Az első gépkocsi Székelyudvarhelyen Daróczi Ignácé volt 1910-ben: a tulajdonos a volánnál, az autóban a barátai (fotók Forrása: Vofkori György: Székelyudvarhely – Várostörténet képekben. Békéscsaba, 2009)
Manapság kis túlzással minden mezei útra aszfalt kerül, de vezetni még mindig nem tudunk rajta civilizáltan, nyomjuk ezerrel, aztán ütközünk, borulunk nagyokat. Milyen a székelyföldi autóvezetési kultúra? Rosszabbak, jobbak vagyunk-e másoknál ezeken a kacskaringós, de már nem feltétlenül rossz utakon? Melyek a balesetek fő okai, mikor történnek, kik okozzák főleg? Hogyan lehet ezt egyáltalán megváltoztani, lehet-e? Miért vezetünk agresszíven, az alapvető szabályokra fittyet hányva? Miért van az életnek ennek a területén is ez az állandó székely „feszedezés”, virtuskodás? Megannyi kérdés, amire megpróbálunk választ adni.
2021. január 10., 10:142021. január 10., 10:14
„Az Olt és a Csíki utca sarkán vasárnap este fél nyolckor nagy riadalmat keltett egy automobil, melynek pöfékelő zajától majdnem elragadt két ló kocsival együtt. Az automobil az Olt utca felé igyekezett nagy zajjal és meg nem engedhető gyorsasággal” – ezt írja a Sepsiszentgyörgyön megjelent Székely Nép újság 1907-ben, abban az időben amikor az első gépkocsik megjelentek Székelyföldön.
Székelyföld modernizált közútjairól a 19. század közepe óta beszélhetünk – az akkori állapotok köszönőviszonyban sincsenek a maiakkal, de főbb, a nagyobb településeket összekötő utak nyomvonalai, a terepadottságok miatt (a völgyek és folyók mentén) nagyjából ugyanazok. A székelyföldi közutak korszerűsítése az 1850-es években kezdődött, az utakat az akkori osztrák kormány katonai és gazdasági érdekeinek megfelelően modernizálták. 1867 után, tehát a kiegyezést követően az állami utakat az éves állami költségvetésbõl építették és tartották fenn, műszaki szolgálatukat az államépítészeti hivatalok látták el, a közutakat a községek gondozták.
1870-től a vasutakkal párhuzamosan futó utak egy része a vármegyék kezelésébe került. Ebben az időben a folyamatosan épülő vasútvonalak tulajdonképpen hátráltatták az utak fejlesztését, a közutakhoz való viszony csak a 20. század első felében változott meg Magyarországon, tulajdonképpen a gépkocsik megjelenésével. A fogatok, hintók és más addigi járművek mellett megjelentek az autók és az egyre jobban elterjedő gépjárműforgalom a közúthálózat általános felújítására, modernizálására sarkallta az államot. Például az 1907-től életbe lépett útállamosítási program évente háromszáz kilométernyi törvényhatósági út megváltását tette lehetővé.
Az impériumváltás után a román kormány törekvése az volt, hogy jobb összeköttetést valósítson meg Erdély és az Ó-Románia között mind a vasút, mind pedig a közúthálózat szempontjából. A két világháború közötti időszakban már megszokott látvány volt a személygépkocsi vagy az autóbusz látványa Székelyföldön.
– a számok rohamosan növekedtek, hiszen egy 1939-es adat szerint Erdélyben (a Bánát és Partium nélkül) összesen 6889 járművet jegyeztek, ebből 3631 személygépkocsi. 1925-ben Székelyudvarhelyen ötven, két évvel később 102 autó volt.
