„Ha végletekben fogalmazok, karriert is lehetett építeni besúgásból, és belehalni is lehetett. Szisz az utóbbit tette” – összegezte véleményét a nyilvánosságra került adatokról Nagy Mária, aki Szilágyi Domokosnak élete utolsó három és fél évében volt az élettársa. Megjegyezte, maga is aláírta azt az összefoglalót, mely Stefano Bottoni történész kutatásainak az eredményeit összegzi. Ezzel is azt szerette volna jelezni, hogy nem neheztel a kutatóra. Fontosnak tartaná viszont, hogy előkerüljön a teljes dosszié, mely tisztázhatná a beszervezés körülményeit, és amelyben feltételezhető, hogy Szilágyi Domokosról is vannak jelentések. „Amikor tudomást szereztem a dokumentumokról, a legelső kérdésem az volt: mivel kényszeríthették az együttműködésre?” – idézte fel Nagy Mária.
Hozzátette, nem bízik abban, hogy pontos válaszokat kapjon a megannyi kérdésre. „Talán semmire nincsenek pontos válaszok. Kirakós játék, mozaikok, találgatások – vonatkoztatott el az egykori élettárs, mielőtt a családi vonatkozásokat kezdte felsorolni. – Én olyan embernek ismertem, aki számára az erkölcs nem üres szó. Református lelkész fia volt, felmenői között anyai ágon ott van az Arany-kortárs Szász Károly, a püspök Szász Domokos. De a hálózatnak megvoltak és megvannak az eszközei, hogy elérjék, amit akarnak. Zaklatott, hajszolt élete volt, szűkös anyagiak között élt, nem volt stabil munkaviszonya. Később elmegyógyintézetbe vonult, sok mindent megtett azért, hogy megbízhatatlannak könyveljék el. Biztosan azért, hogy a besúgásra is alkalmatlan legyen.”
Meggyőződésből?
Sokkal kevésbé elnéző az értékelésben Boros Zoltán, Szilágyi Domokos egykori évfolyamtársa, albérleti lakótársa. „Sajnos, Domokos nemcsak afféle kicsi besúgó, hanem ügynök volt, akit feladatokkal lehetett megbízni” – magyarázta Boros, aki egy televíziós film készítése során találkozott egykori évfolyamtársa jelentéseivel. Az 1956 után öt év börtönre ítélt Tatár (született Péterffy) Irénről készített feleségével, B Nagy Veronikával filmet, amikor a periratokban Balogh Ferenc fedőnéven adott jelentésekkel találkozott. Boros szerint az ítélet gyakorlatilag Szilágyi Domokos és egy másik ügynök jelentésein alapul.
A megdöbbentő tények megingatták a tévés szakemberben a Szilágyi Domokosról korábban kialakult képet. Mint elmondta, újraolvasta az életművet, és arra a felismerésre jutott, hogy Szilágyi Domokos némelyik párthű, úgynevezett vonalas versét meggyőződésből írhatta. Ezek ugyanis sokkal jobban sikerültek, mint a kortárs költők hasonló alkotásai. Glezosz beszéde című versét egyenesen úgy kezdi: „Kém vagyok”. Boros Zoltán nem tartja kizártnak, hogy Szilágyi Domokos nem kényszer hatására, hanem meggyőződésből vállalta az ügynöki tevékenységet. Diákévei alatt néha úgy érezhette, jogában áll ítélkezni azok fölött, akik szembefordulnak a rendszerrel. Boros valószínűnek tartotta, hogy ez okozta későbbi meghasonlását, és ez állhatott az öngyilkossága hátterében is.
Új fényben az életmű
Dávid Gyula irodalomkritikus 1956-ban fiatal egyetemi oktatóként éppen a Szilágyi Domokos évfolyamáért felelt. A kolozsvári megmozdulások nyomán hétévi börtönbüntetésre ítélték, és együtt raboskodott Lakó Elemérrel és Varró Jánossal, akik dossziéiból előkerültek a Balogh Ferenc néven adott jelentések. „Én nem azokat tartom bűnösnek, akik nem tudtak ellenállni a nyomásnak, hanem azokat, akik az egész rendszert működtették – jelentette ki Dávid Gyula. – A forradalom idején megnyilvánult emberek közül sokakat behívtak, mindenkivel próbálkoztak, és volt kinél eredményesen.”
Dávid Gyula úgy vélte, nehéz dolga lesz az irodalomtörténetnek, az irodalomértelmezésnek, tudniillik Szilágyi Domokost az ’56 utáni korszak egyik legtisztább embereként tartották számon. Nemcsak írói, hanem emberi vonatkozásában is. „Tűzbe tettem volna érte a kezem” – vallotta Dávid Gyula. Úgy vélte, Szilágyi Domokos költészetével ugyanaz történhet, ami például a Szabó István filmjeivel, ha immár annak a tudatában nézik ezeket, hogy ismert: 1957-től Szabó Istvánt is beszervezte a politikai rendőrség. „Néhány megfilmesített helyzetben felfedeztem ennek a hatását. Felfedeztem a belső jóvátétel igényét. Biztos vagyok benne, hogy Szisz költészetével is ez történik – magyarázta Dávid Gyula. – Nem tudom, Szilágyi Domokos a pokol milyen bugyrain ment keresztül, de biztosan megszenvedte a történteket. Életműve ettől nem veszít jelentőségéből, csak olyan felhangokat kap, amelyekkel az irodalomtudománynak valamit kezdenie kell.”
Gyanún felül
„Szisz lett volna az utolsó utáni ember, aki akár csak a rémálmomban is eszembe jut ilyen összefüggésben – osztotta meg döbbenetét Szilágyi Júlia irodalomkritikus, a költő egykori évfolyamtársa. – Láttam a bizonyítékokat, és nem vonom már kétségbe a borzasztó tényt, de ezt egyáltalán nem tudom az ő jellemképletébe beilleszteni. Csak egy tragikus kényszerhelyzet okozhatta a botlását. Úgy zsarolták, hogy nemcsak róla volt szó. Õ még 19 évig cipelte ezt a lelki terhet. Az ő betegeskedései, a testi, lelki elesettsége, az öngyilkossága most már egészen más összefüggésbe kerül. Ha megélte volna a ’89-es fordulatot, biztosan feltárta volna a múltját.
Szilágyi Júlia már hozzá is látott az összegyűjtött versek újraolvasásának. Mint megjegyezte, a dokumentumok ismeretében immár magyarázatot talál egyes sejtelmes, rejtelmes benyomásokra. Ezeket ma már úgy értelmezi, mint az elszámolhatatlan közvetlen vagy közvetett bevallását. „Szilágyi Domokos költői hitele nem eshet ennek a tragédiának az áldozatául. Külön kell vizsgálni az erkölcsi botlását és a költészete értékét” – hangsúlyozta meggyőződését Szilágyi Júlia, aki ma már úgy látja, Szisz közvetett módon korábban is vallott verseiben a megpróbáltatásairól. „Az emberi gyengeség, amelyet a történelmi körülmények összefüggésében kell értelmezni, és a költői nagyság nem mond ellent egymásnak, csak egy tragikus összefüggés jön létre ezek között” – jelentette ki Szilágyi Júlia, aki azt is hozzátette, nem tud elfogultságtól mentesen tekinteni Szilágyi Domokos örökségére.
NAPRAFORGÓ(K)
P. B.-nak
Egyedül vagyok, mint a sárga
napraforgó szomorúsága,
s mint ki termett szomorúságra,
szólani szórt igét,
úgy szólom szét, marokra fogva,
fémes búzám – kit sziklafokra,
kit bölcsen termő talajokra –
talán a sors kivéd.
Mint ki termett szomorúságra,
egyedül vagyok, mint a sárga
napraforgó szomorúsága –
talán a sors kivéd.
Igéim – vérem szólva szórtam,
nem kérdeztek csak válaszoltam,
ügyetlen én (mindig ki voltam),
mint olyan, aki vét.
Egyedül vagyok, én, a napra
törő virág, mind magasabbra,
bánatom féloldalra csapva,
akár a sárga sziromsapka,
s ha majd e földi lét
kivet magából, hogy kiköpve –
kóricáljanak mindörökre
– mert visszatérés nincs a rögre –
hagyván halott igét.
(1976)