Kérdésünkre, hogy azontúl, hogy egy hol szovjetnek, hol románnak nevezett ismeretlen katonát ábrázol, mi köze a szocreál műalkotáshoz a hadseregnek, a polgármester finomított a nyilatkozatán. „Nem feltétlenül a hivatalos jóváhagyásukra, mint inkább a pozitív véleményezésükre volna szükség” – mondta.

Tíz-húsz évvel ezelőtt a hadsereg és a milícia kötelékeiből visszavonult tisztek komoly erőt képviseltek Marosvásárhelyen és környékén. Egyesületük révén számos polgármestert képesek voltak „kordában tartani” és nemzeti irányba terelni. Az 1990-es eseményekben kulcsszerepet vállaló Scrieciu tábornok és Judea ezredes szava, Vasile T. Suciu nyugalmazott milicista újságcikkei sokat nyomtak a latban. Kikopásuk után szervezetüket fokozatos presztízsvesztés érte; ma már szinte nem is hallani a veteránokról.

Kényes ügy, de nem vállalhatatlan

Soós Zoltánhoz hasonlóan Keresztes Géza műemlékvédelmi szakmérnök is úgy véli, kényes ügyről van szó. Megerősítette, a veteránegyesület tagjai orroltak a volt polgármesterre, amikor az felvetette a szoborköltöztetés ötletét. Emlékeztetett, a katona – amelynek háromszor is letörették és újraformáztatták az alkotóval a bal karját – nem román hősként kezdte „pályáját”. Volt ismeretlen katona, aztán szovjet katona, majd amikor kihűlni látszott a román–szovjet államközi kapcsolat, hirtelen román katonaként kezdték emlegetni. Mint mondta, adott pillanatban Floreának valóban az volt az elképzelése, hogy a román hősök temetőjébe költöztesse az egész alakos szobrot, helyet biztosítva a Bodor-kút újjáépítéséhez.

– szögezte le Keresztes. Hozzáfűzte, további esztétikai problémát jelent a szobor hatalmas talapzata, amellyel a kommunisták a katonát a kis és nagy román templom tornyánál magasabbra akarták emelni. Az etnikai színezet és a félreértések elkerülése végett felvilágosítási kampányt kellene végezni a lakosság számára, hogy mindenki tudja meg, mikor és milyen történelmi kontextusban került a Rózsák terére a katonát ábrázoló hatalmas kőtömb – véli Klaus Birthler. A fiatal műépítész szerint egy alaposan előkészített közvita megszervezésével a helyhatóságok a saját feladatukon könnyítenének.

– nyomatékosította a műépítész, aki erőltetett jelképnek tartja a katonát. Idősebb kollégája, Petru Gheorghiu szerint a katonának semmi keresnivalója nem lenne a város főterén.

„Magánvéleményemet fogalmazom meg: soha nem volt helye a történelmi belvárosban” – szögezte le lapunknak Gheorghiu. Szerinte, ha valakinek a szobra a Kultúrpalota és a városháza környékén kellene hogy álljon, az csakis Bernády György. A városépítő polgármestert viszont az 1990 után sorozatban öntött anyafarkasszobrok Vásárhelyre eljuttatott példánya a Teleki-ház elé szorította ki.

Megoszlik a művészvilág véleménye

„Úgy megszoktuk a katonát, hogy ha elvinnék onnan, már hiányozna” – fogta az elején tréfásra Sánta Csaba szobrászművész. Amikor a szovátai alkotó komolyabbra fordította a szót, kiderült, hogy egyáltalán nem viccel.

„Amikor a szoborra nézek, nem csak a román vagy szovjet katonákra gondolok, hanem a háború összes más hősére és áldozatára” – érvelt a művész. Sánta Csabának meggyőződése, hogy a vásárhelyi magyarok is a magukénak kellene érezzék Izsák Márton alkotását. Ezért azt javasolná, hogy a magyar jellegű megemlékezéseken a főtéri katonát is koszorúzzák meg. Másként látja Mana Bucur, a hivatásos képzőművészek egyesületének Maros megyei elnöke. Szerinte a lehető legjobb döntés volna a szobrot elvinni a főtérről. „Tudom, hogy Izsák Mártonnal az élen neves alkotók dolgoztak rajta, de stílusa szerint ennek az alkotásnak inkább Moszkvában lenne a helye, mintsem Marosvásárhelyen” – vélekedett Bucur.

Izsák Márton születésének századik évfordulóján, a 2013-ban szervezett emlékkiállításon Spielmann Mihály művészettörténész nem csak hivatásos, de hivatalos szobrásznak is nevezte a néhai alkotót. A népi demokrácia éveiben Izsáknak a „fentről” jött felkéréseknek is eleget kellett tennie, akár tetszett, akár nem. Spielmann tudomása szerint ilyen megrendelésre készült a főtéri Sztálin-, majd katonaszobor.

A szoborról és alkotójáról fél évszázaddal ezelőtt egy anekdota is keringett a városban. Vagy inkább igaz történet, amit maga az érintett is megerősített. Eszerint az alkotásért kapott tiszteletdíjából Marci bácsi egy Trabantot vásárolt, amelyet egyszer a meglehetősen meredeknek számító Mikszáth (Arta) utcában a kézifék behúzása nélkül parkolt le. A jármű legurult a hegyen, és csak az aljban álló katonaszobor műmárvány talapzata állította meg.