A zeneoktatás – a napi rendszeres gyakorlás – azonban mindannyiunk számára kötelező volt. Hiába mondtam hatodikos koromban, hogy engem inkább az építészet érdekel, mert nyolcadik osztályig el kellett végezzem a zeneiskolát zongora szakon. Kilencediktől mehettem át a mai Báthory-líceum elődjébe, matematika-fizika szakra.

– Milyen miliő fogadta a kolozsvári magyar középiskolában?

– Teljesen más volt, mint a zeneiskola. Addig minden évzárót románul hallgattam, ott viszont mindenki magyarul beszélt. Olyan érzés volt ez, mintha Magyarországon tanulnék. Igaz, a ,,kis magyar világ” hamarosan megszakadt: 1980-ban mi voltunk az utolsó érettségiző évfolyam, utánunk nagyon rossz periódus következett a rendszerváltásig. Kérdően néztek ránk, amikor az osztályból négyen Bukarestbe készültünk műépítészeti szakra. A Ceaușescu-rendszer a műépítész-képzést Kolozsváron, Jászvásáron és Temesváron is beszüntette, Bukarest maradt az egyetlen lehetőség.

– Kolozsvári magyar fiatalként mit jelentett román közösségre váltani?

– A sikeres felvétel után a katonaságban és az első két egyetemi év alatt vért izzadtam, de nagyon jó nyelvleckének bizonyult. Hatodéves koráig kikupálta magát az ember. Nagy különbség volt Kolozsváron vagy Bukarestben magyarnak lenni. A román fővárosban pozitív diszkriminációt élveztünk, sőt miután végeztem, ott akartak tartani az egyetemen. A legjobb tanáraink erdélyi származásúak voltak.

Nyilván nem ezzel akartam foglalkozni, ezért az egyetemen tapintatosan érdeklődtem a műemlékvédelem felől. Szerencsémre Sanda Voiculescu professzor asszony is tanított, aki a műemlékvédelmi igazgatóság 1977-es felszámolása után került az építészettörténeti és restaurátori tanszékre. Őt kerestem meg, hogy a témában államvizsgázhatok-e. Elutasíthatott volna, de mégis nyitottsággal állt hozzá az elképzelésemhez.

– Mi adta az ihletet az akkoriban nem túl népszerű témához?

– Negyedéves koromban már családos ember voltam, a feleségemet Feketehalomra helyezték vegyészmérnökként. Akkor találkoztam először a szász vidékkel, és elgondolkoztam, milyen sorsra jutnak az erődtemplomok olyan környezetben, ahol festékgyár dübörög és tömbháznegyed épül.

Ötödév végén a tanárnőm rám bízta, hogy nézzek szét, melyik településen találok megfelelő adatbázist.

Megtaláltam a bontási dokumentációt, amiből egy rehabilitációs tervet készíthettem. Nem volt ez veszélytelen döntés, de a tanárnőm abban bízott, hogy nem lesz hullámverése.

– Miként lehetett kijátszani a városrombolási tervet, amikor a kommunista rendszer nem rehabilitálni, hanem eltüntetni akarta az épített örökséget?

– A diplomadolgozatom számára konkrét rehabilitációs funkciót kellett kitalálni arra a területre, amit le akartak bontani. Kapóra jött, hogy a hetvenes években Nyugat-Európában lábra kapott az ,,idősek otthona a belvárosban” nevű projekt. A tanárnőmmel azt feltételeztük, hogy a téma nálunk is feldolgozható. Városszigeten belül sétálóutcát akartunk kialakítani, ahova kimerészkedhet az idős ember, és elmehet például a környék valamelyik templomába. Abszolút hihető helyszín volt négy házterv számára. Nem monoblokkos szocialista tömbként képzeltük el, hanem jóval családiasabban, udvarterekkel kiépítve.

– Mennyire volt elégedett első rehabilitációs tervével?

