A vérengzés megviselte a túlélőket

Boros Zoltán filmrendező, zeneszerző, a vérengzés túlélője a Krónika megkeresésére elevenítette fel az ötéves korában történteket. Emlékei szerint az akkor hétéves nővérével a helyi román orvosnál, Pop Gusztiéknál bújtak el egy nedves, sötét helyiségben, és édesanyjuk megkérte őket, hogy ne zajongjanak. „Évtizedek után mesélte el édesanyám, hogy a doktorné őt cselédnek öltöztette, hogyha bejönnek a tisztek, ne legyen baj. A tisztek valóban odajöttek »a jól végzett munka« után vacsorázni. Egyikük megkérdezte, »Jó, jó, a papról tudjuk, hogy lágerben van, de hol van a papné?« A doktorné valami olyasmit mondott, hogy elment a magyarokkal. Anyám nem tudott többet bemenni, reszketve bebújt mellénk, és magához ölelt bennünket” – mesélte Boros Zoltán. Hozzátette, dr. Augustin Pop a háború befejeztével Nagyváradra költözött, akárcsak az ő családjuk 1949-ben. Mindössze arra emlékszik, hogy édesanyja mindig nagy tisztelettel, szeretettel beszélt Pop Gusztiékról, és követte a család sorsát. A tragikus gyantai eseményekről csak nagyon későn, nyugdíjas korában kezdett beszélni; Boros Zoltán édesapja, Boros Ferenc 55 éves korában, 1963-ban halt meg, tőle semmit nem hallott a vérengzésről.

Rámutatott, a nyolcvanas években programszerűen hozták a megyei lapok – kötelezően a magyar nyelvűek is – a beszámolókat, visszaemlékezéseket az Észak-Erdélyben magyar katonák által elkövetett erőszakos cselekedetekről, ugyanakkor a román csapatok túlkapásairól egy szót sem ejtettek. „De hát a diktatúrák ellenségképet kialakító propagandája nem román találmány, ez is egy olyan jellemző, ami rokonítja a kommunista diktatúrát a nácizmussal” – mondta Boros. Hozzátette, a románok az olvasókönyvekből, újságokból rendszeresen értesültek „a magyarok” kegyetlenkedéseiről, és – az iskolai oktatás, a történelemkönyvek hatására is – kialakult, bebetonozódott a sokakban máig élő egyoldalú kép a magyarokról, hogy ők a románok ősi ellenségei.

Az egymás ellen elkövetett vétségek mérlegelése

Boros Zoltán ezért tartotta fontosnak, hogy filmet készítsen a gyantai eseményekről. Elmondása szerint 1993-ban húsvét napján mentek Gyantára forgatni minden előzetes értesítés nélkül. Amikor az emberek megtudták, hogy Boros tiszteletes fia, megnyíltak. Megszólalt egy olyan nő is, aki a temetőkertben legyilkoltak tetemei alatt maradt életben.

Boros Zoltán a román közszolgálati televízióban, a magyar adás főszerkesztőjeként vállalta a felelősséget, hogy a Fekete vasárnap című dokumentumfilmet bemutassák. Másnap a közvetlen felettese, Titi Popescu kétségbeesetten kereste meg, hogy megszidták az alkotás közvetítéséért, és kérdőre vonták, merthogy a filmbéli történet biztosan nem igaz, csak rágalom. Popescu akkor enyhült meg, amikor Boros elmondta, hogy az ő családja is szinte csodával határos módon menekült meg, tehát ő is az öldöklés egyik túlélője, és vállalja a felelősséget a film minden szaváért.
„A Fekete vasárnap volt az első dokumentumfilm, ami az egymás ellen elkövetett román–magyar vétségek mérlegét megpróbálta a középállás felé billenteni. Azóta is várom, hogy legalább egy szakmai, történészi párbeszéd jöjjön létre a két nemzet képviselői között. Bár egyszer alakult egy ilyen bizottság, az őszinte dialógus még várat magára” – mondta Boros Zoltán.