Külföldi munkavállalás minden áron

Huszonöt év alatt a legtöbb portára bevezették az ivóvizet, megoldották a közművesítést, leaszfaltozták a főutcát és lekövezték a mellékutcákat, illetve felújították a középületeket. Az esős időben régen szinte járhatatlan falu mára átalakult. Ezek a korszerűsítési munkálatok, a sok elnyert uniós és hazai pályázat mégsem bizonyult népességmegtartó erőnek.

Meggyőződése, hogy itthon is meg lehet élni: ennyi munkahely a Szilágyságban évtizedek óta nem volt, mint manapság. Az alpolgármester szerint a külföldön dolgozók családja semmivel sem boldogul jobban idehaza. „A Nyugat-Európában munkát vállalók portáján nem látok jobb anyagi gyarapodást, mint azokén, akik itthon maradtak. Mindenkinek fel kellene tennie a kérdést, milyen áron keresi meg azt a pluszpénzt Nyugat-Európában, és megéri-e neki. Szerintem nem” – összegzi véleményét a désházi elöljáró.

A kisgazdát az ág is húzza

A mintegy 1300 főt számláló tövisháti falu hanyatlásának okait minden bizonnyal a mezőgazdasági termelés kiúttalanságában kell keresni. A kommunista rendszerben a környékbeli építőtelepekre ingázó férfiak munka után vállalták a gazdálkodást, idehaza az asszonyok nevelték a gyerekeket, és dolgoztak a földeken. 1990-ben a termelőszövetkezet felbomlásával mindenki visszaigényelte saját területeit: a falu határában több ezer nyúlfarknyi parcella került vissza régi tulajdonosaihoz.

A legkisebb terület egy ár volt, és az európai uniós csatlakozás utáni APIA-támogatások tanúsága szerint viszonylag kevés parcella érte el a 30 áras nagyságot, amire földalapú támogatás igényelhető. A túlságosan fölaprózódott birtokviszonyok eleve megpecsételték a helyi mezőgazdaság jövőjét. Az alpolgármester szerint a Désházát is igazgató szilágyszegi önkormányzatnak semmi lehetősége nem volt a földek tagosítására, ehhez ma is hiányzik a törvényi háttér. Évről évre folyamatosan nő a parlagon maradt parcellák száma. Ahogy az idős földtulajdonosok kihalnak, vagy már nincs erejük földműveléssel foglalkozni, egész határrészeket ellep a gaz, a fiatalok ugyanis elpártoltak a gazdálkodástól. A környéken működő disznóhizlaldák bérelnek ezekből a földekből takarmánytermesztés végett.

A tehéntejet még el tudják adni háztól – legalább húsz éve nincs szervezett tejbegyűjtés a környék falvaiban –, a felhizlalt disznóra is akad vevő, de a sertéstartás jövője bizonytalan, mert a faluból már nem lehet más településre szállítani élő állatot, miközben az állatvásárokat rég bezárták.

„A kisgazda túlél. Miközben a nagyobb farmoknak szól a legtöbb pályázat, a kistermelőknek megjelenő kiírások teljesítése egyre nehezebb, vagy lehetetlen” – panaszkodik a mintegy 13 hektár – saját és bérelt – földet művelő gazda, akinek két traktora és minden mezőgépe megvan a gazdálkodáshoz. Szerinte a sok nehézség ellenére is megéri gazdálkodni, ha szereti az ember a földet. Azt mondja, az ő negyvenes nemzedéke talán az utolsó, amelynek tagjai közül néhányan még fantáziát látnak a földművelésben.

Alternatíva lehet a méhészet

Az egyre kilátástalanabbá váló hagyományos gazdálkodás alternatívájaként Désházán is többen ráharaptak a méhészetre. Hét-nyolc helyi méhésznek van legalább száz család méhe. Többségük másodállásban, fizetéskiegészítésként foglalkozik az Erdély-szerte egyre népszerűbb mesterséggel, Lakatos József főállásban él meg belőle 170 család méhének köszönhetően. Igaz, ő még az 1980-as évek második felében kezdte szinte gyerekként, amikor a faluban csak a református lelkésznek volt pár család méhe. Amikor 1990-ben elment katonának, hátrahagyott a szüleire 6-7 méhcsaládot. Húsz évvel ezelőtt hagyta ott mezőgépész állását, hogy minden idejét a szorgos bogarakra áldozza. Azt mondja, annyira megszerette, hogy ma már el sem tudna képzelni más foglalkozást.

A változékony időjárás miatt azonban egyre több a gyenge év, de még így is éri a széle a hosszát. A méhészek által megpályázható uniós támogatásnak köszönhetően jött némi pénz fejlesztésre is. „Mostanában tízévente van két-három jó év, amikor gyűjteni lehet kellő mennyiségű akácmézet, amiért a legtöbbet fizetnek a nagybani felvásárlók. A többi évben kevesebb akác- és hársmézzel és több vegyes mézzel próbáljuk előteremteni a bevételeket, amivel fenntartható a méhészet” – magyarázza vendéglátónk.

Miközben a tavalyi volt az egyik leggyengébb évük, abban reménykedik, hogy jövőre elmehet vándoroltatni a nagy kiterjedésű dobrudzsai farmok földjeire. Egy jól sikerült vándoroltatás kitermeli a méhész évi jövedelmét. Az egyre nagyobb erdélyi konkurencia miatt a méhészeknek egyre nagyobb távolságokat kell bejárniuk, hogy vállalkozásuk fenntartható legyen. Lakatos szerint ha az ember nem mozdulna ki méheivel a falujából, nem tudna belőlük megélni.

Fejleszteni, bővíteni már nem szeretne, hiszen mindkét gyereke Németországban dolgozik a német posta alkalmazásában. A negyvenes éveinek derekán járó férfi is elismeri: alig akad olyan fiatal, aki még fantáziát lát a gazdálkodásban.