Kezdeti gyors elmagyarosodásukat az impériumváltás utáni időszakban, de főképp a kommunista diktatúra évtizedeiben a mára már szinte visszafordíthatatlan elrománosodási folyamat követte. A lengyel vagy szlovák származású betelepítettek ugyan magyaroknak vallják magukat, de anyanyelvüket egyre ritkábban használják. Dédapáik szláv nyelvét pedig meg sem tanulták. E miatt az egykori monarchia északkeleti csücskén, a 2279 méter magas Ünőkő lábánál fekvő kis, katolikus faluban a pap is kénytelen románul prédikálni. Pedig a település bejáratánál az évek óta sértetlenül ékeskedő kétnyelvű helységnévtábla, a Borberek és annak pontatlan román fordítása, a Valea Vinului sok mindent elárul a román tengerben szigetként meghúzódó falu etnikai összetételéről.
Egy-két ortodox vallású románon kívül a falut római katolikusok lakják. Papjuk, Tímár Zoltán a kilenc kilométerre fekvő községközpontból, Óradnáról ingázik. A vasárnapi szentmisék nagyrészt román nyelven zajlanak, hisz a mintegy száznegyven lelket számláló közösség jelentős része már nem ismeri ősei nyelvét. „Az emberek magyarnak vallják magukat, de a liturgikus nyelven kívül – néhány kivétellel – nem értik, nem beszélik anyanyelvüket. Ez azt jelenti, hogy románul prédikálok, ők meg az évtizedek óta magyarul betanult válaszokkal felelnek” – mutatja be a mise szokatlan rendjét a fiatal, Rómában tanult lelkész. A falu egyetlen utcáján egy Kabdebó Ludovicként bemutatkozó középkorú férfi viszont bevallja: a szülei még magyarul beszéltek otthon, s hajdanán ő is tudott anyanyelvén imádkozni. Ma már csak románul tudja a Miatyánkot. Kérdésünkre, hogy népszámláláskor minek vallja magát, némi gondolkodás után válaszol: magyarnak. A közel egy év alatt, amióta a szórványgyülekezetben szolgál, Tímár Zoltánnak nem sikerült megfejtenie, miért mondtak le anyanyelvükről a borberekiek. „Talán a nacionalista-kommunizmus eredménye lehet, nem tudom – vonja meg a vállát a lelkipásztor. – Egyszer a harangozó mesélte, hogy fiatal korában kísérgetnie kellett a gyermekeit az iskolába, mert a románok kicsúfolták, és fenyegették őket magyarságuk miatt. Egy idő után a borberekiek szégyellni kezdték identitásukat, és anyanyelvüket megtagadva, próbáltak beilleszkedni a környék román társadalmába”. Ha a nemzetiségükről kérdezed a borberekieket, az örmény ősökből származó Kabdebótól eltérően nem azt válaszolják, hogy ők magyarok vagy románok. „Katolikusok vagyunk” – vágják rá, akár a moldvai csángók jelentős része.

