olyan célpontok elérése, bejárása, ahová sok esetben tilos vagy nem ajánlott eljutni, belépni. Az urbex közösségről és az általa felfedezett terekről Szökőcs Zsófia szatmári idegenvezetővel, a G. M. Zamfirescu Kulturális Központ munkatársával beszélgettünk.

Íratlan szabályok

Az urbex közösségek tagjainak bizonyos íratlan szabályokat kell betartaniuk. Nem tehetnek kárt az adott helyen, nem szemetelhetnek, nem graffitizhetnek, semmilyen formában nem vandálkodhatnak – viszont ha nyitva van egy kapu, vagy hiányzik egy darab kerítés, élnek a lehetőséggel. Sokszor veszélyes.

Bármennyire elhagyatott egy hely, birtokháborításnak minősülhet, ezért nem törnek be, viszont a különböző, valamilyen oknál fogva izgalmas helyek elérése, dokumentálása, fényképes megörökítése amolyan trófea, miközben a helyszínről nem visznek el semmit.

Az évek során belém ivódott, hogy minden, ami romos, az vagány és titokzatos” – ismertette Szökőcs Zsófia. Az urbexszel egyetemi évei alatt kezdett el komolyabban foglalkozni. Az első „lökést” a kolozsvári Korzo Egyesülettől kapta: egy séta alkalmával bevezették a város pár száz éves „színfalai” közé.

Ekkor döbbent rá, hogy mennyi apró érdekesség rejtőzik körülöttünk a mindennapokban, amelyeket nem vesznek észre az emberek. A tárgyak, a motívumok nagyon megszokottá válnak, habár érdekes a történetük.

 – tette hozzá az idegenvezető, aki több városban is felfedezett elhagyatott épületeket. Például Kolozsváron emlékezetes maradt, amikor a Bükk-erdőnek az aljában egy régi katonai épületből nézte a gyönyörű kilátást – tulajdonképpen egy betontömbben ült a semmi közepén.

Egy másik rejtélyes épület a Fenesi úti megálló környékén volt. Talán iskola lehetett régen. Éltek a kerítés átmászásának lehetőségével, viszont félúton, a semmiből megjelent egy kutya, ami még inkább „emlékezetessé” tette a felfedezést.

Egyik sem volt látogatható – sikerként élte meg a felfedezést. Továbbá egy használaton kívül lévő gőzmozdonyt és egy MÉH fémhulladéktelepet is megtekinthetett, amelynek a kerítésére temérdek plüssállat volt szegezve.

Az idegenvezető szerint lesznek, akiket csak a „flancos” dolgok érdekelnek, de kialakul egy olyan réteg is, amely – ha egy kicsit is hajlik az extremitásra – értékelni fogja a kommunizmus hagyatékát, az omladozó falakat, kastélyokat, barlangokat. Mert ezek képesek egy olyan világot bemutatni, olyan titkos helyeket, amelyeket nem minden ember „vállal be”, ám ha egyesek mégis megteszik, olyan gazdagsággal térnek haza, amely megváltoztathatja a gondolkodásukat, szemléletüket, világképüket.

Az urbex nemcsak a városi felfedezésről szól, hanem a történelem megismeréséről, a fényképezésről, a hely történetének felfedezéséről, legendáiról, fizikai adottságainak kihasználásáról. „Magunkért is megtehetjük mindezt, hogy gazdagabbak legyünk, de csinálhatjuk ezt azért is, hogy felhívjuk a környezetünk figyelmét ezekre az értékekre. Minél jobbak az eszközeink, annál élőbben tudjuk átadni” – hangsúlyozta az idegenvezető.

Mivel sosem lehet tudni, hogy miféle emberek fordulhatnak meg az egyes helyeken, sokszor titokban tartják, hol van egy-egy ilyen célpont, hogy megvédjék a további rongálódástól. Ugyanakkor fontos, hogy mégis átadják egy-egy izgalmas helynek a hangulatát: milyen az, amikor mindent hirtelen hátrahagytak, mintha megfagyott volna az idő valamikor az 1990-es évek végén vagy akár a 18. században.

Tulajdonképpen akár lehetne egy extrém, indirekt örökségvédelmi tevékenységnek is nevezni, hiszen Sonkoly Gábor az egyik művében úgy definiálja az örökségvédelmet, mint egy folyamatot, melynek során ,,az eredeti tartalom valami újjal, a birtokba vevő értelmezésével gazdagodik; így az örökség összekapcsolódik az emlékezettel, mindkettő az identitás része, amit meg kell keresni, elő kell ásni, meg kell őrizni, vagy újra fel kell fedezni.”

„Sok ember számára még az Eminescu-iskola is tartogathat meglepetéseket, mivel a folyosón található egy nem is akármilyen kút, amelyet a Magyarország-szerte híres Róth Miksa tervezett” – fogalmazott Szökőcs Zsófia.

védősisakok, kinyitott szekrényajtókra akasztott vívócipők, régi cikkek a falon a büszke díjazottakról, a csapat régi logója, konzervesdobozok, tagsági könyvek szanaszét és egy boríték régi, fekete-fehér képekkel.

De ezek az én emlékeim, vagy más emlékei is, talán felidéznek valakiben majd egy hasonló emléket, és talán nem pusztulnak el teljesen az épületek a történetükkel együtt.”