A vásznakon és a falakon nem létezik pardon – Beszélgetés Kuti Dénes festőművésszel

2020. február 10., 12:46

Művészetét Kuti Dénes egyfajta meghökkentő játéknak nevezi a természet eszközeivel, amelyek a kombinációkra és variációkra adnak lehetőséget. Munkái aprólékosak és időigényesek, részleteikben a szemlélő általában felfedezheti a valóságszerű elemeket, egészében és összefüggéseiben viszont egy kissé másról van szó.

Kuti Dénes

– Már kisgyerekként, elemista korában festett. Minek a hatására, hogyan került ecset először a kezébe?

– Legelőször nem is az ecset, hanem a ceruza volt, ami kilencéves koromban egycsapásra elvarázsolt. Édesanyám, hogy rajzkészségemet fejlessze (mivel második osztály végén tiszta tízes voltam, csupán rajzból volt hetesem), vett egy színes, háziállatokkal teli, összehajtható albumot, mellé egy rajzfüzetet ceruzákkal, és a vakáció első napján már oda is ültetett, hogy „tessék ezeket rajzolgatni”. Azt senki sem gondolta, hogy a tizennyolc háziállatot egy szuszra (ha emlékezetem nem csal), két nap alatt lerajzolom.

Ezen mindmáig csodálkozom, amikor elégedett szeretnék lenni magammal, mert 59 év alatt, azóta ezt nemigen mondhattam el magamról.

Két évig Marosvásárhelyen Piskolti Gábor festőművészhez jártam rajzórára. Ecset először ötödik osztályos koromban került a kezembe, amikor a Művészeti Líceumba bejutottam.

Ösvény – 100 cm x 100 cm, olaj, vászon, 1981

Képről képre éltem egész életemben

– A marosvásárhelyi és kolozsvári diákévek után miképp esett a választása Szovátára, mikor lopta be magát a szívébe először a sóvidéki táj, későbbi ihletforrása?

– Kétségkívül szeretem a táj szépségeit, legyen az sóvidéki vagy bárhová való.

Valójában a különböző tájelemek csupán eszközök számomra, hogy fantáziám (amit édesapámtól, Kuti Dénestől örököltem) kiélhesse, ha úgy tetszik, a maga furfangos, sajátos játékait, kombinációit.

Az mindenképpen igaz, hogy a gyerekkorom felsősófalvi tájélményeihez a későbbi kényszer- és véletlenszerű Szovátára kerülésem már csak ráerősítés volt, és egy sokkal ihletőbb, szerencsésebb konjunktúrává alakult, mint, mondjuk, ha egy sík alföldre kerültem volna.

Fordított perspektíva – 120 x 80, olaj, vászon, 1986

– Az egyetemi évek után fiatal, ismeretlen, vidéki magyarként sorozatosan beválogatták az országos tárlat kiállítói közé. Azóta is rendkívül termékeny, egyenletesen magas színvonalú az alkotói pályája, negyven éve csak a festészetnek él. Mi a titok, voltak-e alkotói válságok, elbizonytalanodások, szünetek ezen az úton?

– Az országos seregszemlén való sorozatos szerepléseimet tartom mai napig életem legnagyobb szakmai sikerének. Akkoriban státusszimbólum volt a Művészek Országos Szövetségének tagja lenni. Ehhez szigorú feltételek kötődtek, legnehezebbként a két országos tárlaton való szereplés volt előírva. Keveseknek jött össze, sok jó művésznek még egy élet alatt sem. A dolog pikantériája, hogy nekem eszembe sem jutott akkoriban tagnak lenni, azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák;

én azért próbáltam részt venni e tárlatokon, mert köztudott volt, hogy az a legszigorúbb országos szintű szakmai megmérettetés.

1986-ban egészen meglepett, hogy egyszerűen tagja lettem a szövetségnek. Miután 1986-ban Gyűrt mező című festményemet ellopatta egy akkori „kultúrhatalmasság” (nevét itt most nem említem), Bukarest felé se mentem (a képről nem volt átvételi elismervényem, így semmiféle pereskedést nem nyerhettem volna meg).

