Például Stark Márton, aki egy holland lányt készített fel, de a szövetségi kapitány is az én kérésemre tért vissza. Nagy dolog volt például az is, hogy egy olasz világkupás edzőt tudtunk szerződtetni, és ő is azért érkezett, mert én kértem fel. Ez volt az alpesi síben.

A biatlonban is elindult egy komoly program, ami szezon végén már az eredményekben is megmutatkozott, hiszen három sportolónk jutott ki a világbajnokságra. Síugrásban a meglévő szlovén edzővel folytattuk a munkát, mert meg voltunk vele elégedve. Ott is jött az eredmény, hiszen Vörös Virág világkupapontokat szerzett, de sífutásban is aránylag össze tudtunk rakni egy profi programot.

Kijelenthetem, hogy a 2019–2020-as szezon jól össze volt rakva, az más kérdés, hogy 2020 tavaszán megjelent a koronavírus, ezért nem lehetett megfelelően befejezni az évadot. A támogatás is megcsappant, de én azt látom, hogy

Ami a pénzügyeket illeti, stabil volt, de be kell látni, hogy amikor én abbahagytam a sízést, rengeteg szponzor elment, ebből is kitűnik, hogy számos támogató csak azért állt a síszövetség mellé, mert én világszintű eredményeket értem el. Sikerült azonban még egy-két szponzort behozni, kaptunk 2–3 kocsit használatra, sikerült plusz 20 millió forintot lobbizni a költségvetésbe, amely eredetileg 80 millió volt, de végül felvitték 100 millióra.

– Hogyan áll Magyarország sípályák, illetve a sísportokat versenyszerűen űzők szempontjából?

– Két komolyabb sípálya van Magyarországon az alpesi sízők számára, az egyik az eplényi, a másik a mátraszentistváni, mindkettőn lehetne FIS-versenyt (FIS – nemzetközi síszövetség, szerk. megj.) rendezni, tavaly majdnem sikerült megszervezni az elsőt, de sajnos két nap alatt elolvadt a hó…

Sportolók szempontjából elmondható, hogy egy jó ifjúsági korosztály állt össze, sajnos azt hallottam, hogy ezekből a versenyzőkből sokan abba szeretnék hagyni a sízést.

de összességében azt mondhatom, hogy sok gyerek kijön a műanyag pályás oktatásból, és a klubok, főleg a privát klubok foglalkoznak síoktatással. Lenne utánpótlás, csak kellene őket támogatni.

Hogy jövőre mi lesz, azt nehéz megmondani.

Én úgy vagyok vele, az élet történéseivel, hogy valami valamiért történik. Úgy éreztem, hogy ha a tagság nagyobb része nem kívánta, hogy mi folytassuk az elkezdett építkezést, akkor mi nem fogunk ellenállni. Mi emelt fővel távoztunk.

Miután megtörtént a menesztésünk, többen megkerestek, hogy menjek vissza újra elnöknek egy új elnökséggel dolgozni, de határozottam megmondtam, hogy ezt nem teszem. Mi elindultunk egy úton, elkezdődött az építkezés egy csapattal, nem engedték meg, hogy befejeződjön.

Úgy érzem, hogy a politika nem szólt bele a Magyar Síszövetségnél történtekbe. Hiába volt mellettem a politikum nagy része, ha a tagság nincs velem, és ők valami egészen másat szeretnének. Nem tudom, mit, mert ők sem tudták megfogalmazni. Demokrácia van...

– Honnan jött az az erő, hogy minden sérülés után, minden nehézség után vissza tudott térni, újra tudta kezdeni az edzéseket?

– Mindig megvolt a célom. A phjongcshangi olimpián az éremszerzés volt a vágyam, az aranyérem volt a célkitűzésem, azért tudtam minden egyes alkalommal visszatérni. Az lebegett előttem, azért tudtam mindent megtenni a célért, sok mindenről lemondani.

– Gondolom, vannak olyan edzők, akik meghatározó szerepet játszottak pályafutásában. Kiket emelne ki közülük?

– Nehéz, de mindenképpen az itthoni trénerek közül a néhai Bónis Ferencet kell megemlíteni, ő olyan volt, mint a második apám. A kinti edzők közül meghatározó szerepet játszott pályafutásomban Stark Márton, először mint szervizember, majd mint segédedző, aztán következett Dietmar Thöni és Stefan Abplanalp. Nélkülük nem juthattam volna el oda, ahova eljutottam, a világkupás mezőny élvonalába.

Szeretnék közreműködni abban is, hogy fejlesszük a székelyföldi sísportot, a téli turizmust, másrészt nyáron a különböző sportágakat segíteni, sporteseményeket idehozni Székelyföldre. Nincsenek konkrét tervek a következő hetekre, de többen több helyről kerestek meg különböző projektekben.