– A hatodévem érdekesen alakult. Állítom, hogy újra elvégeztem az öt év egyetemet. A tanárnőm úgy vezette az államvizsga dolgozatomat, hogy bepótoltatta mindazt, amit öt év alatt nem sajátíthattam el a témában. Karmesterként irányított, négy építészhez és művészettörténészhez jártam Bukarestben. A dolgozatomat utolsóként mutattam be, így előtte segítettem a kollégáknak, hogy mindenki számára kidolgozzunk legalább 11 négyzetméternyi rajzot. Akkoriban nem volt számítógép és más nyomtatási eszköz, mindent kézzel kellett elvégezni.

Elsajátítottam a csapatmunkát – ez volt az államvizsga dolgozatom legnagyobb hozadéka.

– Egyetem után Bukarestből jó eséllyel vissza lehetett kerülni Erdélybe. Hogyan esett a választás Szeben megyére?

– Nem kerülhettem erdélyi nagyvárosba, vagy megyeszékhelyre, Kolozsvár szóba sem jöhetett, mert zárt város volt. Ugyanakkor nagy hiány volt műépítészekből: a korábbi évfolyamokon 250-en végeztek, mi csak 75-en. A tervezőintézetek mellett a helyek tíz százalékát kivitelezésbe hirdették meg, amit nem értettünk, de végül jól választottam, amikor egyik kollégámmal Medgyesre, illetve Nagydisznódra kerültünk. Ez tulajdonképpen

Amikor Medgyesre jelentkeztem, átirányítottak Nagyszebenbe, hogy ott is van munkatelepük… Végül 1987-ben egy olyan tervezőirodába kerültem, amelyik Nagyszeben történelmi belvárosával foglalkozott.

A főnökeim nem értették, hogy mit is akar, ezért rám bízták, foglalkozzam én az üggyel, mert fiatal vagyok, és nincs sok munkám. Ami számomra nagy kihívás volt, mert egy 1540-ben épült ágyútoronyból az 1780-as években átépített színházi épületet kellett volna restaurálni, újjáépíteni. Az épület korábban teljesen leégett, így eleve egy átépített változatról volt szó. Nehéz volt kiderítenem, mit tekintsünk kiindulási pontnak. Végül összeállt a kép, de a rendszerváltással a színház ügye is átcsúszott 1990-re. A főnökeim arra biztattak, folytassam a munkát, mert ha lesz pénz, újjáépül a színház is.

Mi lesz az urbanisztikai tervünk sorsa? A kérdés meglepte, de leült velem beszélgetni és elmentünk egy belvárosi sétára is, hogy elmagyarázzam, milyen elképzeléseim lennének. Miután megnyerte a polgármester-választást, hívott telefonon, és felajánlotta a főépítészi állást.

A városházával be akart költözni a belvárosba, ami konfliktusforrássá vált azokkal, akik nem tudták elképzelni, hogyan működhet egy városháza parkoló nélkül. A parkolókat a várfalon kívülre terveztük, onnan busz hozza be az embereket. A tervem valójában húsz év után valósult meg, a rendszer tulajdonképpen két éve működik. Nálunk a logisztikának minden jóindulat mellett is nagyon hosszú a kifutási ideje.

– Úgy jött el Nagyszebenből Kolozsvárra, hogy a szülővárosának is a főépítésze lehetne. A román szakemberek is önt támogatták. Min bukott el a kezdeményezés?

– Mivel két éve nem volt főépítésze Kolozsvárnak, magyar alpolgármesteri szinten lobbiztak, hogy foglaljam el a tisztséget. Azért nem sikerült, mert nehéz volt elhitetni Emil Boc Bukarestbe történő távozása után az alpolgármesterből polgármesterré kinevezett Sorin Apostuval, hogy a 85 százalékban románok és 15 százalékban magyarok lakta kincses városban magyar főépítész fogja megoldani a város gondjait.

