Meghonosította a sílövészetet: kalandregényekbe illő életút a Borbáth István Ágostoné

A faluban lakott Benkő Tibor, aki keményen sportolt, távfutó próbákon vett részt, az is érdekelt, eljártam vele futóedzésekre.

Sajnos az első érettségim nem sikerült, így nem tudtam rögtön a bukaresti főiskolára felvételizni, és el kellett volna menni katonának. Édesapámat korán elveszítettem, édesanyám pedig – mivel apám kántor-tanító volt – elküldött Székelyudvarhelyre a kétéves tanítóképzőbe. Magas színvonala, jó híre volt az udvarhelyi tanítóképzőnek, amit ott tanultam, azzal később a bukaresti testnevelési főiskolán színtízeseket kaptam pedagógiából vagy pszichológiából.

Amikor elvégeztem az egyetemet, Kolozsvárra kellett volna kerülnöm, egyetemi tanársegédi posztra csábítottak, az egyetemi sítáborok alatt szemeltek ki, de végül nem kerültem oda, mert nem volt kolozsvári személyazonosságim. Az elosztásnál először Kézdivásárhelyt jelölték ki számomra, de aztán Petrozsényba küldtek, ott kezdtem tanítani a sífutást és az alpesi sízést.

– Az ön nevéhez fűződik a sífutás és a sílövészet meghonosítása Csíkszeredában.

– Sífutás már létezett, többek között a csíksomlyói Márkos Bandi bácsi által, aki ludovikás katonatiszt volt, és a több sportágban szenzációs eredményeket elérő lányát, Évát készíttette fel. Én az 1960-as évek közepén Petrozsényban tanítottam, közben letettem a véglegesítő vizsgákat Kolozsváron, és az 1968–1969-es tanévre készültem, amikor

Amikor felvázoltam neki, hogy hazahívtak, azt mondta, hogy „Kötelezlek, menj haza azonnal! Én is hazamentem volna, de eddig nem volt lehetőségem, most pedig már késő.” Így kezdődött minden. Katedrát kaptam a Márton Áron Gimnáziumban, és csoportot a sportiskolánál. Emlékszem az első sítáborra, amit a Szentimrei Büdösfürdőn rendeztünk, az erdészet menedékházában aludtunk, huszonhatan voltunk.

A következő kiváló biatlongenerációk a Márton Simon, illetve a Lestyán Imre által fémjelzett csoportok voltak. Később, mivel igazgató is lettem és a válogatott edzőjének is kineveztek, Lestyánék csoportját átadtam Ovidiu Gârbaceának, aki akkor Csíkban tanított. Gârbacea – aki jelenleg a Cheile Grădiștei sportbázis és szállodakomplexum tulajdonosa – egy kiváló, komoly edző volt, később ezekkel a gyerekkel a Brassói ASA színeiben országos bajnokságokat nyert, kijutottak a téli olimpiára.

– Sok száz gyereket tanított meg sízni. Kikre emlékszik legszívesebben, kik érték el a legjobb eredményeket?

– Nem szeretnék neveket említeni, minden tanítványomra nagy szeretettel gondolok, és ők is rendszerint felkeresnek. Valami csak ragadt rájuk, hiszen a sporteredmények mellett 34-en testnevelő tanárok lettek, mindenkit az egyetemre való felvételiben, a dolgozatok irányításában segítettem. Az első nemzetközi eredményeket sífutásban a ma Négyfaluban (Szecselevárosban) testnevelő tanárként dolgozó Demeter Julianna érte el Olaszországban.

– Egy szép fejezete pályafutásának a Csíkszeredában álló olimpikonok emlékműve. Honnan jött az ötlet?

– A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, az RMPSZ minden nyáron megrendezi a Bolyai Nyári Akadémiát, 1994-től, huszonkét éven át ebben én is szervezői szerepet vállaltam, létrehoztuk a TEST (Testnevelés és Sport Tanítás) Alapítványt, több évben is megrendeztük az Erdélyi Magyar Iskolák találkozóját a Szent Anna-tónál. A bolyais képzések alatt nagyon jó barátok lettünk dr. Magyar Györggyel, az Esztergomi Tanárképző Főiskola tanárával.

Nála, Esztergomban láttam hasonló olimpiai emlékművet. Magyar Gyuri a szőlősében állította fel, mert máshol annak idején nem volt lehetősége. Isten nyugtassa, Nagy Ödön képzőművész tervezte az emlékművet.

Nyolc évbe telt, amíg elkészült, annyi engedélyt kellett beszerezni, annyi papírmunka volt vele, mintha egy tízemeletes tömbházat akartunk volna építeni.