Tíz halálos ítéletet és több mint 1300 évnyi börtönbüntetést szabtak ki az 1956 utáni Szoboszlay-perben

Idén volt 66 éve, hogy a tíz fővádlottat agyonlőtték. 1958. szeptember elsején éjjel, tizenegy óra és éjfél között végezték ki az elítélteket: Szoboszlay Aladáron kívül Huszár Józsefet, Kónya Istvánt, Lukács Istvánt, Tamás Imrét, Tamás Dezsőt, Orbán Istvánt, Orbán Károlyt, Ábrahám Árpádot és Alexandru Fîntînarut.

„Nem lehet tudni a kivégzés helyét sem, mert az aradi börtönből elvitték őket valahová. De a jegyzőkönyvekből az derült ki, hogy a temesvári börtön emberei voltak a végrehajtók. Az 1990-es évek elején készítettem egy interjút Epstein egykori aradi börtönorvossal, és ő tagadta, hogy köze lett volna a kivégzéshez, ellenben azt mondta, hogy mielőtt az ítéletet végrehajtották, meg kellett állapítania róluk, hogy egészségesek, vagyis alkalmasak a kivégzésre” – emlékezett vissza Jámbor Ilona.

A dokumentálás során, szintén az 1990-es években, egy bizonyos Gajdó Tibor nevű hadbírót is felkeresett a szerző.

A nagy érdeklődéssel követett eseményen jelen volt néhai Vekov Károly történész, nyugalmazott kolozsvári egyetemi docens, a Szoboszlay-per elhivatott kutatója, aki 2020 októberében hunyt el 74 éves korában. Akkor így nyilatkozott Szoboszlay Aladárról:

A per anyagának a kutatása a kommunista rendszer megdőlése, 1989 után vált lehetővé, és Vekov Károly azért foglalkozott ezzel, mert „ennyit megérdemelnek, mert nemhogy a román, de még a magyar társadalom is alig tud valamit róluk.” Az egykori pap több mint 300 oldalt kitevő politikai „szöveggyűjteményét” Vekov Károly rendezte kötetbe. Az Áldozatok és áldozottak című könyvet a Magyar Pen Club adta ki, és 2019 decemberében Aradon is bemutatták.

A kötetből kiderül, hogy Szoboszlay kereszténydemokratának és szocialistának is tartotta magát, de utóbbinak a szociális érzékenységű vonatkozás miatt nevezte magát. Magántulajdon-párti volt, és nem fogadta el a kommunista felfogást az állam és az egyén viszonyáról – szerinte az egyén, az emberi érték számított a legfontosabbnak a világon, és mindent annak kellett alárendelni, nem pedig fordítva. A néhai pap elképzelései alapján visszaszolgáltatták volna a földbirtokokat 500 hektárig, a gyárakat pedig nyugati mintára, részvényes rendszerben működtették volna. Az általa elképzelt konföderáció pedig a kossuthi Dunai-konföderációnak egy tovább gondolt változata, és a nemzetek közötti egyenlőségre – szavai szerint paritásra – épült volna.

A 2018-as aradi temetői kutatásoknál jelen volt az egyik pécskai elítélt, Lukács István Németországban élő fia, ifj. Lukács István, aki tizenhárom éves volt, amikor apját kivégezték. Elcsukló hangon emlékezett vissza arra, hogy édesanyját a három gyerekkel az utcára tették, gyakorlatilag kisemmizték őket. Elmondta, hogy

Az emlékmű avatásán néhány túlélő, illetve a kivégzettek leszármazottainak egy része is jelen volt. Sokan azt mondták, hogy az emlékmű lelki megnyugvást ad nekik, mert a mai napig sem tudják, hogy hol földelték el szeretteiket, ezért úgy tekintenek a pécskai csonka gúlára és az azon látható bronz rózsára (a budapesti néhai Dinnyés László képzőművész alkotására), mint az elítéltek végső nyughelyére.

Mindennek ellenére Jámbor Ilona fájdalommal állapította meg: 1956 emlékezete nem olyan erős az erdélyi köztudatban, mint az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcé, sem a politikai, sem a civil szféra nem fordít rá kellő figyelmet.