Integráció helyett önállóság: nehéz helyzetben a sajátos nevelési igényű diákok, de szüleik, tanítóik, tanáraik is

A jogszabály alapján a szülő döntése, hogy sajátos nevelési igényű gyermekét hagyományos vagy speciális, kisegítő iskolába íratja, függetlenül attól, hogy a kiskorú milyen mértékű problémákkal küzd.

A CES-besorolásba a pszichés betegségek, a látás- és halláskárosulás és a tanulást gátló mozgáskorlátozottság tartozik – a szomatikus betegségek, mint a cukorbetegség vagy a rákos megbetegedés nem esnek ebbe a kategóriába.

Elvileg mindegyik iskolában dolgoznia kellene egy gyógypedagógusnak, kisegítő tanárnak, aki ezekkel a diákokkal foglalkozik. Pápai Annamária ezzel kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy ez a szakember nem egyenlő az iskolapszichológussal, aki kizárólag pszichológiai problémákkal tud foglalkozni, például akkor, amikor egy diák szorongással küzd.

A pedagógusoknak a nevelési tanácsadó központ is szervez képzéseket, és a sajátos tanterv összeállításában is segítenek. Tapasztalataik alapján sok tanító, tanár képezi magát, hogy hatékonyabban tudjon segíteni ezeknek a gyermekeknek, de vannak olyanok is, akik elzárkóznak ettől, arra hivatkozva, hogy nincs pszichopedagógiai képesítésük.

A törvény egyébként arra is lehetőséget ad, hogy a sajátos nevelési igényű diákok segítséget kapjanak például a nyolcadik végi képességfelmérő vizsgán: bizonyos esetekben több időt kapnak a tételek megoldására, de segítő tanárt is kijelölhetnek melléjük, aki felolvassa a tételt vagy leírja, amit diktálnak neki.

Pápai Annamária rámutatott: sok minden jól szabályozott, de a törvénynek azért vannak még hiányosságai. Jól jönne például egy módszertan arra vonatkozóan, hogy miként kell kidolgozni a speciális tantervet, ugyanakkor sokkal több képzésre lenne szükség a pedagógusok számára.

A gyakorlatban nehezebb

A gernyeszegi Teleki Domokos Általános Iskola mintegy 600 diákja közül tizenketten (hivatalosan) sajátos nevelési igényű gyermekek. Antal Levente igazgató megkeresésünkre úgy fogalmazott: ismerik ugyan a törvényi előírásokat, de náluk sem iskolapszichológus, sem fejlesztő pedagógus nem dolgozik. Hasonlóan a legtöbb vidéki iskolához.

Úgy tűnik viszont, hogy egy pályázatnak köszönhetően hamarosan részmunkaidőben alkalmazni tudnak egy pszichológust, aki felméri a gyermekek állapotát, és tanácsot tud adni a szülőknek.

vagy nincs idejük, kedvük elindulni az ezzel járó bürokratikus úton. Az igazgató szerint az iskolában a hivatalosnál sokkal több olyan diák van, akinek támogatásra, több törődésre van szüksége, ők pedig igyekeznek mindannyiukra fokozottan odafigyelni. Antal Levente azt tapasztalja, a szülők elsősorban óvodáskorú gyermekük esetében nem nézik jó szemmel, ha a pedagógus felhívja a figyelmüket a kicsi esetleges hiányosságaira és fejlesztést javasol. Holott pont ebben a korban lenne különösen fontos a fejlesztés elkezdése.

– fogalmazott, arra utalva, hogy egy osztályban a tanulók eleve legalább ötféle szinten értik meg a tananyagot, és sokszor egyenként kell valamit elmagyarázni, hogy közösen tudjanak továbbhaladni. Egy korábbi osztályába járt egy autista gyermek, akit zavart a hangoskodás, így a jelenlétében nem lehetett zeneórát tartani. De ez csak egy kis része annak, hogy adott esetben mi mindenre kell odafigyelni.

Vajda Gyöngyvér szerint nagyok sok múlik azon, hogy a szülők elfogadják és megértsék, a gyermekük – a szemük fénye, a legnagyobb kincsük – sajátos fejlődésű, viselkedésű és szakemberi segítségre szorul.

De sok esetben a szülők elzárkóznak a szakértői tanácsoktól, sőt előfordul, hogy a tanítót hibáztatják, amiért nem tud a gyermekkel foglalkozni. Ilyenkor szenved a gyermek, az egész osztályközösség, de a tanító, tanárok és a szülő is. Hiszen nincs együttműködés, nincs fejlődés.

„Állami szinten ki van pipálva, hogy van törvény, van keret, de a valóságban ez nem így van. Ördögi kör alakul ki, vesztes mindenki, aki érintett, nagyon ritka, hogy a sajátos nevelésű gyermek hatékony segítséget kapjon” – magyarázta Vajda Gyöngyvér. Ezek a gyermekek pedig nemcsak az iskolában, hanem később a társadalomba sem tudnak beilleszkedni, hosszú távon boldogulni.