Pályám alkotói válságoktól, szünetektől, elbizonytalanodásoktól mentes volt, haladtam „képtől képig”, képről képre éltem egész életemben, akkor is festettem, amikor azt mások szünetnek látták, többször még be sem fejeztem egy festményt, és máris a következő egy vagy két új téma csiklandozott. Mindig időszűkében voltam és vagyok, nemhogy alkotói szünetekben sütkérezhettem volna. Hasonlítok ebben egy fiatalkori példaképemre.

Fények és árnyak – 140 x 190, olaj, farost, 1995

Elsőéves egyetemista voltam, amikor bemutattak egy akkori fiatal, híresség-számba menő marosvásárhelyi nehézsúlyú világbajnok birkózónak, Simon Lászlónak. Abban az évben már együtt is szilveszterezhettem a 160 kg-os óriással, aki a hétköznapi életben roppant visszafogott, csendes, előzékeny, szinte félénknek mondható fiatalember volt. Igenám, de ugyanez az ember a birkózószőnyegen valóságos fenevaddá változott, és ha egyebet hirtelen nem tudott csinálni, akkor letépte a füledet, kinyomta a szemedet, eltörte a kezed-lábad.

Lászlónak a szőnyegen, nálam a vásznakon és a falakon nem létezett pardon, a maximumot akartuk kihozni a szakmánkban magunkból. Ebben érzem a titkot.
Az életembe is úgy jött be a fény...

– Minek köszönhető ez a precíz és következetes munkabírása?

– Élet-, szakma- és emberszeretetemnek, pszichikai és fizikai adottságaimnak.

Ars poeticám: egy elgondolt, elképzelt képi hatás érdekében minél eredetibb, hívebb és mindenekelőtt egyéni maradhassak. Nem az emberekkel való barátkozás, hanem a megajándékozásuk volt és maradt az ösztönös célom.
Hárman – 125 x 100, olaj, vászon, 2019

– Miképp néz ki egy átlagos napja, hogyan töltődik fel két kép elkészülte között?

– A munka és szünet úgy működik, mint egy képzeletbeli lendkerék, amelyen megállás nélkül a szünetek lendítik tovább az alkotói fázisokat.

Olyan ez, mint amikor az író ül kerti székében, és az arra járó székely bácsi kérdi tőle: „pihenünk, pihenünk?”,mire az író: „nem, tata: dolgozunk, dolgozunk”. Másnap az író kaszál, a bácsika már másképp kérdez: „dolgozunk, dolgozunk?”. Jött az újabb válasz: „nem, tata: pihenünk, pihenünk”.
Gyúrt mező – 100 x 100, olaj, vászon, 1980

– Honnan jön a hiperrealizmushoz és a groteszkhez való vonzódása,hogyan talált rá kedvenc technikájára, saját „hangjára”?

– Ha rövid szeretnék lenni, azt mondanám, nagyon sokat kellett szenvedni, és közben nagyon akarni, lemondani az élet hétköznapi, általános örömeiről, és szinte remeteként élni. Különben a több mint negyven év alatt kialakult stílusomat már mindenfélének nevezték és nevezik, de az semmiképpen sem hiperrealizmus, és talán még groteszk sem.

Egyfajta meghökkentő játéknak nevezném, főleg a természet eszközeivel, amelyek, úgy érzem, a legnagyobb kombinativitásra és variációkra adnak lehetőséget.

Munkáim aprólékosak és időigényesek, részleteikben a szemlélő általában felfedezheti a valóságszerű elemeket. Az édesapámtól örökölt „kóborgó” fantáziám jó talaj volta harmad- és negyedévben barátommá is vált Bittenbinder János zseniális kollégám modernnek és újnak mondható látásmódja, munkássága, önzetlen tanító magatartása számára. Mint Bartók Nyitott ablakán, az életembe is úgy jött be a fény. Így Szovátára már konkrét tervekkel (alkotói vágyakkal) érkezhettem, ami már az első hónapokban betetéződött egy szerencsés házassággal. Feleségem kivételes ízlése, komolysága lendületemet a maximumig fokozta és fokozza mindmáig.