Tersánszky Józsi bácsi, a falu nagy mesélője
„Ha magyarul akarnak beszélni, térjenek be Tersánszkyékhoz” – biztatnak a falubeliek. A Morvaországból származó bányászcsalád minden tagja a mai napig is gondosan ápolja magyar anyanyelvét. Amikor nem találja a szavakat, a rangidős Tersánszky József inkább nagyokat gondolkodik, de akkor sem tér át a kézenfekvőbbnek tűnő románra. Az öreg – akinek apja is, nagyapja is bányászként kereste a kenyerét – csaknem három évtizede nyugdíjas, de mint mondja, alig van egy kis szabadideje. „Annyi a munkám, hogy alig győzöm. Mindenki csak kér: Józsi bácsi, jöjjön, segítsen egy kicsit! Én meg megyek, mert nem tudok egy helyben ülni. Borbereken huszonhét ház építéséből vettem ki a részem” – mondja. Az öreg valóban nem az a típus, aki a portája elé kiülve a postást várja, miközben szomszédjaival a falut pletykálja. Kedvünkért egy kis bemutatót is tart arról, miként kell egy baltával fiatal legényeket megszégyenítő módon fát hasogatni. Józsi bácsit amúgy a falu „mesemondójaként” tartják számon. Erről nem nehéz megbizonyosodni, hisz a sportosan öltöző és ugyanúgy mozgó 84 éves férfi már látogatásunk első perceiben rátér kedvenc témájára, a barangolásra és hegymászásra. „Ezelőtt két évvel még megjártam a 2300 méter magas Ünőkőt. Általában hajnalban indulok, és délután fél négyre már ott is vagyok. Volt, hogy meg kellett pihennem, és egykettőre elaludtam. Valami nagy horkolásra ébredtem meg, hát nem ott aludt mellettem a medve?!” – csapja össze a tenyerét az öreg. Kérdésünkre, hogy félt, vagy csak megijedt, legyintve válaszol: „Mindig ott van nálam a fejsze”. Azt már nem feszegettük, hogy a medve mennyire illetődött meg Józsi bácsi fejszéjétől, inkább témát váltottunk és rátértünk a hihetőbb dolgokra. Például arra, hogy évtizedekkel ezelőtt a faluban szinte mindenki beszélt magyarul. Az öreg Tersánszky ma már csak húsz-huszonöt emberrel tud magyarul társalogni a faluban. Arra viszont nagyon büszke, hogy noha Besztercén élő fia konstancai román nőt vett feleségül, az unokák megtanultak magyarul. „Ön ismeri-e Tersánszky Józsi Jenőt?” – próbáljuk tesztelni az öreget. „Hát nem az imént beszéltem róla? Most ment vissza Besztercére” – vágja rá, majd hozzáteszi, hogy ő nem az íróra, hanem a fiára gondolt. „Az írót is ismerem, gyerekkoromban több könyvét is olvastam” – teszi hozzá, mutatván, hogy azért fűzik bizonyos szálak Kakukk Marci szerzőjéhez.

Nyelvoktatás tente baba, tentével
Az Óradnán élő Bauer Ilona hetente egy alkalommal látogat ki a völgybe, ahol magyarórát tart a gyermekeknek. A nyugalmazott pedagógus két csoportba osztotta a borbereki nebulókat. Miközben a kicsikkel foglalkozik, Tímár Zoltán a nagyoknak hittanórát tart, majd pár perces szünet után cserélnek. „Jelenleg huszonöten vagyunk, ami azt jelenti, hogy szinte minden borbereki gyerek itt van. Csupán egy ortodoxnak keresztelt fiúcska nem jár, pedig Óradnán újabban egyre több román szülő is beíratja csemetéjét magyarórára” – nyugtázza elégtétellel a „magyarmentő” elhivatásáért Julianus-díjjal kitüntetett pedagógus. Jelenleg közel száz tanulót oktat Óradnán és Radnaborbereken magyar nyelvre. A borbereki tanteremből gyakran harsog fel a Tente baba, tente, a Ritka árpa, ritka búza vagy a Virágéknál ég a világ. „A magyart is úgy kell oktatnom, mint egy idegen nyelvet. Ahhoz, hogy a kicsik megszeressék, előbb énekeket tanítok, de szünetekben táncolunk is. Már népviseleti ruhát is varrattunk némelyiküknek. Van olyan gyerekem, aki a tavalyi Reményik-ünnepségen a versmondást is vállalta. Persze előzőleg le kellett neki fordítanom a verset, hogy értse is, amit mond” – mosolyodik el a Kodály-módszer hatékonyságára esküdő tanárnő.

Az utolsó házba vetett remény
A völgybe zárt falun látszik, hogy valamikor jól kereső, de nem túl igényes emberek lakták. A valamikor módos, de mára lerobbant épületeket kikezdte az idő. Az Erdélyi Kárpát-Egyesület által épített és 1948-ban kényszeradományként a román állam birtokába került nyaraló is siralmas állapotba került. Pedig a villa, melyet évtizedeken át a Román Írószövetség használt, számos hazai alkotó kedvenc üdülőhelyeként szolgált. Bár Bauer Antal nyugalmazott bányamérnök nem tartja teljesen kizártnak a színesfémbányászat újraindítását, a csodálatos völgy jövőjét mégiscsak az idegenforgalom fellendülése jelentené. Az egykori bányászcsaládok közül azonban egyik sem fordította végkielégítését turisztikai befektetésre. „Sajnos a szocializmus ideje alatt a bányászok megszokták, hogy nehéz munkájukért cserében nekik minden kijár, semmiért nem kell megküzdeniük” – állapítja meg a nyugalmazott mérnök.
