek kerülnek előtérbe. A képek elrendezése a képek dinamikáját követi. A művészettörténeti szempontból különlegességnek számító állapotos asszony vagy a gyermeküket szoptató anyák sorozata azért is izgalmas, mert Nagy Imre következetesen foglalkozott ezzel a témával. Ugyanazzal a beállítással nagyon eltérő világokat sikerült megragadnia a szentképeket idéző, lágy vonalú madonnától a durva ecsetkezelésű, erőteljes hatású, gyermekét „útközben” szoptató cigányasszonyig.
Az anyaság szent és profán képeit katonás sorban elhelyezett portrék sora követi, melyek csupán jelzésszerűen vannak jelen. A korai, kecskeméti festmény által megnyitott, klasszikus beállításokban sorakozó, fegyelmezettebb aktok sora a kiállítás talán leghangsúlyosabb helyét foglalja el, ahol a különböző testtartások, pózok időnként sejteni engedik a szereplőknek az adott szituációból adódó érzéseit, reakcióit, magányát.
A paraszti élet képei következnek, Nagy Imre jól ismert világa, robusztus alkatú, vastag bokájú, erős asszonyok, akik a tűző napon végzett mezei munkától megizzadva, elfáradva az árnyékban pihennek a délutáni munka előtt. Élettel teli, erotikus töltetű életképek, melyeket aztán üdítően oldanak a városi hangulatú rajzok. Utána aztán egyből az erotika burjánzását idézően elrendezett képei között találjuk magunkat, időnként határozottan rögzített, máskor fegyelmezetlenül szétfutó, extatikusan lüktető, rapszodikus vonalak rabul ejtő közelségében.
A kemény vonalakkal megformált szocialista munkásnőket a mindennapi munkában lassan megöregedő asszonyok váltják, elvezetve bennünket a harmadik, utolsó terembe, az öregkor képeihez, ahol ritkulnak a képek, halkul a ritmus, végül csak azok maradnak, akik mindvégig jelen voltak.
A kiállítás egy nyitott szófelhővel zárul, ahová a látogatók is feljegyezhetik saját szavaikat, melyek a kiállításhoz, a nőkhöz, Nagy Imréhez kapcsolódnak.
Nagy Imre (Zsögöd, 1893. július 25. – Csíkszereda, 1976. augusztus 22.) festőművész. A budapesti Képzőművészeti Akadémián tanult, majd 1924-ben visszamegy szülőfalujába és 1949-ig kizárólag ott él, alkot, a székely nép és táj művészeti megörökítője. 1949-től állandó lakhelyét Kolozsvárra helyezi át, de Zsögöd megmarad az állandó feltöltődés helyszínének. 2005-ben posztumusz Magyar Örökség díjjal jutalmazták.
Túros Eszter
Cikkünk eredetileg a Brassói Lapok, a Háromszék, a Krónika, a Nyugati Jelen, a Székely Hírmondó és a Székelyhon 16 oldalas irodalmi-kulturális mellékletének, az Előretolt Helyőrségnek legfrissebb számában látott napvilágot augusztus 23-án.
Torockó és környéke Erdély egyik felkapott turisztikai régiója. A Székelykő lábánál fekvő két magyar település vendéglátásból jelesre vizsgázik.
Reggel háromnegyed hatra érkeztünk a marosszentgyörgyi római katolikus templomba a hat órakor kezdődő roráté misére. Az emberek sorra léptek be a templomba, egyre többen érkeztek, kapcsolódtak be a rózsafüzér-imádságba.
Erdélyben sok savanyúságot fogyasztunk, és ennek jelentős része még mindig a családi konyhán készül el. Közkedvelt a savanyú káposzta és az uborka, de kis leleményességgel minden zöldségfélét biztonságosan savanyíthatunk.
Gyerekkorában Klán János az Érmihályfalva állatpiacának helyet adó fűben kezdte rúgni a labdát, majd 17 évesen már bemutatkozott a helyi, megyei bajnokságot nyerő felnőttcsapatban.
Általánosságban egyre kevesebben tartanak sertést, Gyergyó vidékén azonban még mindig vannak, akik a téli hónapokban disznót vágnak, hogy az állat szinte minden részét feldolgozva megrakják a mélyhűtőket, éléskamrákat.
Évtizedeken keresztül testi épségét kockáztatta a vendégcsapatnak az a futballistája, aki testcsellel, egy keményebb szereléssel vagy netán góllal merészelte megtréfálni valamelyik bányavidéki ellenfelét.
Kevés téma van, amiről annyit beszélünk, hallunk és olvasunk, mint az egészséges táplálkozás és a mindennapi étkezéssel összefüggő kiegyensúlyozott életmód.
Nem lesz könnyű a jövő esztendő, figyelmeztetnek a kiadványunknak nyilatkozó gazdasági és pénzügyi szakértők, akik szerint a háztartások, a vállalkozások és az állami költségvetés is komoly kihívásokkal néz szembe.
Kárpát-medencei versenyeken díjnyertes szörpöket és lekvárokat állít elő saját gyümölcsösében megtermett nyersanyagból a kebelei Cseh házaspár.
A Máltai Szeretetszolgálat háza táján egész évben zajlik az élet, de az advent időszaka különösen aktív Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is.
szóljon hozzá!