Véget vethet a désházi álomnak az elvándorlás

Az Áldás, népesség mozgalom erdélyi életre hívója, Csép Sándor televíziós újságíró a kilencvenes években kedvenc falujának tartotta a szilágysági Désházát, amely nemcsak a Tövishát nevű tájegység, hanem egész Szilágy megye legjobb népesedési mutatóit tudhatta magáénak. Az Egyetlenem című, 1975-ben készített tényfeltáró dokumentumfilmje az akkori Kalotaszeg népességfogyását vette górcső alá, és ennek ellensúlyozására buzdult neki húsz év múlva, hogy szilágysági példán keresztül mutassa be, Erdélyben vannak létszámban is gyarapodó magyar közösségek.

A filmben megszólalt többek között Molnár József akkori polgármester is, aki szerint az előző évben 70 temetésre 112 születés jutott. Előhozakodott saját példájával is: számos falustársához hasonlóan három gyereket nevel.

Akkoriban mi is megfordultunk Désházán – Csép Sándor lelkesedése „ragadós” volt. A helyben maradó nemzedékek a helyi gazdálkodásból, illetve a környékbeli munkavállalásból szövögették jövőjüket. Többen kijártak Magyarországra dolgozni, de a többség hazatért az ott megkeresett pénzzel és az építkezéseken szerzett szaktudással. Új házak épültek, a falu tele volt tehénnel, lóval, mezőgazdasági géppel.

Akkora nyüzsgést talán sehol másutt nem láttunk, mint egy hétköznapi reggel, amikor dologidőben elindult a falu népe a mezőre.

A főutcán mozogni sem lehetett a szekerektől és traktoroktól. Ez 25 éve történt, amikor az 1–8. osztályos iskolában 20-25 gyereknél kevesebbet számláló osztály nemigen indult.

Huszonöt év alatt a legtöbb portára bevezették az ivóvizet, megoldották a közművesítést, leaszfaltozták a főutcát és lekövezték a mellékutcákat, illetve felújították a középületeket. Az esős időben régen szinte járhatatlan falu mára átalakult. Ezek a korszerűsítési munkálatok, a sok elnyert uniós és hazai pályázat mégsem bizonyult népességmegtartó erőnek.

Ma Désháza egy falu a sok közül a Szilágyságban (és Erdélyben), ahol az iskola a túlélésért küzd, hiszen évről évre több az összevont osztály, és egyre kevesebb a gyerek.

Olvassuk a statisztikákat: az elmúlt néhány év átlagában olyan is akad, amikor helyben mindössze négy-öt gyerek született...

Molnár József alpolgármester – aki a községközpontban, Szilágyszegen hat mandátumon át volt polgármester, és a legutóbbi helyhatósági választások után lett a szintén désházi származású elöljáró helyettese – a látványos népességfogyást erdélyi jelenségként értékeli. „Általános gond, hogy a fiatalok tömegesen mennek külföldre dolgozni, és sok gyerek már ott születik. Nem tudni, hogy a szülők közül hányan jönnek haza” – mondja a Krónikának a désházi elöljáró, aki 25 éve még példaként beszélt falujáról a gyerekvállalás terén. Molnár a külföldi munkavállalás divathullámával magyarázza, hogy ilyen rövid idő alatt drasztikusan megfordult a trend.

Az egyik fiatal viszi a másikat, mert „sokan úgy gondolják, hogy ott kolbászból fonják a kerítést”.

Az alpolgármester szerint hiába csalódnak sokan a külföldi munkavállalásban, szégyellnek hazajönni, holott itthon is akadna munka bőven. Kiderül: a faluban jó pár építkezésben jártas helyi vállalkozó toboroz embereket, akiket tisztességesen meg is fizetnek, de jó esetben 5–10 ember dolgozik egy csoportban. Nagyon nehéz kőművest vagy ácsot találni, miközben a helyi és a környékbeli vállalkozóknak egyre több a megrendelésük. A cégek saját költségükön szállítják az embereket, és mindent megtesznek, hogy a jó munkást megtartsák, de aki külföldre akar menni, azt semmilyen ajánlattal nem lehet visszatartani.

– hozakodik elő családi példájával Molnár József, aki szerint manapság a fiatalok úgy ugranak bele a külföldi munkavállalásba, hogy nem gondolják végig.

Meggyőződése, hogy itthon is meg lehet élni: ennyi munkahely a Szilágyságban évtizedek óta nem volt, mint manapság. Az alpolgármester szerint a külföldön dolgozók családja semmivel sem boldogul jobban idehaza. „A Nyugat-Európában munkát vállalók portáján nem látok jobb anyagi gyarapodást, mint azokén, akik itthon maradtak. Mindenkinek fel kellene tennie a kérdést, milyen áron keresi meg azt a pluszpénzt Nyugat-Európában, és megéri-e neki. Szerintem nem” – összegzi véleményét a désházi elöljáró.

A mintegy 1300 főt számláló tövisháti falu hanyatlásának okait minden bizonnyal a mezőgazdasági termelés kiúttalanságában kell keresni. A kommunista rendszerben a környékbeli építőtelepekre ingázó férfiak munka után vállalták a gazdálkodást, idehaza az asszonyok nevelték a gyerekeket, és dolgoztak a földeken. 1990-ben a termelőszövetkezet felbomlásával mindenki visszaigényelte saját területeit: a falu határában több ezer nyúlfarknyi parcella került vissza régi tulajdonosaihoz.

A legkisebb terület egy ár volt, és az európai uniós csatlakozás utáni APIA-támogatások tanúsága szerint viszonylag kevés parcella érte el a 30 áras nagyságot, amire földalapú támogatás igényelhető. A túlságosan fölaprózódott birtokviszonyok eleve megpecsételték a helyi mezőgazdaság jövőjét. Az alpolgármester szerint a Désházát is igazgató szilágyszegi önkormányzatnak semmi lehetősége nem volt a földek tagosítására, ehhez ma is hiányzik a törvényi háttér. Évről évre folyamatosan nő a parlagon maradt parcellák száma. Ahogy az idős földtulajdonosok kihalnak, vagy már nincs erejük földműveléssel foglalkozni, egész határrészeket ellep a gaz, a fiatalok ugyanis elpártoltak a gazdálkodástól. A környéken működő disznóhizlaldák bérelnek ezekből a földekből takarmánytermesztés végett.

Désháza még a 20. század első felében fazekasságáról volt híres, de ez is a múlté. Az ötvenes években 58 fazekast számláló helyi közösségben mára egyetlen férfi műveli az ősi mesterséget, de ő is nehezen tud megbirkózni a vásárlói érdektelenséggel.

Miközben 25 évvel ezelőtt szinte minden portán találtunk volna gazdálkodásból megélő embereket, ma nehéz ilyeneket találni. Kevés olyan család akad, mint Máté András és neje, Zsuzsa, akik főállásban mezőgazdaságból élnek, és nevelik három gyereküket, de ők sem túl bizakodóak a gazdálkodás jövőjét illetően.

A tehéntejet még el tudják adni háztól – legalább húsz éve nincs szervezett tejbegyűjtés a környék falvaiban –, a felhizlalt disznóra is akad vevő, de a sertéstartás jövője bizonytalan, mert a faluból már nem lehet más településre szállítani élő állatot, miközben az állatvásárokat rég bezárták.

„A kisgazda túlél. Miközben a nagyobb farmoknak szól a legtöbb pályázat, a kistermelőknek megjelenő kiírások teljesítése egyre nehezebb, vagy lehetetlen” – panaszkodik a mintegy 13 hektár – saját és bérelt – földet művelő gazda, akinek két traktora és minden mezőgépe megvan a gazdálkodáshoz. Szerinte a sok nehézség ellenére is megéri gazdálkodni, ha szereti az ember a földet. Azt mondja, az ő negyvenes nemzedéke talán az utolsó, amelynek tagjai közül néhányan még fantáziát látnak a földművelésben.

Az egyre kilátástalanabbá váló hagyományos gazdálkodás alternatívájaként Désházán is többen ráharaptak a méhészetre. Hét-nyolc helyi méhésznek van legalább száz család méhe. Többségük másodállásban, fizetéskiegészítésként foglalkozik az Erdély-szerte egyre népszerűbb mesterséggel, Lakatos József főállásban él meg belőle 170 család méhének köszönhetően. Igaz, ő még az 1980-as évek második felében kezdte szinte gyerekként, amikor a faluban csak a református lelkésznek volt pár család méhe. Amikor 1990-ben elment katonának, hátrahagyott a szüleire 6-7 méhcsaládot. Húsz évvel ezelőtt hagyta ott mezőgépész állását, hogy minden idejét a szorgos bogarakra áldozza. Azt mondja, annyira megszerette, hogy ma már el sem tudna képzelni más foglalkozást.

A változékony időjárás miatt azonban egyre több a gyenge év, de még így is éri a széle a hosszát. A méhészek által megpályázható uniós támogatásnak köszönhetően jött némi pénz fejlesztésre is. „Mostanában tízévente van két-három jó év, amikor gyűjteni lehet kellő mennyiségű akácmézet, amiért a legtöbbet fizetnek a nagybani felvásárlók. A többi évben kevesebb akác- és hársmézzel és több vegyes mézzel próbáljuk előteremteni a bevételeket, amivel fenntartható a méhészet” – magyarázza vendéglátónk.

Miközben a tavalyi volt az egyik leggyengébb évük, abban reménykedik, hogy jövőre elmehet vándoroltatni a nagy kiterjedésű dobrudzsai farmok földjeire. Egy jól sikerült vándoroltatás kitermeli a méhész évi jövedelmét. Az egyre nagyobb erdélyi konkurencia miatt a méhészeknek egyre nagyobb távolságokat kell bejárniuk, hogy vállalkozásuk fenntartható legyen. Lakatos szerint ha az ember nem mozdulna ki méheivel a falujából, nem tudna belőlük megélni.

Fejleszteni, bővíteni már nem szeretne, hiszen mindkét gyereke Németországban dolgozik a német posta alkalmazásában. A negyvenes éveinek derekán járó férfi is elismeri: alig akad olyan fiatal, aki még fantáziát lát a gazdálkodásban.