Közlekedési balesetek, méghozzá sérüléssel járó, netán súlyos kimenetelű szerencsétlenségek már száz évvel ezlőtt is előfordultak, de a két világháború között is voltak szép számmal. Például a Csíki Lapok 1909 júliusában számol be arról, hogy Zsögödben gróf Mikes cs. és kir. huszárkapitány 60 lóerős automobiljával közlekedett, amikor Barcsai Dénes lovai megbokrosodtak, a gépkocsi pedig nekik rohant. Nagyobb baj nem lett, csak Barcsait kellett kórházba vinni, de a cikkíró megjegyzi, hogy „Kívánatos volna, ha az automobil tulajdonosok legalább a községek között mérsékeltebb iramban vezetnék gépeiket, mert az indokolatlan gyorshajtás előbb-utóbb végzetes szerencsétlenséget okoz, mi ép ugy érheti e gépkocsiban ülőket is, mint a más járművel közlekedőket.”
– a Székely Közélet tudósításából tudjuk, hogy egy Brassóba tartó teherautó ütközött a Kolozsvár és Brassó között közlekedő gyorsvonattal, a balesetben a teherautón a pénteki hetivásárra tartó asszonyok közül öten szörnyethaltak. A húszas-harmincas években már foglalkozásnak számított a sofőrködés, a városokban lehetett gépjárművezetést tanulni – például Székelyudvarhelyen többek között ifj. Barkóczy Albert és Jirgal Alajos oktatták az autóvezetést.
– nemcsak a városokat, településeket összekötő úthálózat, hanem egy adott településen belül is sok és sokféle modernizálást végeztek. Például Székelyudvarhelyen a városból a Szejke felé kivezető főút (a mai 13A) akkor módosult: addig a mai Ugron Gábor utca volt a főút, ám 1942-ben az Ugron-birtokból egy részt „lecsípve” valósult meg a mai út.
Egy személyszállításra átalakított kisteherautó 1927-ből
A székelyföldi városok nagy részében a hatvanas évek végéig, a hetvenes évek elejéig kockakövekből voltak a fontosabb utak – az ország megyésítését követően, a hetvenes évek közepétől keződtek a nagyobb mértékű aszfaltozások, amelyet szintén a gépjárműforgalom növekedése vont maga után. A tömegközlekedést ekkor még mindig elsősorban a vasút jelentette, de rendszeres buszjáratokról a húszas évek óta beszélhetünk.
A gépjárműforgalmat fokozatosan szorította vissza a hetvenes évek végétől érezhető üzemanyagkrízis – ez odáig fajult, hogy a nyolcvanas évek végén már a benzint és a gázolajat is jegyre lehetett venni, akárcsak az alapélelmiszereket. Óriási nehézségek közepette lehetett személygépkocsit vásárolni, sok esetben több évig kellett várni egy kiutalt Daciára. Azzal sem mehetett akárhová és akármikor, hiszen a Ceaușescu-éra utolsó évtizedeiben például olyan jogszabály is érvényben volt, amely szerint egyik vasárnap a páros, a másikon csak a páratlan számú autók közlekedhettek.
A rendszerváltás utáni évekre ez az amúgyis gyenge lábakon álló infrastruktúra rohamosan romlani kezdett, Románia és ezen belül Székelyföld a gödrök hazája lett – ezzel szemben pedig rohamosan megnövekedett a gépjárművek száma. Az elmúlt három évtizedben több hulláma volt a használt autók Romániába való beáramlásának, az autózás igazi kultusz lett, a járművek száma nagyon megnőtt.
Az utóbbi tíz-tizenöt évben Székelyföldön (is) tapasztalható sokadik, de rendszeres és szinte minden kisebb településre kiterjedő aszfaltozási hullám egy másik jelenségre derített fényt: útjaink vannak, egyre több autónk van, de a gépjárművezetési kultúránk nem növekedett olyan ütemben, mint az autók és az aszfaltozott utak mennyisége.
Az udvarhelyi rajoni néptanácsszolgálati autói, egy Pobedaés egy Moszkvics (1957)
A romániai újságolvasó a hosszú évek óta rendszeresen közölt autóbaleseti statisztikákat bizonyára rossz szájízzel nyugtázza. Bár az elmúlt évtizedben a halálos autóbalesetek száma az országban 22%-kal csökkent, a tagországok között mind 2010-ben, mind pedig a legutóbbi felmérésen az utolsó helyet foglaljuk el az 1000 lakosra számított halálos balesetek alapján. A közkedvelt újságírói értelmezés szerint a romániai sofőröknek „hiányzik” az autóvezetési kultúrájuk, pedig az egyáltalán nem hiányzik, hanem nagyon is jelen van.
