– Érzelmileg talán így könnyebb volt, minthogy az utolsó mérkőzésen elbúcsúztattak volna a csapattársaid és a klubvezetés.

– A Tatabányának még öt találkozója volt hátra, a menetrend pedig úgy volt, hogy egy mérkőzést rendeztek volna hazai környezetben, azt is három játéknappal a vége előtt. A klub úgy tervezte, hogy lesz egy kisebb búcsúztatás, de miután megtörtént a sérülés, felhívtak, tudatták, hogy ezzel készültek, szeretnék méltóképpen megköszönni a kézilabdázói tevékenységem. Abban maradtunk, hogy elhalasztjuk a jövő idényre, hiszen nekem kellemetlen lett volna ezt sérülten megtenni: a húsz évet úgy lezárni, hogy mankóval mentem volna be a játéktérre.

A klub is hasonlóképpen gondolkodott, így valamikor a következő bajnoki szezonban kerítenek sort rá.

Játszottam külföldön idegenlégiósként, voltam világversenyeken. Egyszóval, minden vágyam teljesült, ami azt gondolom, hogy valakinek, aki kézilabdázni kezd, az álma lehet. 

– Semmiféle hiányérzeted nincs?

– Pontosan, egyáltalán nincs hiányérzetem. Ha pedig azt nézem, hogy idén betöltöm a negyvenedik életévem és most hagyom abba a kézilabdázást, akkor hálás lehetek a sorsnak, hogy teljes és hosszú pályafutást adott nekem. A legtöbb barátom, akikkel egy korosztály vagyok, vagy akár egy-két évvel fiatalabbak, azok már néhány éve abbahagyták. Még a sérülések is elkerültek, igaz, egy épp a londoni olimpia előtt volt, a bokatörésem, de abból is nagyon gyorsan felépültem.

– A sok jelentős eredményből van olyan, amit ki tudnál ragadni, ami sokkal édesebb számodra az összesnél?

– Nehéz kiemelni egyet vagy kettőt. Úgy lehet ezt megtenni, hogy ha szakaszonként vesszük, mint a szegedi, a veszprémi, a válogatottbeli, az idegenlégiós. Csak egyet-kettőt kiragadni képtelenség.

Rá egy évre a Veszprémmel megnyertem a KEK-et, vagyis az első nemzetközi címet szereztem. Aztán következik az olimpia, a 2012-es londoni, ott egy olyan csapat, társaság volt, akikkel mai napig tartom a kapcsolatot. Aztán a végén a Szegeddel megnyert EHF Kupa. Szegeden rengeteg jó emberrel ismerkedtem meg, végülis összesen tíz évet húztam le ott. A barátokkal, haverokkal megnyerni valamit az mindig más töltetű. Ezeket emelném ki, amennyiben a számomra legédesebbeket kellene.

– Ha már megemlítetted édesanyádat, Magdi néni sokat egyengette az utad, sok támogatást kaptál tőle.

– Az elején nehéz volt számomra. Tizennyolc évesen leérettségiztem, aztán a nyáron pakoltam, és Szegedre költöztem. Akkor más világ volt, nem volt mobiltelefon vagy videócsetelés. El kellett menni a sarokra, egy köztelefonnál bedobálni az aprópénzt, felhívni anyukádat a vonalason. Meg voltunk egyezve, hogy melyik nap, melyik este, hány órakor hívom. Így tartottuk a kapcsolatot, nem volt könnyű. 

Országot váltottál, hiába, hogy az anyaországba mentél. Most is látom, hogy a jelenkor fiataljainak sem könnyű, mire megszokják az új életmódot. Szerencsére, találtam barátokat Szegeden, felszabadultam, elkezdtem én is a főiskolások életet, így vidámabb lett minden. Az eleje kemény volt, de nagyon sok támogatást kaptam a szüleimtől, mind édesapámtól, mind pedig anyukámtól. Mindig elláttak jótanácsokkal, nem nagyon szóltak bele a sportba. Anyukám többször mondta, hogy ne mindig a csapatnak játsszál, hanem kicsit többet magamnak is. Egyébként nem szólt bele a taktikai elemekbe. Az utolsó pillanatig nézte minden egyes mérkőzésemet, még most is, hogy nem játszottam, akkor is követte a Tatabánya bajnokijait.

– Ért valamiféle megkülönböztetés, sérelem a pályafutásod során, azért mert székely vagy? Előfordult, hogy „lerománoztak”?

– Voltak ilyen hangok. Volt, aki viccesen mondta, mert nagyon kedvelt. Volt olyan is, aki véresen komolyan gondolta.

Egyelőre még nem látom át jómagam sem, hogy pontosan hol a helyem, ezt a jövő hozza el. A klubelnökkel, Marosi Lászlóval is úgy beszéltük, meglátjuk, mi lesz nekem a leginkább testhez álló. Meg a Magyar Kézilabda-szövetségnél a határon túli kézilabda utánpótlásért felelek, abban a munkában veszek részt. Igaz, most amíg játszottam, nem tudtam annyi feladatot vállalni, de többen vagyunk, voltak akik ezt vigyék. Remélem, hogy ezután több időm lesz erre is, és az alapítványra is, amit létrehoztunk.

– Ez az Együtt nővünk fel! alapítvány. Ennek az a célja, hogy felfedezze, megtalálja a tehetségeket, akik majd azt az utat járhatják be, mint a tiéd volt?

– Ez az elképzelés, hogy ilyen gyerekeket találjunk. Ez régen a magyarországi anyagi támogatás nélkül is működött. Az én esetemben a nevelőedzőm, Bakó Lajos olyan csapatot tartott fenn, hogy nem csupán a megyéből, hanem a környező magyarlakta településekről összeszedte a játékosokat. Ő ezt külső segítség nélkül is megcsinálta. Most van rá lehetőség, hogy ezt támogassuk. Ezt szeretnénk kialakítani.

Szeretnénk megteremteni a lehetőségeket, hogy aki elkezd kézilabdázni, az a legjobb körülmények között tehesse meg, mindent megkapjon. Na, meg a másik dolog, hogy ameddig lehet, addig maradjon otthon. Azért is, mert nehéz egy gyereknek egyedül országot váltania. Ha idejekorán elkerül, hiába nagy tehetség, nehéz megfelelni.

 Mellette az alapítvánnyal azt is megpróbáljuk, hogy embert neveljünk a gyerekekből, ne csak a sportra összpontosítsunk. Egy-két ötletes dolgot bevetünk, legutóbb ez például a fiatalok román nyelvű oktatása volt. Valóban, azon vagyunk, hogy találjunk pár Ilyés Ferencet.