Erdély univerzális érvényű alkotója, Székely János

Élete során több alkalommal vallomást tett arról, hogy a leghőbb vágya mindig is a világ megértése, a valódi világ megmutatása volt, hogy teljes világképét igyekezett belerejteni az irodalomba. Egy olyan filozofikus hajlamú alkotó volt, aki, egész életében, felismert igazságai kimondásához kereste az adekvát irodalmi formákat? A tudatosan végiggondolt, rendszerszerűen építkező világkép néhány eleme már a korai versekben felismerhető, végső formájában pedig a posztumusz esszékönyvben, A valódi világban áll előttünk.

A világot haláláig egységes egészként igyekezett látni és láttatni, miközben a hatvanas évek végétől már maga is szembesülni kényszerült az egész-elvű gondolkodás és a romantikától örökölt, de a klasszikus modernitás által megújított, a lét és a világ elvesztett totalitásával szembe legalább az esztétikum totalitását állító művészi magatartás válságával.

Létérzékelését és helyzettudatát a hatvanas évek végére már az illúziótlanság határozza meg, de világnézeti és morális okokból a költészeti dezillúzió esztétikájától visszariadt. A hetvenes évek elején tulajdonképpen lezáruló költészete érintetlen mindattól, ami a magyar lírafejlődésben épp azoktól az évektől kezdve lezajlott, így nem is kérhető számon rajta. Életművének hangsúlyozottan morális tartalmú, értékeket állító üzenete sohasem mások nevében, képviseletében fogalmazódik meg, a magyar lírai magatartás-hagyományokból folytatja és magáénak vallja a konfesszionálist, ugyanakkor minden küldetéstudata ellenére kerüli a váteszit.

Költészetének legjobb darabjai (például: a Tükör előtt, Taceamus, Előhang, Sajnálj meg engem, Ardzsuna kérdez, Szerelem, A régi tűz, Ígéretekkel és kényszerekkel, Semmi-soha, A vesztesek) az 1945 utáni magyar líra élvonalához sorolhatók.

Székely János szépprózája – Soó Péter bánata (1957), Az árnyék (1967),A nyugati hadtest (1979), A másik torony (1988) – nem túl terjedelmes, de az életművön belüli súlya, jelentősége annál nagyobb, még ha az utókor mindeddig ez iránt mutatott is a legkevesebb érdeklődést. Elbeszélésmódja nem szakított még teljes mértékben a történetközpontú, valóságanalóg és a lélektani realista próza eljárásaival, de művei epikai struktúráját már a létösszegző, ontológiai irányultságú és atmoszferikus, lírai hangoltságú, illetve mitizáló európai és magyar próza alakításmódja is ösztönözte.

Az autonóm személyiség létezésének társadalmi meghatározottsága már Az árnyékban is az ábrázolás tárgyává vált, de még inkább az emberi lét és társadalom alaptörvényeit modellezik A nyugati hadtest történelemidéző novellafüzérének történetei, A másik toronyban pedig már nem is a személyiség, hanem a kollektív sors kerül a megjelenítés középpontjába.

A tárgyias intellektualizmus és a mitikus jelentés irányába táguló példázatosság ötvözésével egyszerre moralizál (a legnemesebb értelemben) és gondolkodtat a szerző, aki önéletrajzi ihletésű, mégis teremtett világa implikált elbeszélőjeként nemcsak elbeszéli egykori élményeit, de folyamatosan reflektálja is, miközben az olvasóval is párbeszédet kezdeményez.

A dráma Székely számára éppúgy az önelemzés, a személyes vallomás eszköze is, mint a vers, a próza vagy az esszé. A modell értékű történelmi helyzetekben gyötrődő hősök általánosítható morális dilemmáiban, ha nagyon kutatnánk, rendre felfedezhetnénk az alkotó személyes sorsának stigmáit is. Drámai alkotásai szinte mindegyikében, nemcsak a ma is népszerű és sokszor játszott Caligula helytartójában „a társadalmi gúlán belül létező ember morális szorultságát” igyekezett Székely megmutatni: a személyiség autonómiájának lehetőségeit a hatalom szorításában.

A versformában írott történelmi tragédiákhoz ragaszkodva drámaíróként is egy már klasszicizálódott, önmagát meghaladott eszményt igyekezett megőrizni és tovább vinni, de mind az ötvenes-hatvanas évek egyéni karakterű drámai kísérletei (Dózsa, Profán Passió, Irgalmas hazugság), mind a hetvenes-nyolcvanas évek parabolikus jellegű történelmi drámái (Caligula helytartója, Protestánsok, Vak Béla király, Mórok) szükségszerűen viselik magukon a műnem XX. századi formaváltozásait, s inkább csak külsőségeikben őrzik a klasszikus tragédia formai sajátosságait. A hagyományos drámai cselekvés és konfliktus általában éppúgy hiányzik belőlük, mint a katarzist rejtő heroikus megoldások:

A XX. század második felében jellegzetes közép-kelet-európai írósors jutott osztályrészül Székely Jánosnak, de a műfaji tarkasága ellenére is egy tömbből faragott életműve túllép és túlmutat a regionális (és politikai) meghatározottságokon: legjobb művei minden személyes vallomásszerűségük ellenére kifejezik a XX. század transzcendens fogódzóktól megfosztott új emberi szituáltságát általában, mint ahogy korának közösségi sorskérdéseit is egyetemes igénnyel fogalmazzák meg, a legáltalánosabb emberi léthelyzet szintjére emelve.

Elek Tibor