– Hogyan írná le ezt a méltán nagy hírverést kapott fotósorozatot?

– Ez lett az a sorozat, mely végül a diplomamunkámmá nőtte ki magát, de más mellékszálakon is futottak hasonló képek, amelyek végül csak Instagramon kötöttek ki mint egyfajta online portfólió.

Ilyen módon egy olyan múltat idézek fel, amely sosem történt meg úgy teljes mivoltában, ahogyan most emlékszem rá, ezért lehetőséget kínál arra, hogy a jövőben olyanná váljon, amilyennek szerettem volna.

Tömören erről is szól, vagy főként erről szól az anyag, de részemről lehet mindenkinek saját értelmezése is. Szerintem elég sikeresek a képek abban, hogy azt a hangulatot idézzék meg, amelyre én törekedtem.

„Amelyeken majd nosztalgiázhatok”

– Mikor döntötte el, hogy a nagyvárosból mindenképp hazajönne, és továbbra is a képein bemutatott világot szeretné nap mint nap megélni?

– Számomra ez nem volt kérdés, úgy mentem ki Budapestre, hogy tanulni akarok, azt a pár évet kiélvezem, kihasználom, és utána mindenképp hazajövök. Fenntartottam a lehetőséget, hogy ez változhat a kintlétem alatt, de nem történt meg.

– „Már a jövő sem a régi”, „Az emlékezés, a múlt és a jövő viszonya”, vagy a korábbi munkacím és az előző válaszokban taglaltak, a „Nosztalgia” arra utal, mintha féltené az éppen dokumentált világot. A fényképek, valamint a kétkezi munkája által is annak a megmentésén, továbbvitelén dolgozik?

– Talán az előbb erre adtam egy rövid értelmezést. Mondhatjuk, igen. Kicsit része ennek a projektnek az is, hogy már most gyártok magamnak előre, tudatosan olyan képeket, amelyeken majd nosztalgiázhatok. Nem gondolom, hogy ez a világ eltűnne, nyilván más formát ölt, meg alakul, változik. Ahhoz képest, hogy nagyanyáink idejében hogyan gazdálkodtak, milyen volt a természetközeli életmód, biztosan átalakul, de nem gondolom, hogy eltűnne.

– Hat-e a családja – akikkel a fotótáborokat kezdte – a munkásságára? Megbeszélik a képeit? A támogatás mindvégig töretlen volt úgy a fotózás, a művészeti pálya, mint a gazdaságban való részvétel tekintetében?

– A családom minden tagjának, és mindegyikük hozzáállásáért is csak hálás lehetek. A támogatás egyértelmű és állandó volt és lesz, mindkét témában.

– Nálunkfele még sokakat foglalkoztat az is, hogy mit szól a falu. Ez esetben mit szólt?

– A faluban nincs túl nagy visszhangja ennek, de alapvetően egy jó közösség van itt. Így, ha szóba is kerül, mindig elismerő szavakat kapok.

„A valóságot tartom fontosnak”

– Mennyire könnyen kezelhető modellek a tehenek?

– Ha megismerjük őket, és kiismerjük a természetüket, akkor tudjuk, mire számíthatunk. Nyilván nem tudom megmondani nekik, hogy épp mit tegyenek, hova nézzenek, hogyan álljanak. De elnyerhetem a bizalmukat, és attól kezdve olyan közel engednek magukhoz, amennyire csak közel lehet férkőzni. Ez megenged, lehetővé tesz olyan szögeket, amilyeneket lehet, hogy egy külső szemlélő nem tapasztalna meg, vagy sosem merne ilyen közel menni, így közelíteni hozzájuk.

– Ugyanakkor az idilli képek mellett a kendőzetlen valóság, a nehézségek is tudatosan jelennek meg a munkákon. Mit tart fontosnak megmutatni, a közönség figyelmét merre irányítaná?

– A valóságot tartom fontosnak.

– Mit bírnak el a képek, mennyi utómunka megengedett? Mi a technika, munkamódszer?

– Technikailag nagyon vegyes, a kisfilmes géptől középformátumig és digitálisig mindennel fotózom. Sőt, sokszor telefonnal is. Utómunka minimális van a képeken, talán vágás, színbeli egymáshoz hangolás. Ritka, amikor belenyúlok a képekbe, talán egy-két eltévedt szőrszálat, legyet például kiszedek, de ez sem jellemző.

– Mi a következő terv, sorozat, milyen folyamatban levő munkák, kiállítások vannak láthatáron?

– Ezt a témát, úgy érzem, még nem merítettem ki, még látok benne lehetőséget, talán egy picit más hozzáállással, de azt sem feltétlen tartom szükségesnek. Reménykedem abban, hogy lesznek még dolgok, amelyek ennyire magukkal tudnak ragadni. Nem fog a polcon porosodni a fényképezőgép, azt megígérhetem.