Hiányzik a csapatmunka, az együttműködés

Diákként sem egyszerű úgy ülni a tanórákon, hogy nem mindent értünk meg, nem látjuk az összefüggéseket, kigúnyolnak a másságunk miatt. De mindez a szülőknek is kihívást jelent, főleg amíg ki nem derül, hogy a gyermek miért nem tud a többiekhez hasonlóan írni, olvasni, számolni, fejlődni.

és csak a nyolcadikos vizsgát megelőző hajrában derült ki, hogy a matematika terén tapasztalt hiányossága nemcsak beállítottság kérdése, hanem annál több.

– idézte fel. Szerinte az iskolákban nagyon hiányoznak azok a szakemberek, akik időben felismerik, ha gond van, akik segítenek, útbaigazítanak. És ha vannak is jó szakemberek, ők jellemzően nem dolgoznak együtt, nincs csapatmunka.

A szakember szerint hibás az az elgondolás, amit Romániában is erőltetnek, hogy ezeket a gyermekeket valamilyen módon be kell illeszteni, integrálni kell a hagyományos közoktatásba. Ez leginkább csak az államnak jó, anyagi szempontból.

De ha egy sajátos nevelésű gyermek egy hagyományos, nagy létszámú osztályba jár, nem lesz sikerélménye, és minél nagyobb a szakadék a tananyag és az ő képességei között, annál jobban lemarad.

Nekem startból van 18 ilyen diákom, és még számos gyermek, akinek nincs papírja, de segítségre szorulna. Szerencsés helyzetben van Udvarhelyen a Móra Ferenc Általános Iskola, ahol két fejlesztő pedagógus dolgozik, de vannak olyan iskolák, ahol se fejlesztő pedagógus, se logopédus, se pszichológus nincs” – magyarázta.

A szakember szerint ugyanakkor csak részben múlik az iskolán, hogy miként boldogul a gyermek, legalább ugyanilyen fontos a szülő hozzáállása is. A szülőnek partnernek kell lennie a fejlesztésben, hiszen ő tölti a legtöbb időt a gyermekkel, tudnia kell, mire figyeljen oda, mit tanítson, mire fektesse a hangsúlyt. Az lenne az ideális, ha a tanító, tanár, fejlesztő pedagógus és a szülő közösen, csapaként tudna dolgozni a gyermek érdekében.

Elvileg Romániában is van olyan eset, amikor a törvény értelmében fejlesztő pedagógust kell kijelölni egy diák mellé, de ahogy a székelyudvarhelyi szakember fogalmaz, „járni jár, de nem jut”. Az állam egyszerűen nem fizet meg pluszban egy pedagógust – ezt a szülő vagy saját zsebéből teszi meg, vagy ő maga ül be a tanórára, ez viszont nem mindig hatékony, hiszen a gyermek másképp viselkedik a szülei jelenlétében.

Hargita megyében egyébként Csíkszeredában, Oklándon és Bélborban működik speciális, kisegítő iskola, így a megyében a sajátos nevelési igényű gyermekek többsége hagyományos tanintézetbe jár.

Holott jó lenne, ha ez már az elején megtörténne, hogy a szakemberek lássák, milyen környezetből, családból jön a gyermek. Megtörténik, hogy a gyermek intelligenciahányadosa nem azért alacsony, mert nem képes többre, hanem mert soha nem találkozott azokkal a fogalmakkal, amelyekkel az óvodában, iskolában kellett volna szembesülnie” – magyarázta a fejlesztő pedagógus.

Szerinte ugyanakkor arra is szükség van, hogy megváltozzon a tanárok, a többi szülő, az osztálytársak szemléletmódja. Hogy ne nehezteljenek azért, ha egy sajátos nevelési igényű diák kevés jó válaszért jobb jegyet kap, és ne gúnyolódjanak vele. El kellene magyarázni nekik, hogy egy ilyen gyermeknek az ötösért mennyit kell tanulnia, hogy amit ő megtanul rövid időn belül, arra a társának több órát kell rászánnia. Szerinte ritka az olyan osztályközösség, ahol az ilyen helyzetet jól tudják kezelni.

A diszgráfiás tanuló segítő tanárt kapott, akinek lediktálta a megoldásokat, és így bejutott egy szakiskolába. Az autista diák pedig a tanárok, szülők, fejlesztő pedagógus támogatásának is köszönhetően gimnáziumba jutott be.

„Csapatmunka volt, amit sikernek könyvelek el, hiszen a diákok esélyt kaptak arra, hogy tovább tudjanak tanulni. Ha nem veszi őket körbe ennyi segítő, akkor nem lett volna erre esélyük” – fogalmazott.