Mert ahogy Arany János Családi kör című versében írja, hogy „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!”, valahogy így volt ez az én életemben is, mert nemcsak ott a templomban, hanem még otthon is szerettem a „paposdit” játszani. Úgy érzem, hogy az Úr Jézus példabeszéde a kincskereső emberről, benne a kétféle ember a hivatás kétféle formáját mutatja be.

A papságban is vannak úgynevezett késői hivatások, mint például akik nem érettségi után lépnek be a papnevelői intézetbe, hanem sokszor az egyetem vagy évek munkája után.

– Évekig lelki vezetőként, oktatóként tevékenykedett a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolán. Milyen tapasztalat volt ez, milyen kihívásokkal szembesült a kispapok hivatástudatának megerősítése terén?

– Tizenkilenc évet szolgáltam a papnevelő intézetben lelki vezetőként. Fiatalon, 35 évesen, tízéves papi múlttal kerültem oda. Erre a feladatra külön nem készültem, sosem gondoltam arra, hogy felkérést kapok arra, hogy a kispapok lelki vezetője legyek. Éppen ezért sokszor elgondolkodtam azon, miközben engedelmeskedtem a felkérésnek, hogy vajon tudom-e azt tenni, amit igazából elvárnak tőlem? Akkor jutott eszembe az, hogy különleges módon egy nőt sem készítenek föl arra, hogy édesanyává legyen, sem arra, hogy a gyermekét hogyan nevelje. Ő, ahogy látja otthon a családban, úgy teszi, hiszen átérzi azt, hogy a nevelésben a legfontosabb a szeretet, amivel körülveszi gyermekét. Valahogy én is így fogtam fel, hogy

A legfontosabb dolgok egyike volt ebben eligazítani őket, emiatt sokat kellett beszélgetni velük, meg kellett tárgyalni a kételyeiket, problémáikat, és eligazítást kellett nekik adni. Nagyon nagy kihívás volt, hogy nagyon sok fiatal úgy jött be a szemináriumba, hogy a családi körülményei nagyon rosszak voltak. Voltak, akiket csak az egyik szülő vagy a nagyszülők neveltek. Ezek a családi helyzetek rányomják bélyegüket a fiatalok helyzetére, nem volt egyszerű az életük a rendezetlen családi körülmények miatt. Támaszuknak kellett lenni, és pótolni azt, ami igazán hiányzott az életükből. Ez néha elég nagy kihívásnak bizonyult. Természetesen ezt is csak szeretettel lehetett jól csinálni. Olyan szempontból is voltak kihívások, hogy többen voltak, akik olyan családból jöttek, ahol „egykék” voltak. Velük kapcsolatban az ember azt tapasztalja, hogy otthon nagyon elkényeztetik, mindent próbálnak megadni nekik, és emiatt nehéz őket arra nevelni, hogy nemcsak „én” vagyok, hanem a másik is, akit figyelembe kell venni és alkalmazkodni kell hozzá. Ugyanakkor esetükben arra is rá kellett világítani, hogy meg kell küzdeni a dolgokért.

Ezek voltak azok a nehézségek, amik elég sok energiát vettek igénybe, de úgy érzem, hogy azok, akik között éltem, nagyon szerettek. Én pedig a legjobb tudásom és belátásom szerint tudtam értük tenni.

Statisztikáink szerint a gyulafehérvári főegyházmegyéből elég sok fiatalember van, aki nem itthon, hanem a kivándorlás eredményeképpen például Magyarországon lett vagy lesz pap. Ha ők mind itthon lennének vagy itthon jelentkeztek volna a szemináriumra, akkor nem fenyegetne az a krízis, ami akár Magyarországon, akár még nyugatabbra a papi utánpótlás terén van. A mi közösségünkből most is kerülnek ki papok, csak sajnos nem biztos, hogy itthon is maradnak, ennek ellenére mi folyamatosan bizakodók vagyunk, hogy ez nem lesz mindig így. A másik tény, hogy most ebben a technikailag nagyon előrehaladott világban sok Nyugatról beáramló dolog itt is nagyon sokakat „megfertőz”, és a mi vidékünkön az a vallásosság is, ami megvolt – például a népi vallásosság –, úgy látszik, hogy kezd megszűnni, és csak azok maradnak meg benne, akik öntudatosan vállalják a vallásos, keresztény életet. Ebben a vonatkozásban is az előbbi megállapításomat tartom, miszerint ez a hullámvölgy nem lesz tartós és lesz majd másképp is.

Elég sok harc folyt azért, hogy a Szentatya Csíksomlyóra eljöhessen, úgyhogy ennek megvalósulásáért nagy hálát érzünk, ezért is mentünk el most, szeptember 18-án Rómába, hogy az audiencia alkalmával megköszönjük a Szentatyának, hogy eljött és meglátogatott bennünket.

Úgy érzem, hogy ilyen szempontból nekem sokat nem fog jelenteni a nyugdíjazás. Egyházi törvénykönyvünk előírása szerint 75 éves korban be kell adni a kérést a hivatal alóli felszabadításra. Persze megtörténhet, hogy egyelőre nem fogadják el vagy kérik, hogy maradjon még az ember. Én szeretném azt, hogy végleges nyugdíjba mehessek. Ebben az állapotban is itt maradnék Csíkszeredában, ahol rengeteg munka adódik, hiszen mind a két plébánia elég nagy lélekszámmal rendelkezik, és van mit segíteni nekik. Amiben az erőm, egészségem engedi, abban továbbra is éppen úgy tevékenykednék, ahogy eddig is próbáltam tenni.