Petőfiről is román–magyar megállapodás kellene – Régészek kutatják a költő elestének helyét az 1849-es fehéregyházi csatatéren

Százhetven éve, 1849. július 31-én a Segesvár melletti Fehéregyházán zajlott a csata Bem József és Lüders orosz tábornok csapatai között. A magyar irodalom költőóriását és szabadságharcosát, Petőfi Sándort ezen a napon látták utoljára életben a csatatéren. Eltűnése nemcsak költészetének kedvelőit foglalkoztatja, hanem a történelemtudomány világát is.

Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójára, 2023-ra Fehéregyházán teljesen felújítanák a mai emlékparkot, illetve a Petőfi-emlékmúzeumot.

Ennek jegyében írtak alá idén februárban megállapodást a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) és a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetének és Múzeumának vezetői, Demeter Szilárd, valamint Kovács Vilmos. Erdélyi viszonylatban a Maros Megyei Múzeum is bekapcsolódott az együttműködésbe. Soós Zoltán, a közgyűjtemény igazgatója a Krónikának elmondta, hogy az együttműködés két okból is fontos. Romániában csak engedéllyel rendelkező személyek használhatnak fémdetektorokat – a Maros Megyei Múzeum mind technikai felszereléssel, mind szakemberekkel rendelkezik –, másrészt Maros megyei településről lévén szó, fontosnak tartották, hogy a kutatómunkából ők is kivehessék a részüket.

„Eddig két rövid, fémkeresős terepbejárás zajlott. Ezek a kutatások a csata feltételezett tüzérségi gócpontjaira és az orosz ágyúkat átkarolással támadó magyar csapatok mozgásának feltérképezésére irányultak. Mivel szerény létszámmal és két-három fémkeresővel dolgozhattunk, a cél azoknak a területeknek a kijelölése volt, ahol intenzív leletanyag várható” – számolt be lapunknak az eddigi munkálatokról Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Az erdélyi származású intézményvezető szerint a fehéregyházi terepmunka során világosan kirajzolódott a becsapódó, illetve a mozgás közben elejtett lövedékek két területe.

A kutatásokat nehezíti, hogy a magyar állások földdarabjai folyamatosan szűkülnek a felparcellázások miatt, ami már az utóbbi évben is kisebb lett.

A kutatás részeként kezdetben műszerek nélkül járták be az úgynevezett Csonta-kert területét, ahol 1849 óta folyamatosan kerülnek elő emberi maradványok a földművelés során. 2004-ben a területre már született egy erdélyi kutatási program, de különböző okok miatt ez nem indult el. Demeter szerint itt földradaros eljárással lehetne megtalálni és feltárni a tömegsírt vagy tömegsírokat. „Ez a terület olyan távol van a csatatértől, hogy minden bizonnyal egyesével vagy kisebb csoportokban temették el az elesetteket. Itt kisebb szelvényeket lehetne nyitni” – fogalmazott Demeter. A kutatás további terveiről szólva arról is beszélt, hogy

a sírfeltárások eredményétől függően a méltó eltemetés lehetőségein is gondolkodni lehet, ami magában foglalja a maradványok pontos meghatározását is.

Az intézményvezető ezen a területen a honvédelmi minisztérium hadisír gondozó részlegének szakembereire támaszkodna, akik már részt vettek hasonló magyarországi projektben, például a mohácsi csata tömegsírjainak feltárásában. „Antropológiai bázis, labor, szakember mind az MTA Régészeti Intézetében, mind az ELTE Régészettudományi Intézetében, illetve a Magyar Természettudományi Múzeum antropológiai osztályán van. Ez utóbbi képes arcrekonstrukcióra is a koponya adatai alapján” – fogalmazott lapunknak a PIM vezetője.

Noha mindenki Petőfi földi maradványaira lenne kíváncsi, ennek felkutatását Soós Zoltán szinte lehetetlennek tartja. A három tömegsír – amelyet a következő időszakban szeretnének talajradar segítségével azonosítani – egy utólagos temetkezési hely, amelynek területét a Haller család adományozta emlékhely létrehozása céljából jóval messzebb a csatatértől. Az eredeti tömegsírból kihantolt csontokat utólag temették ide, így sok csont összekeveredett.

– fogalmazott érdeklődésünkre a Maros Megyei Múzeum vezetője. Soós biztatónak tartja eddigi terepmunkájukat, hiszen a fémdetektoros kereséssel elég sok apró tárgy, elsősorban régi ólomgolyók kerültek elő. Nem csak az 1849-es csata emlékeire bukkantak, hanem római ruhatű, középkori kés is a „hálójukba” került. Szerencsésnek tartja, hogy a csatatér mellett egy középkor óta használt út vezet el, ennek és környékének kutatása további biztató eredményeket hozhat.

Demeter Szilárd szavaiból az is kiderül, hogy a romániai régészeti kutatásokhoz távolról sem elengedők a magyar állami forrásból elkülönített pénzösszegek.

Egyrészt megnehezíti a feltárómunkát az igen szigorú feltételekhez kötött fémdetektor-használati elő­írás, másrészt magyar–román államközi egyezmény nélkül szinte lehetetlen követni, hogy hol áll meg az engedélyeztetési folyamat.

„Látszólag minden hatósági papír megvolt a LIDAR-felvételhez, mégsem érkezett meg a végső jóváhagyás” – magyarázza Demeter egy helikopterből készítendő légi felvétel előkészítésének kudarcát.

A többi EU-s országok gyakorlatától eltérően a romániai régészeti feltárások azért is haladnak vontatottan, mert máshol a régészek 20-30 fős amatőr fémkeresős csapatot vonnak be, amely a kijelölt feladatra tökéletesen megfelel. Az ő munkájukat felügyelik a régészek, illetve esetenként a hadsereg tagjai. Mivel Romániában ezt törvény tiltja, minden ilyen munkálat lassabban és vontatottabban halad, hiszen a fémdetektoros feltárásra névre szóló engedélyt állít ki a hatóság a múzeumok alkalmazásában álló régészek nevére.

Soós Zoltán szerint egyértelmű, hogy a román hatóságok részéről nagy az érdeklődés a fehéregyházi Petőfi-kutatással kapcsolatos magyar kezdeményezés iránt, azonban a marosvásárhelyi szakember úgy véli, hogy az aggodalmakat mára sikerült eloszlatni. A Maros Megyei Múzeum saját hatáskörben tudja a régészeti kutatásokat végezni, azonban Soós is elismeri, hogy a Petőfi-emlékhely hosszú távú rendezéséhez szükség lenne egy olyan román–magyar államközi egyezményre, mint amilyen az aradi Szabadság-szobor kapcsán született. „Ez jelentősen megkönnyítené mindannyiunk dolgát” – fogalmaz Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója.