Tófalvi Éva már elengedte, hogy nem sikerült az éremszerzés az olimpián. Edzősködik, reméli, hogy lesz még hasonló sportoló, aki Székelyföldről indulva eljut az olimpiára
Fotó: Veres Nándor
1998 és 2018 között hat téli olimpiai játékokon állt rajthoz a csíkszeredai Tófalvi Éva biatlonista. Nagano, Salt Lake City, Torino, Vancouver, Szocsi és Pjongcsang voltak az állomások. Megannyi élmény, nagyon sok munka. Van, akinek karrierje során egy ötkarikás játékokon való részvétel sem adatik meg, ő hat olimpián szerepelt. Kétszer is az éremért utazott el, a közelében volt, hogy megszerezze. Múltról, jelenről, jövőről és az olimpiai értékekről beszélgettünk.
2022. február 04., 08:042022. február 04., 08:04
2022. február 04., 08:382022. február 04., 08:38
– Zsinórban hat téli olimpián vett részt. Ez húsz évet ölel fel, azaz egy egész sportolói karriert. 1998-ban volt az első, amikor Naganóban szerepelt.
– Akkor nem is tudtam, mi az, hogy olimpia. Odajutsz, meglátod, hogy minden egyes sportoló egy ász, valamilyen szinten egy sztár. Speciálisan vagy kezelve, a szervezők mindent megtesznek érted, segítenek, ahol tudnak. Egy különleges, elmondhatatlanul jó érzés olimpikonnak lenni. Jómagam kislányként voltam először ötkarikás játékokon, aztán idővel, ahogy nőttem, még jobban és jobban kikristályosodott, hogy mit is jelent az egész olimpiai eszme. Persze ahogy haladunk előre, úgy teljesen más célokkal utaztam el mindegyikre.
– Helyezés szempontjából a naganói sem volt rossz, rögtön egy tizenegyedik hellyel indított.
– Azért ment úgy, mert fel sem fogtam, hogy épp milyen versenyen indultam el. Izgalom nélkül futottam, lőttem, a végén pedig elértem egy teljesen jó eredményt. Amikor már rájöttem, hogy miről szól az egész, mi a tét, akkor megváltozott a megközelítés is. Elindulni az olimpián egy teljesen más dolog.
Csak az varázslatos, hogy mindenki egy olimpiai faluban van, ott él, ott mozog, ott étkezik. Egy helyen van az amatőr sportoló és a szupersztár, az olimpiai szellemiséget pedig mindenki a magáénak érzi.
Fotó: Veres Nándor
– Az a hat olimpia, amelyen részt vett, különbözött egymástól? Gondolom, azért a Vancouverben lévőt nehéz összehasonlítani a torinóival.
– Elsősorban minden a szervezőktől, a rendezéstől függ. Az, hogy mennyire figyelnek oda a sportolóra. Nem kell nagy dolgokra gondolni, épp a kis részletek hozzák a különbségeket. Durván hangozhat, de a leggyengébb olimpia talán épp az olaszoknál volt. Mert kiszorítottak minket egy település szélére, ahol fel volt építve az olimpiai falu. Majdnem azt az érzést adta, hogy egy börtönbe tettek be.
A legjobb a naganói volt, talán azért is, mert az volt az első. Az oroszok is nagyon kitettek magukért. A kanadai fantasztikus volt, az amerikai pedig felemás. Utóbbi nem maradt meg jó emlékként, mert akkor már éremért mentünk, túledzettük magunkat, ráadásul a verseny előtt három nappal átköltöztettek.
Fotó: Veres Nándor
– Az éremszerzés – ez az, ami elmaradt az olimpiákról. Megmarad hiányérzetként?
– Nézzük reálisan: dobogós esélyem Szocsiban, illetve Vancouverben volt. Utóbbinál már a kezemben is volt az érem. Csak az a bizonyos golyó... Ez a két olimpiám volt, hogy igen, megvolt az esélyem, hogy érmes lehessek. A többin nem, ott vagy voltak sokkal jobbak, vagy nem voltam én azon a szinten, hogy dobogóra álljak. Le kellett volna akasszam, de ez nekem nem sikerült. Ez pedig fáj, mert egy egész életed munkája benne volt. Nem jött össze. Most már elengedtem, de sokáig bennem volt, zavart ez.
– A hat olimpiai indulás mellett háromszor zászlóvivő is volt. Ez a karrier azért kereknek tekinthető, még ha a kiugró eredmény el is maradt.
– Általában egy olimpia is megadja, nemhogy hat. Valahogy a sors, az élet így hozta, hogy ott lehettem ezeken. Ezt elvenni tőlem már nem tudják. Erre büszke vagyok, hogy sikerült, ráadásul a hatodikért nagyon megszenvedtem. A többi volt, ahogy volt, de azzal úgy voltam, ha sétálni is megyek ki, akkor is megérdemeltem. Nem sokan tudják elmondani, hogy hat olimpián voltak, így büszke vagyok a sportpályafutásomra.
Fotó: Veres Nándor
– A hivatalosan pénteken kezdődő olimpián a romániai indulók között alig van székelyföldi. A küldöttség is elég kicsi.
– A mi időnkben is hasonlítottak a számok, sohasem volt nagy a delegáció. Csupán annyi a szépséghibája az egésznek, hogy
Olyan volt, hogy számoltuk: huszonnégyből tizenketten magyarok voltunk. Ez számunkra nagy érvágás, nagyon gyorsan össze kell szednünk magunkat.
Noha versenyeket már szerdán és csütörtökön is rendeztek, hivatalosan a pénteki megnyitóval rajtol Pekingben a téli olimpia.
– Jelenleg edzősködik, maradt a sportág mellett. Érkezhet valaki, aki képes lesz arra, hogy hasonlóképpen több olimpián ott lehet a rajtnál?
– A kérdés, hogy mi van az ő fejükben. Tehetséges gyerek van, de nem tudom, hogy mennyi akarat, elhivatottság van benne. Amennyiben megvan, akkor meg tudja csinálni. Na meg persze több befektetés kellene. Bázisaink sincsenek. De álljunk meg egy szóra, nemcsak ezek hiányoznak, hanem például vakszolóink sincsenek.
Máshol van négy-nyolc kisegítő, szakember van egy válogatott mellett. Nem beszélek a norvégokról, akik tizenhat vakszolóval mennek a világbajnokságra. Most kérdem én, hogy akarunk velük, ellenük versenyezni?
Fotó: Veres Nándor
– Akkor ne is említsük meg azt, hogy az ön számában, a sílövészetben honosított orosz sportolók képviselik az országot…
– Jobb, ha el sem mondom, amit gondolok. Nem lett volna jobb, ha készítünk egy komoly tervet, programot, a mieinkbe fektetjük azt a pénzt? Igaz, hogy azokkal az edzőkkel, akik most vannak a szövetségnél, ez szinte kivitelezhetetlen.
Az olimpia után köszöni szépen, lelép, aztán nekünk elő kell vennünk azokat a sportolókat, akiket miattuk félretettünk.
– Amióta már nem aktív sportoló, Hargitafürdőn edzősködik. Tehát utánpótlásban nincs hiány.
– Lenne mag. Elég sok gyerek jár a foglalkozásokra. A gyergyószentmiklósiakkal együtt csináljuk, összesen 70–80 gyereket mozgatunk meg. Fiúk szintjén nehéz, mert elhúzza őket a hoki és a foci. De a lányoknál tudnánk fejlődni. Az, hogy egy éve székelyföldi, magyar sportminiszterünk van, de még mindig nem kaptunk felszerelést, elég elszomorító.
Mind szerethetnénk olimpián érmeket szerezni, de most ez a generáció, amelyik elkezdi a sportolást, 8–12 éves. Tehát azok, akik talán tizenkét év múlva ott lehetnek az olimpián. No, nekik még felszerelést sem adunk. Szóval mit is akarunk?
Fotó: Veres Nándor
– Nagyon úgy fest, hogy ez a sportág ugyanabban a kerékvágásban maradt, mint amikor ön is nekivágott. Pedig azóta rengeteget fejlődött minden.
– Ez valóban így van. Arra sem vagyunk képesek, hogy a gyerekeket megfelelően felöltöztessük, adjunk nekik sílécet, puskát. Nekünk még most is könnyebb Magyarországról lehívni összegeket, mintsem innen kapni. Ez valahol szégyen.
Itt már az alap meg van akadva, nincs, ahogy a hivatásos sportról beszélgessünk. Így valóban nehéz lesz valakinek kijutnia nemhogy hat, de egy olimpiára is. De adja Isten, hogy sikerüljön, az pedig a miénk legyen!
Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap hetente megjelenő sportkiadványában, az Erdélyi Sportban látott napvilágot február elsején.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!