Pogácsatörténet az ószövetségi Szent Sátortól a templombúcsús sátrakig
Fotó: Erdély Bálint Előd
Az ember igyekezett ételét finommá és ízletessé varázsolni. Mindent kipróbált; amit lehetett, megízlelt: kiötölte a sütés, főzés, párolás, flambírozás, fűszerezés, érlelés, pácolás sok száz módját. A gabona zúzása, majd őrlése után a kásafőzés mellett a kenyerek, lapótyák, kovásztalan vagy kovászos pogácsák sokaságát találták fel – a helyi adottságok kihasználásával. Mannahasznosító pusztai vándorokról, az egyiptomi sütőmester álmáról és áldozati édességcsinálásról a Bibliában.
2020. november 08., 11:162020. november 08., 11:16
Volt, ahol nem volt kő vagy alkalom kemencét rakni, és a hamuba sült pogácsa lett a divatos. Volt ahol hevített kis kézi kemencék falára tapasztották gyors- és vizes kézzel a kimángorolt palacsintatésztát. Volt ahol friss napi fogyasztású kenyerek készültek, volt, ahol inkább kétszersültek.
Az eredmény nagyon kellemes lett – megnyílt az út az édességek irányában. Az aszalt gyümölcsök, a méz, a különleges fűszerszámok csodás elegyben harmonizáltak a teljes kiőrlésű liszttől a liszlángig terjedő palettán.
Voltak gyorsan fogyasztható sütemények, puhák, frissek, és voltak hosszú ideig tartható kekszek, mézeskalács-típusúak is. Határ a csillagos ég.
Hol máshol találkozhatunk először a Bibliában a kifinomult cukrászművészettel, mint Egyiptomban? A kánaáni juhászvilágban, Jákób még egy tál kecskés vöröslencse főzelékkel fogja meg a gyomrán keresztül bátyját, Ézsaut.
A fia, József Egyiptomban, mint egy párhuzamos világban már a legmagasabb szinttel találkozik. Az a kétes megtiszteltetés éri az ifjút, hogy együtt ülhet vizsgálati fogságban a fáraó főpohárnokával és fő sütőmesterével, kiket az uralkodó megmérgezésének szándékával gyanúsítottak.
A sütőmester azt álmodja, hogy fején hordott kosárban süteményeket visz: az égből madarak szállnak alá, és ő hiába hessegteti, azok ellopkodják, széthordják a finomságokat. Az egyiptomi sírokban és templomokban gyakran látni ilyen ábrázolásokat sütemény- és pékárú-hordókat, fejükön a lapos kosárral, tálcával. Maga a történet szimbolikájával tovább mutat.
Általában a templomokban, vagy azok terasz részén – a jeruzsálemiben is (!) – voltak asztalok, ahova naponta ételáldozatot, kenyereket, süteményeket helyeztek el.
A ki-be röpködő madarak vagy az erre „szakosodott” szárnyasok csipegettek belőle, vagy volt olyan elrendezés is, ahonnan széthordhatták: a hívek úgy gondolták, hogy felviszik az égbe az istenekhez az adományt.
Nem valószínűtlen, hogy a legnagyobb éhínségben a Kérit patak bokros szurdok oldalában tanyázó hollók is a közeli Baál templomból hordták a kenyeret és húst, melynek morzsáiból sokáig tengődhetett Illés, a próféta…
Az első pogácsakészítési recepttel a pusztai vándorlás során találkozunk. Isten minden nap mannát hullatott az égből: reggel kimentek és a harmatként szétszóródott apró gömböcskéket összeszedték. Nem lehetett tartósítani, minden nap csak egy meghatározott adaggal lehetett gyűjteni: ha tartalékolni akartak, nem állott el két napnál tovább, megférgesedett.
Összegyűjtés után feldolgozták, ahogy lehetett, de estig elfogyasztották. „A manna olyan volt, mint a koriander magja, szemre meg mint a bdellium gyantája. Az emberek végigpásztázták (a környéket), összeszedegették, aztán megőrölték kézimalmon vagy összetörték mozsárban, megfőzték fazékban, s cipót sütöttek belőle; olyan ízű volt, mint az olajos kalács. Ha éjszaka harmat hullott, manna is hullott.” (4Móz 11, 7–9)
Szentírási eredetű a mai mézespogácsa-búcsúfia
Amikor a Szent Sátor belső rendjét meghatározza Mózes könyve, a „tésztanemű” kategóriájú áldozatok között ott találjuk a serpenyőben sült olajos-mézes pogácsát. „Ez legyen az áldozati adomány, amelyet Áronnak és fiainak a fölkenésük napján be kell mutatniuk: egy tized efa lisztláng mint szabályos ételáldozat: az egyik fele reggel, a másik fele este. Serpenyőben, olajjal kell elkészíteni, és összekeverve felajánlani; az ételáldozatot megsütve, feldarabolva kell feláldozni az Úrnak a megbékélés illatául. A pap, aki fiai között kapja a fölkenést, tegye ugyanezt. Ez örök törvény. Ezt az áldozatot egészen el kell égetni az Úr számára.” (3Móz 6, 13-15)
Ebből származott később a középkorban a mézeskalács kultusz. Aki kedves ételáldozatot akart vinni az Úr házába, valamilyen búcsújáró helyre (valami különleges kéréssel megcsatolva), az olajos, mézes pogácsát sütött lisztlángból.
ha katona alakú volt, akkor a háborúba menő vagy levő szerencsés visszatéréséért; ha egy baba volt, akkor gyermekáldásért vagy a kisbaba gyógyulásáért; akinek szerelmi bánata volt vagy kérése e tárgyba, az mézeskalácsszívet vitt. Ezt elhelyezték a búcsújáró hely csodatevő képénél vagy ábrázolatánál és ünnep után szétosztották a jelenlevők közt. Sokan hazavitték, és ez volt a búcsúfia. Később kialakult, hogy a „felajánlott” pogácsát áldás, szentelés után megtartották, vagy visszavették. A kereskedelem persze hamar rákattant: megjelentek a mézeskalács butikok, ahol készen lehetett vásárolni bármire találó alakot.
A gazdagabbak vagy a megszorultabbak ezüstből és aranyból készítették a ráutaló tárgyat, és azt helyezték el végleg a szent helyen. Ezek árából később templomok épültek.
Tírusz kereskedelmi kapcsolatainál Ezekiel próféta megjegyzi: „Júda és Izráel földe, ezek a te kalmáraid; búzát Minnithből és édes süteményt és mézet és olajat és balzsamot adtak csereárúidért.” (Ez 27, 17) Az „édes sütemény” keményvalutás exportcikk volt a bibliai időkben.
Testamentum
A Bibliai éléstár rovat szaktanácsadója Szász Tibor András felsősófalvi református lelkipásztor.
Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap hetente megjelenő gasztronómiai kiadványában, az Erdélyi Gasztróban látott napvilágot november 4-én.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!