A román újságírók pozitívan álltak az ügy mellé, ezért megkérdezték a polgármestert, miért nem lehetek Kolozsvár főépítésze. Apostu csak ennyit mondott: ő nem lehet! Miután a szűkszavú kijelentése megjelent a lapokban, bementem László Attila alpolgármesterhez, és elmondtam, többet nem várok, megnyitom a tervezőirodámat.

– A kétezres évek derekán került sor a kolozsvári főtér átépítésére. Ön is részt vett a tervek megvitatásában. Valóban el akarták költöztetni a Mátyás-szobrot?

– Nagyszebeni főépítészként hívtak meg 2006-ban a kolozsvári főtér rendezésére kiírt pályázatok zsűrijébe. 14 terv volt az asztalon: azt akarták, hogy öt maradjon versenyben, amibe nem egyeztem bele.

Egyedüli magyarként az egyetemen tanító szász Péter Dererrel vitatkoztam a zsűriben, aki nem értette, mi a baj azzal, ha a szoborcsoport az északi oldalra kerülne. Erre azt válaszoltam, érdekes lenne a ló farát mindig napsütésben látni. Végül dűlőre jutottunk: a szoborcsoportot elköltöztetni akaró pályázatokat kirostáltuk.

– Ön is támogatta a mai kolozsvári főtér nyertes pályázatát, viszont elégedetlen azzal, ami megvalósult belőle. Mit hiányol?

– Semmit nem tudunk a kövezet alatti rétegekről. Több milliárdos metróépítésben gondolkodunk, de arra nincs pénz, hogy néhány millióból megmutassuk a teljes belváros föld alatti értékeit. Igaz, nem tudják, hogy mit kellene megmutatni. Nyomokban kapunk információkat arról, hogy a Karolina tér egyik pincéjében például kis római utcarészletet mutat be egy magánberuházó. Több gonddal és kis ásással sok ilyen adatot lehetett volna felszínre hozni a római kori és a középkori Kolozsvárról.

amit bezártak, pedig annak idején két bejáratuk volt, így ma tűzvédelmi szempontból is lehetne őket használni. El lehetett volna azon is gondolkodni, hogy egy egész házsoron keresztül valami érdekeset mutassunk be Kolozsvár múltjából. Vagy legalább tegyük fel a dokumentációt polcra, hogy tudjuk, miként csatlakozik a középkori homlokzatsor a római utcához.

– Tervezőirodát működtet Kolozsváron, nagyon sok műemlékvédelmi projektben vesz részt. Sok a munkájuk?

– Miután újranyithattam a tervezőirodám – Romániában ennek az a feltétele, hogy a műépítész ne legyen közalkalmazott –, megkeresett az egyik diákom, aki a kezem alatt végezte el Kolozsváron a szakmérnökit, és megkérdezte, dolgozhatnánk-e együtt. Nagy irodában gondolkodott, én pedig kérdőjelesen néztem rá, de mindenben segítettem. Ma ott tartunk, hogy húsz építész dolgozik az irodában – a többségük az ő alkalmazottja –, a két cég nagyon jól együttműködik. A nagyobb tervek esetében együtt dolgozunk, a kisebbeknél – amikor segítségre van szükség – átveszem a terv vezetését. Nagyon sok tenderen veszünk részt Erdély-szerte.

Kolozsvárról is sok munkát említhetnék. A Szent Mihály-templom volt a legnagyobb, ahol vezető tervezőként segítettem, ahogyan sok más kolozsvári vagy Kolozs megyei műemlékvédelmi projektekben is.

– Kolozsvár után Nagyváradon tanít. Miért váltott egyetemet?

– Két éve tanítok a váradi egyetemen urbanisztikát, minden szerdai és csütörtöki napon ott vagyok. A kolozsvári műépítészeti képzésen ma már sok ügyes fiatal tanít, a váradinál ez most alakul. Kis egyetem kis csapattal egy nagyon jó városban sikertörténetté válhat. Úgy látom, Nagyvárad messze Kolozsvár előtt jár.