Golgota – 210 x 150, olaj, vászon, 1986

– Fia is tehetséges, ismert festőművész, de nem csupán vele szerettette meg hivatását, örömmel kalauzolja körbe a Szovátán alkotótáborozó diákokat is a műtermében. Hogyan látja az utánpótlást, miképpen tud Szovátáról a művészvilági körforgásban részt venni?

– Botond fiam nemcsak tehetséges, hanem – minden elfogultság nélkül, büszkén mondhatom – hozzá hasonló „őstehetséget” csupán Illyés József nevelőapámnál és a már említett Bittenbinder János barátomnál tapasztaltam.

Attól a tehetségtől én fényévekre vagyok.

Tehát fiam életébe nem én loptam be a hivatást, az már egészen kiskorában, egyszerre robbant ki belőle. Az tény, hogy egymásra azóta is jó hatással vagyunk mint hivatásos festők, már több, mint két évtizede. Műtermeink valóságos átjáróházak fiataloknak és időseknek, helybélieknek és átutazóknak egyaránt. A táborozók kisebb arányban, de rendszeresen, évente felkeresnek. Mi mindenkit szívesen kalauzolunk végig, nemcsak műtermeinken, hanem az egész lakáson keresztül is, mindig remélvén, hogy talán valamivel gazdagabban mennek majd el.

Évszakok – 100 x 100, olaj, vászon, 1984

Szovátán élve az évtizedek során számtalan meghívást kaptam és kapok mind egyéni, mind csoportos kiállításokon való részvételekre. Ezek közül általában tízévenként egyre elmentem. Többévi visszautasításaim után általában „lemondtak” rólam. Rendszeresen csupán a marosvásárhelyi évi tárlatokon tartottam fontosnak szerepelni, valamint a Magyar Művészeti Akadémia által szervezett kiállításokon és az Erdélyi Barabás Miklós Céh néhány főbb rendezvényén. Egyéni kiállításokra sajnáltam rendszeresen időt pazarolni; egy kezemen megszámolhatnám ezeket.

– Min dolgozik, mikor állít ki legközelebb, mik a tervei?

– Egy olyan festményhez fogok hozzá, amelynél harminc év után győzött meg újra a téma. Konkrét tervem vele a következő marosvásárhelyi megyei tárlaton szerepelni.

Álomfa – 180 x 240, olaj, vászon, 1997

Kuti Dénes 1952-ben született Marosvásárhelyen, iskoláit is ott járta. Már elemista korában festett, a Zene- és Képzőművészeti Gimnáziumban érettségizett, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem festészeti szakán végzett, ahol Sima Pál és Tóth László voltak a mesterei. Tanulmányai befejezése óta Szovátán él és alkot, a rendszerváltás óta főállású festőművész, négy gyermek édesapja. Számos hazai és több nemzetközi (Németország, Magyarország, Franciaország, Kína) kiállításon találkozhatott a közönség a képeivel. 1980–1986 közt Bukarestben minden évben az országos tárlatokon szerepelt táblaképeivel. A Magyar Művészeti Akadémia, a Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ), a Romániai Képzőművészek Országos Szövetsége, valamint a Barabás Miklós Céh tagja, ez utóbbi 1997-ben az Országos Képzőművészeti Kiállítás Festészeti Nívódíjával is kitüntette. Mintegy 3500 műve található galériákban és magángyűjteményekben.

Bálint Tamás

Interjúnk eredetileg a Krónika és a Székelyhon napilap Előretolt Helyőrség című, 16 oldalas irodalmi-kulturális mellékletének legfrissebb számában látott napvilágot február 10-én.
Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat