Azt nem tudtam, hogy mennyi idő szükséges ahhoz, hogy eljussak a csarnokig. A recepciónál megtudtam, hogy a következő buszra egy órát kell várnom. Közben a tévéből értesültem, hogy a váltó bejutott a döntőbe. Informáltak, hogy vannak olimpiai taxik, egyet foglaltam, 40 perc alatt ki is értem – utólag kiderült, ez az út 40 euróba került. Mire beértem, láttam a jeget, már kezdődött a díjkiosztó ünnepség. Vajon hányadikak lettek a magyarok? – tettem fel magamnak a kérdést. Amikor megjelentek narancssárgában, örvendtem, jól van, éremmel kezdődik számomra ez az olimpia. Tehát négy órával a leszállásom után már dolgoztam is.

– Már a kezdésből kitűnik, hogy nem volt könnyű olimpia. Sok tesztelés, nagy távolságok...

– A távokkal tisztában voltam, de azt nem gondoltam, hogy a logisztika ennyire bonyolult lesz. Nekifutásból azt hittem, hogy mivel kevesebb magyar és román sportoló jutott ki, kevesebb sajtós lesz a helyszínen, így zökkenőmentes lesz minden. Nem éppen így volt. Lehet, hogy kifelé az nem volt érzékelhető, hogy nehézségekkel kellett megküzdenem, de egy-egy anyagért valósággal vért izzadtam.

Három napot követően egy örmény fotós kolléga, akivel aztán összebarátkoztunk, mondta, hogy gyere, üljünk át a vendéglő részlegbe, mert ott van internet. Menet közben belelendül az ember, de amíg felfedeztem a dolgokat, az nehézkes volt.

– Azért ne csak a nehézségekről beszélgessük. Úgy gondolom, nagyon sok pozitív dolgot is megéltél Pekingben.

– Persze. A legnagyobb természetesen Liu Shaoang aranyfutama volt. De ide tehetem Liu Shaolin Sándor futamát is, csak ott a mennyből a pokolba kerültünk. Azt kellett feldolgoznunk. Ugyanúgy nagy élmény volt együtt utazni a mexikói műkorcsolyázóval, Donovan Carillóval.

Értettem, hogy a kínaiaknak meg kellett mutatniuk, hogy ott vannak a topon. Na meg a vonat, 350 km/h-val repesztett, szívesen hazahoztam volna... Az aranyérem átadásának napjára nem terveztem semmi mást, azt mondtam, gondoljunk bele, mekkora nagy tett, téli olimpián másodszor szólt a magyar himnusz.