Ha a közlekedésbiztonsági adatokat térképre vetítjük, kézenfekvő megállapítás, hogy a feszesebb, kimértebb kultúrát képviselő északi országokban, mint a németek, angolok, vagy skandinávok esetén a baleset esélye is kisebb. A rugalmasabb, s nagyobb esetlegességgel jellemezhető kultúrák, mint a kelet-európai, s főként balkáni államok közlekedése túlnyomórészt nagyobb rizikóval jár. A közúti infrastruktúra, vagy a gépjárművek fejlesztésével, a forgalom irányításával és ellenőrzésével ugyan elérhető fejlődés, azonban a kulturális beidegződéseket nem lehet egykönnyen megváltoztatni. A baleseti statisztikák javulásának a mértéke az uniós átlaggal csaknem teljesen egybeesik, de a romániai utak biztonsága talán sohasem lesz a skandinávokéhoz hasonló.
Egy korábbi szaktanulmány megállapítása szerint a fejlett műszaki jellemzőkkel épített gyorsforgalmú utak km-re számított balesetszáma fele, illetve harmada a korszerűtlen utakénak. Az Országos Statisztikai Hivatal (INS) legutóbbi közlése alapján Románia 86 ezer km hosszú közútjának csaknem egyharmada, 28 ezer km kövezett és földút. A fejlesztési programok és építkezések monitorizálásáért felelő Pro Infrastructura Egyesület jelenlegi elnöke, Ionuț Ciurea is abban összegezte a problémát, hogy az infrastruktúra nem felel meg a jelenlegi autópiac követelményeinek.
A közúti infrastruktúra fejlesztésével és kezelésével megbízott társaság (CNAIR) egykori szóvivője, Alin Șerbănescu a Deutsche Welle romániai riporterének óvatosan úgy fogalmazott, hogy
A romániait a németországi helyzettel állította kontrasztba, ahol egy pályázatot megnyert építész betű szerint betartja a szerződést, s nem próbál meg a kivitelezés rovására nyerészkedni. Az infrastruktúra fejlesztése tehát hiába tekinthető az uniós közlekedésbiztonsági stratégia alappillérének, ha a projektben résztvevők megvesztegethetők.
A Deutsche Welle riportja a romániai utak kétes minőségére is kitér, amelyek oka valahol a befektetések hiánya és a korrupció határán keresendő. A sajtóhírekből jól ismert Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának újraválasztott elnöke és további 12 vádlott-társa ellen indított, immár hét éve húzódó bírósági eljárás. Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vádjai között két megyei útszakasz javítása kapcsán, közérdek ellen elkövetett többrendbeli hivatali visszaélés is szerepel.
A DNA vádiratát megszellőztető Átlátszó Erdély még 2015-ben közölt részleteket az ügyről. A tényfeltáró riportban szerepel, hogy a megyei tanács által szabálytalanul kiírt közbeszerzéssel a Stravia Group SRL-t hozták előnybe, akivel később összejátszva a 131-es megyei út felújításakor az előírt 16 helyett csak az 5 cm-es felső koptatóréteget fektették le. A hat alkalommal újrakezdett bírósági tárgyalás azóta sem zárult le.
Ha a Balkán határvonalát történelmi-szellemi törésvonalnak is tekintjük, s elismerjük a kölcsönös szellemi kisugárzást, figyelembe vesszük az elmúlt száz év népességmozgásait, melyek során jelentős regáti román lakosság telepedett meg az erdélyi városokban, akkor a balkániság határai kitágulnak.
Székelyudvarhely főtere a kockaköves borítással és az épülő szállodával a háttérben (forrás: Márton Zsigmond: Székelyudvarhelyi életképek az 1960–80-as években. Székelyudvarhely, Haáz Rezső Múzeum, 2020)
A pozitív példák között kiemelt Svédország már 1997-ben olyan ambiciózus tervet fogadott el, amely zéró toleranciát hirdetett nemcsak a halálos közúti balesetek, de a súlyos személyi sérülések esetén is. A balesetek súlyosságának csökkentésénél épp az úthálózat korszerűsítését hangsúlyozzák, amely területen Romániának oly nagy hiányosságai vannak. Ha az emberek biztonságigényét tekintjük, az is beszédes, hogy Svédországban már a 2000-es évek elején arról írtak, hogy az utasok (nem a sofőrök) 95%-a használja a biztonsági övet. A Deutsche Welle riportja szerint a romániai hatóságok egybecsengő véleménye, hogy a közlekedési balesetek legfőbb oka a sofőrök fegyelmezetlensége, a szabályok figyelmen kívül hagyása.
A 2000-es évektől az uniós tagországok közlekedésbiztonságában megfigyelhető különbségek jelentősen csökkentek. A halálozási arányokat tekintve a skála két végét jelentő Svédország és Románia között mégis négyszeres a különbség. Az országok közötti eltérések csökkentése érdekében 2019-ben egy, az Európai Parlament által finanszírozott projekt lépett életbe, amely román közlekedésbiztonsági szakemberek bevonásával zajlik. Hogy a kulturális sajátosságok felülírhatók, azt a hagyományosan rosszul teljesítő Görögország esete mutatja, amelyik az elmúlt években az unió legkiemelkedőbb fejlődését mutatta, a halálos áldozatok számát 45%-kal csökkentve.
Noha Svédország a mérések alapján is távol húzódik Romániától, a Kolozsvár-Malmö repülőjárat néhány óra alatt egymás szomszédjaivá tehet minket. A közlekedésbiztonság feltételei kétségkívül fejlesztendők, mégis önromboló lehet az az újságírói gyakorlat, amelyik az „Európa sereghajtói” címkét sulykolja belénk. Nem az autóvezetési kultúra hiányáról, hanem a kultúra megnyilvánulásáról beszélhetünk.
Autóvezető-oktatót és pszichológust kérdeztünk a közlekedési kultúráról
Szilágyi Ferenc székelyudvarhelyi autóvezető-oktató, közlekedési szakember szerint a legfőbb gond a közlekedési kultúra hiánya.
– Ez oda vezethető vissza, hogy a 90-es évek elején robbanásszerűen kezdett nőni az autók és vezetői jogosítvánnyal rendelkezők száma, viszont nagyon sok vezetőnek a szülei még nem autóztak, illetve, ha igen is, alacsony számban. Alig volt akkor olyan vizsgázó, akinek már a nagyszülője is autózott volna. Innen ered a kultúra hiánya: nem volt akitől látni, hallani, hogy miként kellene viselkedni az utakon.
– Mi az, ami a leginkább szembetűnik a székelyföldi autóvezetők „stílusában”?
– Sajnos nemcsak a székelyföldi vezetők stílusában tapasztalható, hanem más népeknél is az „énközpontúság”, tehát az enyém az út, enyém a parkoló, én legyek legelöl, álljon félre mindenki. Nálunk a régi rendszerben tapasztalt sorbanállás kenyérért, tejért, benzinért, az autóbuszra való felférésért, ahol gyúródni, simlizni kellett az elsőbbségért, beivódott a lelkekbe és ez tapasztalható a közutakon is a mai napig. Ugyanez észrevehető a bankautomatánál, az üzleti pénztárnál való sorban állásnál is, ahol egymás nyakába lihegve nincs türelmünk várakozni.
– Mit jelent az agresszív vezetői stílus? Mi lehet ennek az oka?
– Az agresszivitást a közutakon sok szakember tanulmányozza, és ez a jelenség nem idegen az áhított, példaként emlegetett nyugati társadalmakban sem: németországi és hollandiai kutatások is igazolják, hogy náluk is negatív előjelet kap a jelenség, és érdekes, hogy amíg egyesek a mindennapi életben aránylag csendes viselkedésűek, a zárt dobozban hajlamosak lesznek az agresszióra. Érdekes módon majdnem mindenki saját magát feleannyira tartja agresszívnek, mint a többi közlekedési résztvevőt. Az agresszivitást előidézheti a magamutogatás belső kényszere, az énközpontúság, a lelkiállapot, de a családi-, munkahelyi viszonyok is.
– Meg lehet különböztetni a vidéki vezetői stílust a várositól?
– Ahogy telnek az évek – 1990 után már eltelt harminc év – egyre észrevehetetlenebb a különbség az aktív vidéki és városi vezetők között. A ritkábban autózóknál észrevehető, hogy kicsit akadoznak, téblábolnak az úton, de talán ezért, mert tudják ezt magukról, óvatosabbak is – ezzel meg irritálják a „városi menőt”.
– Mi lenne a megfelelő megoldásszabályozás bevezetése akár annak érdekében, hogy kulturáltabb legyen a székely vezetői stílus?
– Gyereknevelés a családban: gyalog, biciklin, rollerrel, utasként pedig az autóban (gyerekülés, öv, ajtónyitás, stb.). A napközikben, iskolákban időközönként a közlekedési ismereteket kellene bővíteni az osztályfőnök és a szakember bevonásával. A sofőriskolákban nagyobb hangsúlyt kell fektetni erre a témára, ugyanakkor a közúti szabályokat szigorúan kellene betartatni a résztvevőkkel. Ilyenek a sebesség, a sávok használata, a folytonos vonal, az útszéli megállások, valamint az előzések.
A közlekedésbiztonság európaitérképre vetítve, 2018-as adatokalapján (forrás: G4media.ro)
Kalóz János György kolozsvári pszichológus szerint egyszerű a képlet: minél nagyobb a város, annál agresszívebb a vezetési stílus
– Nem nagy titok, hogy a nagyvárosok nagyon gyorsan fejlődtek a forradalom óta, az infrastruktúra pedig nem. Rengeteg autó jelent meg, ami ma már nem fér. Az emberek nyilvánvalóan szeretnének minél hamarabb eljutni A pontból, B-be és megjelenik az elvárás: „Hogyha én sietek, akkor te is siess!”. Nem egyszer tapasztaltam, hogy annak ellenére, hogy én sem szoktam boldogtalankodni a kormány mögött, ahogy zöldre váltott a lámpa, máris ledudáltak. „Neki” mennie kell és ő megy is: egyszerűen annyira róla szól, hogy neki oda kell jutnia és minél hamarabb, hogy teljesen megfeledkezik arról, hogy nem egyedül van a forgalomban.
A másik tényező az emberben levő frusztráció, különböző helyzetek miatt, a sok lerétegelt, elnyelt és nem feldolgozott konfliktus. Azokat cipeli magával és a gépjárműforgalomban ezek nagyon ki tudnak bukni és rá tudja nyomni a másikra: „Ő miért nem siet?”. Megfeledkezik arról, hogy nem egy versenypályán vagyunk és nem kerékpörgetve kell indulni, hanem nyugodtan, betesszük egyesbe és elindulunk, mert ez a normális. Tapasztalhattuk, hogy lehúzzák az ablakot, ordítanak, elküldik egymást mindenhová, és lehet látni, hogy nem erről az incidensről szól a történet, hanem van ott sok minden más. Csakhogy éppen nagyon jól rá lehet vetíteni és jól ki lehet engedni a gőzt, az összes haragot, frusztrációt, fájdalmat, mérget a másikra.
– Hogyan lehet ezen túllépni?
– El kell fogadni, hogy egy nagyvárosban akár napi két órát eltölthetek a forgalomban addig, amíg otthonról a munkahelyemig érek. Hol lehet ezzel kezdeni valamit? A hozzáállásomon. Lehet egy jó zeneválogatást tenni, beszélgetek az utastársammal, felhívok valakit (handsfreevel). Valójában én döntöm el ebben a helyzetben, hogy fejelem-e a kormányt idegességemben, vagy pedig elfogadom, hogy ez van és megpróbálom a lehető legjobbat kihozni belőle. Nagyjából ezek a legjellemzőbbek a nagyvárosi forgalomra. A kisvárosra vagy falura inkább a kisvárosi vezetői attitűd jellemző. Más, mert nincs annyi autó, nem olyan a forgalom, nem ugyanolyan ritmusban fejlődik és viszonylag egyszerűbb eljutni A-ból B-be. Nincs az a sietés, rohanás, futás. Lassúbb az élet és rengeteg stresszhelyzet csökkentett minőségben jelenik meg, a stressznek az intenzitása is más. Ismerem mindkettőt, mert csíki vagyok és Kolozsváron élek, de számomra például otthon élvezet vezetni. Otthon azt érzem, hogy amikor a városban vezetek, én vagyok a király.
– Lehet ezt tanulni?
– Lehet. Kondícionálásal. Tanulható és nem egy egyszerű folyamat. Kedvesen és mosolyogva, akár puszikat küldve leállíthatjuk a másik ideges sofőrt – egyszerűen azért, mert ezzel nem tud mit kezdeni. Totál lefagy, mivel ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy agresszív viselkedésmódra agresszíven válaszolunk. Nyilván ebben is van egy kis irónia, de ettől függetlenül az ideges fél nem tud mit kezdeni ezzel, nem tud erre reagálni, és innen leáll az egész agresszív történet. Nem könnyű dolog nem belemenni a játékba, főként az első próbálkozásoknál akár kemény helyzetek is kialakulhatnak. Nagyon tudatosan, elköteleződve lehet lassan elérni, hogy tudatosan beépíthessük a reflexeinkbe.
– A székelyekre a „feszedezős” vezetői stílus inkább jellemző?
– Lehet, de ez nem feltétlenül csak a székelyre jellemző… Maga a vérmérséklet nagyon számít a vezetésben is. De lehet korrigálni mindent: akarattal és jószándékkal.
– Hogyan vezessünk, hogy jó legyen?
– Tudatosan és felelősen. Elsősorban magammal, a családommal szemben, a forgalomban levő sofőrtásaimmal szemben. Mert mindannyian szeretnénk eljutni valahová.
Források, hivatkozások
Székelyföld története I–III. (MTA BTK, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Haáz Rezső Múzeum). Székelyudvarhely, 2016
Gidó Csaba: Vasszekér és mozdonygőz. A székelyföldi vasút története (1868–1915). Csíkszereda, 2013. (letölthető: https://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf2386.pdf)
Gidó Csaba – László Márton: Észak-Erdély és Magyarország 1940. évi gazdasági fejlettségének összehasonlítása. Limes, 2. sz. (2006) 19-40. o. (letölthető: http://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf952.pdf)
Vofkori György: Székelyudvarhely – Várostörténet képekben. Békéscsaba, 2009.
Márton Zsigmond: Székelyudvarhelyi életképek az 1960–80-as években. Székelyudvarhely, Haáz Rezső Múzeum, 2020.
Digiteka.ro (Székely Közélet 1918-1944, Csíki Lapok 1889-1944, Székely Nép 1906-1944)
http://epa.oszk.hu/00600/00691/00050/pdf/EPA00691_magyar_tudomany_2008-02_145-162.pdf
https://ec.europa.eu/commission/presscorner/detail/ro/qanda_20_1004
https://szekelyhon.ro/aktualis/tovabb-huzodik-a-per-borboly-csaba-ugyvedje-pontositasokat-kert
https://ec.europa.eu/romania/news/20200611_siguranta_rutiera_ro
https://www.dw.com/ro/rom%C3%A2nia-drumurile-care-ucid/a-48547845
https://atlatszo.ro/kozpenzek/perek/bunvadi-eljarasok/borboly-aszfaltozos-trukkjei-itt-a-vadirat/
https://kronikaonline.ro/erdelyi-hirek/halalba-visz-a-gepkocsivezetesi-kultura-hianya-n-tobb-oka-lehet-a-romaniai-soforok-altal-nyugaton-okozott-sulyos-balesetek-nagy
KILÁTÓ - DOM
Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap havonta megjelenő oknyomozó, háttérinformációs kiadványában, a Kilátóban látott napvilágot január 4-én.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!