Egy másik nemzeti ünnepen, kezdő újságíróként huszonkét évvel ezelőtt a párizsi Katolikus Ifjúsági Találkozón voltam. Elzászból mentünk fel a francia fővárosba, én pedig lekérezkedtem a zarándokbuszról Nancy mellett, az autópályán. Stoppal bementem a városba, és alkalmi sofőröm telefonjáról – nekem akkor még nem volt mobilom –

És ha már futball meg március 15-e… Az akkor még Magyarországon munkanapnak számító 1986-os március 15-e óhatatlanul összefonódott a 3-0-ra megnyert magyar–brazil meccs emlékével – igaz, egy nappal a még félig-meddig tiltott ünnep után, 16-án rendezték, de legalább egymillió ember szeretett volna ott lenni a helyszínen piros-fehér-zöld zászlókkal. Sokan már a jegyárusítás kezdete előtti estén berendezkedtek a jegypénztárak elé, ott aludtak hálózsákokban, hogy belépőhöz jussanak.

Néha vita kíséri a döntést, vagy nem értünk egyet vele, de mindenképpen fantasztikus, hogy a díjnak köszönhetően évente legalább egyszer a világ minden országában leírják Puskás Ferenc nevét, és a legújabb generációk már innen ismerik Öcsi bácsit, Cristiano Ronaldo, Neymar, Zlatan Ibrahimovic vagy Mohamed Salah Puskás-díja révén.

Az örökösök nagyon sokáig egyetlen forgatókönyvet tartottak elképzelhetőnek, azt, hogy a Real Madridhoz kerülnek ezek a kincsek, trófeák. Amikor látták, hogy milyen elkötelezett munkát végez a Puskás Akadémia, pedig sokévnyi könyörgés után már-már le is mondtunk arról, hogy ezeket a tárgyakat láthassuk, nemhogy kutathassuk, akkor derült ki, hogy Puskás Ferenc lánya, Anikó úgy határozott, az édesapja relikviái nálunk lesznek a legjobb helyen. Így sikerült a húsz vasládányi örökséget hazahozni, és ennek a bázisán a Puskás Akadémia létrehozhatta az azóta a Grosics- és a Buzánszky-hagyatékkal is gazdagodó Puskás Intézetet.

Gyönyörű feladat volt, ahogy az első kollégiumi osztály 2006-os beköltözése, majd Puskás Ferenc nevének ünnepélyes felvétele után elindult a honlapunk, elkészíthettük az első évkönyvet, létrehoztuk az idén már tizenkettedik alkalommal megrendezendő Puskás-Suzuki Kupát, lettek korosztályos, majd felnőtt válogatottjaink, bajnokaink, külföldön sikeres légiósaink, megnyitottuk az akadémia saját középiskoláját, majd a világ legszebb stadionjának választott Pancho Arénát, és így tovább.

Ezt még mindig újságírói műfajnak tekintem, de bizonyos szempontból történészként, sőt kutatóként kellett dolgoznom, amikor sikerült bemutatnom olyan fotókat, dokumentumokat, nyilatkozatokat, amelyek korábban nem jelentek meg, és amelyekből talán figyelemre méltó következtetésekre is jutottam itt-ott.

Szeretném, ha mások is, fiatalabbak is minél többen részt vennének annak a hatalmas adósságnak a törlesztésében, amely a huszadik századi magyar kultúrtörténetben megkerülhetetlenül fontos sport- és futballsikereink évtizedekig elhanyagolt feldolgozását jelenti. Ezért is indítottuk el a Magyar Sportújságírók Szövetségével, a kormány jóvoltából a Nagy Béla-programot, hogy most, amikor a magyar sport végre már nem egyszerűen a túlélésért küzd, hanem megkezdődött az infrastruktúra és általában a sportkultúra újjáépítése, a kellő tisztelet és figyelem irányuljon a rendkívül gazdag, de mostanáig inkább csak pusztuló örökségünkre is.

Érdemes klubszobákat, múzeumokat berendezni, évkönyveket, honlapokat, műsorfüzeteket, jubileumi kiadványokat szerkeszteni, archívumokat létesíteni.

A mai technológia lehetővé teszi, hogy minden klubnak legyen saját médiája: honlapja, tévéje, közösségimédia-felületei. Ez önmagában rengeteg új lehetőséget jelent a sportújságíróknak, ugyanakkor a hagyományos, független médiának nagy kihívás, hogy miként lehet megakadályozni a legjobb kollégák elcsábítását a sportszervezetekhez.

Mi például már több neves újságírót visszacsalogattunk kluboktól, szövetségektől a Nemzeti Sporthoz. Ez annak is köszönhető, hogy a két évtizedig külföldi kézben lévő Nemzeti Sport ismét magyar tulajdonban van, és ugyancsak jó hír a szakmának, hogy a korábbi helyzettel szemben, amikor minden tematikus televíziós sportcsatorna külföldi kézben volt – tehát náluk a magyar sport ügye, a magyar szurkolók kiszolgálása helyett, jobb esetben mellett, a profit volt a prioritás –,

Legnépszerűbb tartalmaink azonban, ahogy ma mondják, a magyar sportsikerekről szóló beszámolók. Ha a magyar sportoló nemzetközi sikert ér el, akkor lehet az junior kézilabda-világbajnokság vagy hajnalban zajló Australian Open-teniszmérkőzés, lázba jönnek az olvasóink. A legnépszerűbb olvasmány a magyar siker. Az persze semmi máshoz nem hasonlítható, amikor a magyar futballválogatott ér el sikereket. Amióta pedig az internet kinyitotta számunkra a világot, immár az összes magyarhoz elér a Nemzeti Sport, és akármilyen messze is él valaki Magyarországtól, kedvenc csapata, szülővárosa eredményeit a távolból is követi. Nem beszélve arról, hogy

– Ezért is kerülhetett a Nemzeti Sport címlapjára az FK Csíkszereda?

– Igen, ebben az esetben a hírértéket egyrészt az jelentette, hogy a kis csapat kiverte a nagy Bukaresti Dinamót, másrészt a bravúrt a színmagyar, szívünknek kedves Csíkszereda csapata érte el, ami négyzetre emelte a hírértéket, és címlapra követelte a Székelyföld-akadémistákat.

Ezek a számok hasonlók ahhoz, mint amikor hajdanán a csak négy-, majd nyolcoldalas Népsportot kapkodták el nagy futballgyőzelmek után. Ez a sok százezres rajongótábor most is létezik, amikor jól szerepeltünk az Eb-n, olyan is volt, hogy rövid ideig az egész magyar média legolvasottabb oldala volt az Nso.hu. Ami meg a jövőt illeti, talán az is megadatik nekünk, ami az elődöknek nem, hogy hazai rendezésű foci Eb-ről tudósíthatunk.