Hivatás, a papi élet meghatározója

– Hogyan határozta meg életét a hivatás?

– Minden embernek van hivatása, hiszen a Jóisten nem céltalanul teremtett bennünket. Szent Pál apostol nagyon szép példázata a korintusiakhoz írt első levelében a test hasonlata, miszerint az emberi test sok testrészből tevődik össze, és mindegyiknek megvan a maga szerepe és feladata, együtt az összes teljesíti be a testnek és az embernek a feladatát. Egyik testrész sem mondhatja azt, hogy rám nincs szükség, hiszen anélkül csonka lenne az emberi test, vagy ha az egyik megbetegszik, akkor az egész test megérzi. Így van nekem is hivatásom, amit már gyermekkoromban megéreztem, hiszen nagyon közel laktunk a templomhoz, csak a vasút választott el. Ezért jóformán minden reggel jártam szentmisére, az oltár körül szolgáltam, ministráltam.

Mert ahogy Arany János Családi kör című versében írja, hogy „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!”, valahogy így volt ez az én életemben is, mert nemcsak ott a templomban, hanem még otthon is szerettem a „paposdit” játszani. Úgy érzem, hogy az Úr Jézus példabeszéde a kincskereső emberről, benne a kétféle ember a hivatás kétféle formáját mutatja be.

A papságban is vannak úgynevezett késői hivatások, mint például akik nem érettségi után lépnek be a papnevelői intézetbe, hanem sokszor az egyetem vagy évek munkája után.

– Voltak megingások, krízisek a hivatásában?

– Elmondhatom, hogy egyszerűen csak ráleltem a magam hivatására, és azt is hozzátehetem, hogy ebben soha nem inogtam meg. Soha nem merültek fel menet közben kétségek, hogy itt van-e a helyem. Ez is talán a Jóistennek egy külön kegyelme volt számomra, mert hűségben mindvégig kitartani nem magától értetődő.

– Évekig lelki vezetőként, oktatóként tevékenykedett a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolán. Milyen tapasztalat volt ez, milyen kihívásokkal szembesült a kispapok hivatástudatának megerősítése terén?

– Tizenkilenc évet szolgáltam a papnevelő intézetben lelki vezetőként. Fiatalon, 35 évesen, tízéves papi múlttal kerültem oda. Erre a feladatra külön nem készültem, sosem gondoltam arra, hogy felkérést kapok arra, hogy a kispapok lelki vezetője legyek. Éppen ezért sokszor elgondolkodtam azon, miközben engedelmeskedtem a felkérésnek, hogy vajon tudom-e azt tenni, amit igazából elvárnak tőlem? Akkor jutott eszembe az, hogy különleges módon egy nőt sem készítenek föl arra, hogy édesanyává legyen, sem arra, hogy a gyermekét hogyan nevelje. Ő, ahogy látja otthon a családban, úgy teszi, hiszen átérzi azt, hogy a nevelésben a legfontosabb a szeretet, amivel körülveszi gyermekét. Valahogy én is így fogtam fel, hogy

Ebben a nevelésben sokféle kihívás van, hiszen egy fiatalembernek – különösképpen annak, aki még keresi a helyét – segíteni kell abban, hogy megtalálja a maga helyét, hivatását.

A legfontosabb dolgok egyike volt ebben eligazítani őket, emiatt sokat kellett beszélgetni velük, meg kellett tárgyalni a kételyeiket, problémáikat, és eligazítást kellett nekik adni. Nagyon nagy kihívás volt, hogy nagyon sok fiatal úgy jött be a szemináriumba, hogy a családi körülményei nagyon rosszak voltak. Voltak, akiket csak az egyik szülő vagy a nagyszülők neveltek. Ezek a családi helyzetek rányomják bélyegüket a fiatalok helyzetére, nem volt egyszerű az életük a rendezetlen családi körülmények miatt. Támaszuknak kellett lenni, és pótolni azt, ami igazán hiányzott az életükből. Ez néha elég nagy kihívásnak bizonyult. Természetesen ezt is csak szeretettel lehetett jól csinálni. Olyan szempontból is voltak kihívások, hogy többen voltak, akik olyan családból jöttek, ahol „egykék” voltak. Velük kapcsolatban az ember azt tapasztalja, hogy otthon nagyon elkényeztetik, mindent próbálnak megadni nekik, és emiatt nehéz őket arra nevelni, hogy nemcsak „én” vagyok, hanem a másik is, akit figyelembe kell venni és alkalmazkodni kell hozzá. Ugyanakkor esetükben arra is rá kellett világítani, hogy meg kell küzdeni a dolgokért.

Ezek voltak azok a nehézségek, amik elég sok energiát vettek igénybe, de úgy érzem, hogy azok, akik között éltem, nagyon szerettek. Én pedig a legjobb tudásom és belátásom szerint tudtam értük tenni.

– Az egyház életében mindig vannak nehézségek. Ilyen például az utánpótlás biztosítása a szolgálatban. Manapság egyre kevesebben jelentkeznek a papnevelő intézetbe. Mik az okai ennek?