A völgy egyetlen panzióját egy besztercei magyar család működteti. Gegő Sándor és felesége a család részére épített egy hétvégi nyaralót, amit aztán fokozatosan bővített. „Tíz évvel ezelőtt lettem szerelmes ebbe a vidékbe. Mivel a hétvégi ház kissé nagyra sikerült, arra gondoltunk, vendégfogadóként lehetne hasznosítani” – mondja a vállalkozó, miközben végigvezet a hátizsákos turisták számára ideálisnak mutatkozó nyaralón. A Gegő házaspár szerint a panzió értékét és hangulatát nem csak a fekvése, a komfortja adja meg; az udvaron álló kis házikó is hozzátesz ehhez. „Ez volt az a bizonyos utolsó ház, amelyről Reményik Sándor ír. Itt alkotta meg 1921-ben a Vadvizek zúgásában című, tájélményekre alapozó versciklusát. Ezt még a legöregebb falubeliek sem tudták, én is csak véletlenül értesültem róla” – mondja Gegő Sándor. Az eredetileg bontásra ítélt faházikó ma már múzeumként várja az arra járó vendéget. A parányi helyiség faláról Reményik képei köszönnek vissza, de ott van a gyászjelentése is, akárcsak egyes kéziratai vagy levelei. Az egyik levelet Wass Albert címezte annak, aki oly csodásan eleveníti meg a vadregényes tájat és az abba illeszkedő kis házat. „Ez itt az utolsó faház / S túl rajta zajlik a vadon. /Elvész az út a vak sötétbe” – olvasható Reményik Radnaborbereken született költeményében. „Kár, hogy senki nem fordította le Reményik verseit, mert a román turisták is kíváncsiskodva szemlélik a kis múzeumot” – sajnálkozik Gegő Sándor. Felesége, Zsuzsa asszony azt furcsállja, hogy a faluban senki nem tudott Reményik egykori, itt született műveiről. „Az emberek azt mondják, az itteniek mindig is a munkájukkal voltak elfoglalva, nem érdekelte őket, kik jöttek-mentek fel s alá a völgyön. Szintén az érdektelenség áldozatává lett az írók villája is, amely valamikor nemcsak kikapcsolódási, hanem gyógykezelési lehetőséget is kínált. Ma már egy elhanyagolt, düledező épület képét nyújtja” – sajnálkozik Gegő Zsuzsa. A turisztikai vállalkozók a tervbe vett sípálya elkészítésétől várják a fellendülést.

Befalazott bányabejárat
Bauer Antal, a borbereki bánya egykori igazgatója azon kevesek közé tartozik, akik még hisznek a bánya újraindításában. Derűlátását a helyszínen megfordult osztrák szakemberek véleménye tartja életben. Ugyanakkor, mint mondja, a borbereki ólom, cink, réz, ezüst és arany kitermelésére soha nem használták a környezetvédelmi szempontból oly veszélyesnek számító ciántechnológiát. „Ez korszerű, gépesített bánya volt. Sajnos elsőnek zárták be, valamikor másfél évtizeddel ezelőtt” – szomorkodik, majd a bebetonozott bejárat felé irányít. Nem túl szívderítő látvány, ha az ember belegondol, hogy ezen a kijáraton valamikor évi kétezer tonna ezüst, hatvan tonna réz, háromszáz tonna cink és száz tonna ólom hagyta el a föld mélyét. Aranyból jóval kevesebb volt, a veszteségek leszámítása után mindössze két-három kiló maradt meg, amiért a vezetőség nem is tartotta érdemesnek a külön biztonsági intézkedések bevezetését. „Itt a fizetések sem voltak akkorák, mint például a Zsil-völgyében” – próbálja érzékeltetni az életszínvonalat a nyugalmazott bányamérnök. A jelenlegi életszint képét viszont a bánya egyik nehézgépjárműve és a ráomlott betongarázs érzékelteti a legkorhűbben.