– Érdekes, hogy az elmúlt rendszerben, amikor a vallás jóformán tiltott volt, illetve sokat tettek ellene, és próbálták a fiatalokat is eltántorítani tőle (egyebek közt ezért is vitték el katonának, hogy kicsit „átdolgozzák” őket), mégis népes volt a társaság a Gyulafehérvári Papnevelő Intézetben. Amikor én 1979. január 10-én bevonultam a szemináriumra mint spirituális (lelki vezető – szerk. megj.), 172 kispap volt, ma alig vannak ötvenen a négy egyházmegyéből. A mostani első évre már csak öt jelentkező volt, akik felvételt nyertek az intézetbe. Ez nagyon kevés. Mi magunk is gondolkodunk ezen, a legutóbbi papi szenátus ülésén is téma volt a papi utánpótlás témája.

Statisztikáink szerint a gyulafehérvári főegyházmegyéből elég sok fiatalember van, aki nem itthon, hanem a kivándorlás eredményeképpen például Magyarországon lett vagy lesz pap. Ha ők mind itthon lennének vagy itthon jelentkeztek volna a szemináriumra, akkor nem fenyegetne az a krízis, ami akár Magyarországon, akár még nyugatabbra a papi utánpótlás terén van. A mi közösségünkből most is kerülnek ki papok, csak sajnos nem biztos, hogy itthon is maradnak, ennek ellenére mi folyamatosan bizakodók vagyunk, hogy ez nem lesz mindig így. A másik tény, hogy most ebben a technikailag nagyon előrehaladott világban sok Nyugatról beáramló dolog itt is nagyon sokakat „megfertőz”, és a mi vidékünkön az a vallásosság is, ami megvolt – például a népi vallásosság –, úgy látszik, hogy kezd megszűnni, és csak azok maradnak meg benne, akik öntudatosan vállalják a vallásos, keresztény életet. Ebben a vonatkozásban is az előbbi megállapításomat tartom, miszerint ez a hullámvölgy nem lesz tartós és lesz majd másképp is.

– Nem túlzás, hogy történelmi időket élünk, Székelyföldre látogatott Ferenc pápa. Hogyan látja, milyen hozadékai vannak a pápalátogatásnak az itt élőkre nézve?

– A pápalátogatással kapcsolatban sajnos a külső körülmények nem voltak olyanok, amelyek nagyon amellett lettek volna, hogy ez az esemény népünk számára igazi élmény legyen, mert mind a román, mind a magyar szélsőségesek olyan dolgokat hangoztattak, amelyeknek különös módon semmi alapjuk nem volt, de ezzel nagyon sok ember lelkében kétségeket ébresztettek, akik emiatt távol maradtak vagy ellenséges módon kezelték ezt a helyzetet. Annak ellenére, hogy esős volt az idő a pápalátogatás napján, mégis akkora tömeg fogadta a Szentatyát, mint amennyien máskor a pünkösdi búcsún össze szoktak gyűlni. Ez azt mutatja, hogy azoknak, akik a nehezítő és negatív körülmények (például a beléptetésnél alkalmazott túl drasztikus ellenőrzés) ellenére mégis kitartottak, élmény volt és élmény is maradt a pápalátogatás.

Elég sok harc folyt azért, hogy a Szentatya Csíksomlyóra eljöhessen, úgyhogy ennek megvalósulásáért nagy hálát érzünk, ezért is mentünk el most, szeptember 18-án Rómába, hogy az audiencia alkalmával megköszönjük a Szentatyának, hogy eljött és meglátogatott bennünket.

– Nemrégiben lett közismert, hogy Jakubinyi György érsek és Tamás József püspök kérvényezik a nyugállományba helyezésüket. Milyen gondolatokkal „búcsúzik” a püspöki tisztségtől?

– A nyugdíjba vonulásnak sohasem szabad tétlenséget hoznia magával az ember számára, csupán az életforma változik meg. Az ember felszabadul a felelősség alól, amit számára a hivatal jelentett. Én úgy érzem, nem hiába találták ki azt, hogy az emberek nyugdíjba menjenek, mert alaposan ki lehet fáradni ennyi év alatt. Egy 75 éves embertől nem lehet elvárni azt, hogy úgy dolgozzon, mint egy 45–50 éves, aki élete teljében van.

Úgy érzem, hogy ilyen szempontból nekem sokat nem fog jelenteni a nyugdíjazás. Egyházi törvénykönyvünk előírása szerint 75 éves korban be kell adni a kérést a hivatal alóli felszabadításra. Persze megtörténhet, hogy egyelőre nem fogadják el vagy kérik, hogy maradjon még az ember. Én szeretném azt, hogy végleges nyugdíjba mehessek. Ebben az állapotban is itt maradnék Csíkszeredában, ahol rengeteg munka adódik, hiszen mind a két plébánia elég nagy lélekszámmal rendelkezik, és van mit segíteni nekik. Amiben az erőm, egészségem engedi, abban továbbra is éppen úgy tevékenykednék, ahogy eddig is próbáltam tenni.